Vedd fel a zoknid!

Hajnalban Apa készült dolgozni, ma én vittem őket. Sietősen készülődtem, ruhákat válogattam, kakaót főztem, ébresztettem. Apának vasaltam. Ráadtam a srácokra a ruhát, orrokat mostam, pisiltettem, zuhanyoztam. Apa búcsúzkodott. De jaj, a szemétből eperlé kifolyt! “Ne menj oda!” -kiáltottam, persze a kispasi belelépett az előszoba kövére kifolyt lébe. Szaladok egy nagy zacskóval, beleteszem a szemetet. Búcsúzkodom.
Apa elment én pedig folytattam az öltözködést. Új zoknit kerestem, a kiscsajnak is kellett, odaadtam nekik.”Vegyétek fel!”- adtam ki az ukászt és itt kezdődött el a 35 perces vesszőfutásom…

Jövök-megyek, látom  a gyerekeken nincs zokni. “Hahó, zoknit felvenni!” -szólok.

“Segííííííííííííts!”- kiabál vissza Peti.

“Majd segítek, de most készülődöm, légyszi vedd fel!”

5 perc is eltelt a gyerekek játszanak a gyerekszobába, zoknik az ágyon hevernek.

“ZOKNIIIIIIIIIIIIIII! Aki  nem veszi fel a zokniját mezítláb jön!” – fenyegetek viccesen.

Semmi.

“ZOKNIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII! Mindenki ide jön és felveszi a zokniját!”- rohangálok fel-alá a lakásban. Pakolok el, pakolok össze, őrülten teszek-veszek.

Grétán már van zokni, Petin még nincs. Autót tologat. Habzik a szám.
“Peti vedd fel a zoknid, mert összeborzolom a szemöldököm!”
“De nem tudom.”
“De tudod!” – szekrényből kirántott ruhákat hajtogatok.
Autózik.

“Próbáld meg!”,
“Segíts!” – vasalom a nadrágom.
“Peti, egy pár zokniról van szó, vedd már fel!”
“Vvvvvvvvvvvvvvvvvveeeeeeeeeeeheeeeeeeeeee!” -sírja el magát Peti.

“Te ne kezdd! Vinnyogás nélkül vedd fel a zoknid!” – Gréti haját fésülöm.

“Vehehehehehehheeeeeeeee!”

“Peti, én ezt nem bírom, azonnal vedd fel a zoknid! 2 perc! Legalább próbáld meg, ha nem megy segítek!”
“Most segíts!”
“Csak azért sem! Most már felveszed, mert szétváglak!” – idézek a “15 legnagyobb hiba amit szülő mondhat” című tanulmányból.
“Elveszed az életkémet és nem leszek többet a kicsi fiad?” – összeroskad és zokog.

“Pöti, elég a drámából, mert világgá megyek!” – idézek a “Amit az anyák elronthatnak” című könyv 5. fejezet 3. bekezdéséből.

“Anyukám, imádlak, ne menj el! Veeeeeeeeeeeeeeeeeeehiiiiiiiiiiiiiieeeeeeeeeee!”
“Vedd fel azt a k.va zokniiiit!” – üvöltök teli torokból, – “Most már vedd fel, mert nem tudom mi lesz!” – Gréti elkezdi feladni a zoknit. Nincs 6 éves, de tudja a megoldást. Makacs anya ráordít: “Gréti el onnan! Peti fel tudja venni!”
“Nem tudoooom, segííts!”
“Most addig nem indulunk amíg fel nem vetted, – ránézek az órára, a büdös életbe, elkésem a vonatom, – márpedig, ha lekésem a vonatot én habot köpök!” -kiabálom.

Peti elkezdi felvenni, 2 percen belül hibátlanul rajta vannak a zoknik. Megenyhülök. “Na látod milyen ügyes vagy!” – megölelem. “Muszáj volt ekkora drámát csinálni? Nem lehet egyből szót fogadni?”
“De igen! Anyukám. Imádlak!”
“Én is imádlak,! – még mindig ölelgetem, puszilgatom, nyugtatom, Grétit is. “Nagyon fontos a szófogatás. Most nézzétek meg, kor a reggel itt állok, leizzadva, kiborulva, lefáradva és csak most kezdődik a nap.” -magyarázok, magyarázok, magyarázok, ők ölelgetnek, a vonat a fejemben zakatol…világgá.

“Na most mindenki ki az előszobába, felvenni a cipőt!”
“Igen Anya!” – vonulnak. Fésülködöm. “Ezt már szeretem! Köszönöm! Máris megyek én is.”
Kinézek, játszanak, egyiken sincs cipő.
Üvöltök. Borzasztóan érzem magam. Gréti féltőn átöleli Petit. Illusztráció a “Szülői agresszió a gyakorlatban” című könyvből. “Rettegő gyerekek, kiabáló anyával”  a kép címe. Most már olyan lelkiismeret furdalásom van, majd megőrülök. De ki vagyok borulva és a tököm tele a szófogadatlanságból.
Robogok, adom fel Petire. Közben sziszegem a monológom. Kitolom őket az ajtón.

“Kicsi kő vagyok!” – szólal meg mindig a lépcső tetején Pöti. “Ej-haj kaszakő mi az apád …”-elharapom.

Bekötöm a srácokat indítok és az autó nem indul. Már nem borulok ki. Ingerülten fordítom a kulcsot. Beindul. Húzunk, gyorsított felvételben beadom a srácokat az oviba, mosolygok, integetek, futok, nyomom a gázt, leparkolok, futok, leizzadva, kiakadva felszállok a vonatra. Irány a meló.

 

 

 

 

 

Boldog születésnapot nekem:

Annyira édesek a gyerekeim! Reggel negyed hét óta…. (NEGYED HÉT, hétköznap negyed 8-kor alvó állapotban öltöztetem őket), egyfolytában a “boldog-boldog, boldog születésnapot”-ot éneklik. Megállás nélkül…….
Nagyon cukik. Ők már rekedtek. Én most túlélek a délutáni altatással… Csend…. lenne… ha valaki nem most próbálná átvágni a betonfalat a szomszédban. Biztos kell a fengsunyihoz. 
betonfal

42 a válasz

42 a válasz az életre a világmindenségre, meg mindenre, amire 7, 5 millió évet kellett várni. 🙂 Most már csak a kérdést kell megtalálni.

neesspanikba

Vágott idézet az egyik legkedvencebb könyvemből Galaxis Útikalauz Stopposoknak, szülinapomra, nekem:

“Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni?

Sok-sok millió évvel ezelőtt hiperintelligens és pándimenzionális lények egy faja (akiknek fizikai megnyilvánulása a saját pándimenzionális világegyetemükben nem is különbözik olyan nagyon a mienktől) annyira megelégelte az élet értelme körüli állandó szócséplést, mely minduntalan megszakította a Brokiánus Ultra krikettpartikat, pedig ez volt a kedvenc időtöltésük (különös játék; minden látható ok nélkül nyakon kell vágni a másikat, aztán elfutni), hogy a hiperintelligens, pándimenzionális lények úgy döntöttek, leülnek, és egyszer s mindenkorra tisztázzák ezeket a dolgokat.

Építettek hát maguknak egy döbbenetes méretű szuper komputert, mely oly bámulatosan intelligens volt, hogy még be sem kötötték az adattárolóit, máris eljutott a Gondolkodom, tehát vagyok-tól a rizspuding és a jövedelemadó létezésének levezetéséig. Csak ekkor tudták kikapcsolni.

Akkora volt, mint egy kisváros.

Legfontosabb egységeit a külön erre a célra tervezett igazgatói irodában helyezték el, a hordozóul szolgáló hatalmas ultramahagóni vezérigazgatói íróasztalt a legfinomabb ultravörös szattyánbőr borította. A sötét szőnyeg diszkrét luxusát egzotikus cserepes növények emelték ki. A helyiséget a számítógépes programozás hőskorának nagyjairól és családtagjaikról készített, ízlésesen gravírozott portrék díszítették, a hatalmas ablakok fákkal körülvett köztérre néztek.

A Nagy Bekapcsolás napján két méltóságteljesen öltözött programozó érkezett, hónuk alatt aktatáska. Diszkréten bevezették őket az irodába: Mindketten tudatában voltak annak, hogy fajuk egészét képviselik történelmük csúcspontján, mindazonáltal higgadtan viselkedtek. Tisztelettudóan helyet foglaltak az íróasztal
előtt, kinyitották táskáikat, és elővették bőrbe kötött jegyzettömbjeiket.

A programozókat Lunkwillnak és Fooknak hívták. Kis ideig az alkalomhoz illő némaságban üldögéltek, majd Lunkwill társára nézett, előrehajolt, és megérintett egy pici fekete kapcsolót.

A lehető legfinomabb zümmögés jelezte, hogy a hatalmas komputer máris teljes készenlétben van. Pár pillanat múlva telten zengő, mély hangján megszólította őket.

Így szólt:

– Vajh mi lehet ama hatalmas feladat, melynek elvégzésére életre hívtatok engem, Bölcs Elmét, a tér és idő világegyetemének második legnagyobb komputerét?

Lunkwill és Fook meglepetten pillantottak egymásra.

[…]

– Ó, Bölcs Elme – kezdte. – A probléma, melynek megoldására megalkottunk téged, a következő. Azt akarjuk, hogy közöld velünk… – várt egy kicsit – a Választ!

– Választ? Ugyan mire?

– Az Élet! – mondta Fook.

– A Mindenség! – mondta Lunkwill.

– Meg Minden – mondták együtt.

Bölcs Elme gondolkodott ezen egy keveset.

– Ravasz.

– Meg tudod csinálni?

Újabb jelentőségteljes csend.

– Igen – felelte végül Bölcs Elme. – Meg tudom csinálni.

– Tehát létezik válasz? – kérdezte Fook visszafojtott lélegzettel.

– Egyszerű válasz? – tette hozzá Lunkwill.

– Igen. Az Élet, a Mindenség Meg Minden. Létezik válasz. Csakhogy – tette hozzá – gondolkodnom kell rajta.

[…]

– Meddig? – kérdezte.

– Hét és fél millió évig – mondta Bölcs Elme.

Lunkwill és Fook döbbenten pislogtak.

– Hét és fél millió év!… – kiáltották kórusban.

—–

Két szigorú öltözékű ember ült tisztelettudóan a terminál előtt, és várakozott.

– Mindjárt eljő az óra – mondta az egyik. […]

– Őseink hetvenötezer generációval ezelőtt indították el ezt a programot. Mi lehetünk azonban az elsők, akiknek a Komputer megszólal.

– Lenyűgöző élmény, Foochg. […]

– Mi leszünk a szerencsések – mondta Foochg – akik meghallhatják az Élet…

– A Mindenség…

– Meg Minden…

– Nagy Kérdésére…

– A Választ…

– Csst! – pisszegett Loonkawl. – Azt hiszem, Bölcs Elme beszédhez készülődik!

Pillanatnyi várakozásteljes szünet után a konzol elején sorban feléledtek a műszerek. A fények, mintegy kísérletképp, fel-felvillantak, majd üzemszerű villogásban állapodtak meg. A kommunikációs csatornából halk búgás hallatszott.

– Jó reggelt! – szólalt meg végül Bölcs Elme.

– Ööö… jó reggelt, ó, Bölcs Elme – mondta Loonkawl idegesen. – Megvan a… ööö… hogy is mondjam…

– A Válasz? – szakította félbe Bölcs Elme fenségesen. – Igen. Megvan.

A két férfi beleborzongott e válaszba. Tehát mégsem vártak hiába!

– Valóban létezik Válasz? – lehelte Foochg.

– Valóban létezik Válasz – erősítette meg Bölcs Elme.

– Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.

– Igen.

Mindkettőjüket erre képezték ki, egész életükben erre a pillanatra készültek, születésükkor választották ki őket, hogy tanúskodjanak, amikor a Válasz megadatik, s mégis azon kapták magukat, hogy lélegzetvisszafojtva fészkelődnek, mint afféle izgatott gyerekek.

– S készen állsz rá, hogy közöld velünk? – sürgette Loonkawl.

– Készen állok.

– Most?

– Most – mondta Bölcs Elme.

Mindketten megnyalták cserepes ajkukat.

– Bár nem hinném – tette hozzá Bölcs Elme – hogy tetszeni fog.

– Nem számít! – felelte Foochg. – Tudnunk kell most!

– Most? – érdeklődött Bölcs Elme.

– Igen! Most…

– Felőlem… – A komputer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelődtek. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.

– Egész biztosan nem fogtok örülni – jegyezte meg Bölcs Elme.

– Ki vele!

– Jó – mondta Bölcs Elme. – A Válasz a Nagy Kérdésre…

– Nos?…

– Az Élet, a Mindenség Meg Minden… – mondta Bölcs Elme.

– Tehát?…

– A Válasz… – mondta Bölcs Elme, és megállt.

– Igen?…

– A Válasz…

– Igen???…

– Negyvenkettő – mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel.”

 

Megmelegítelek

Ilyenkor érzem, hogy érdemes élni.

Reggel Gréti levette a felsőjét és nagyon fázott. Apa szaladt másikért, én a fogamat mostam. Az  ici-pici Pöti, felkapaszkodott langaléta nővéréhez, lehúzta  magához, és két aprócska karjával védőn átölelte. “Majd én megmelegítelek!”- mondta.
A két gyerek ott állt, összeölelkezve, Gréta hétrét görnyedve, Peti piliskedve és várták a másik hosszú ujjút, én meg majdnem belesírtam a kézmosóba.

Put a tej

A gyerekek valami “fut a tej”-es vidám mesével jöttek haza tegnap. Azóta kikerestem, a címe: Három selyp leány. Gréti szóról-szóra elmondta, vagy háromszor. Sokat-sokat nevetett, de én nem nagyon értettem. Megkérdeztem, amikor már kezdett gyanússá válni, hogy megint olyat tanult amit ő sem ért, hogy :
“Tudod mit jelent az hogy a tej fut?”
PERSZE, hogy nem tudta.
Esti program: Tejforralás. Megnézzük hogy fut ki a tej a lábasból.
Felállítottam a gyerekeket a fellépőre a gáz mellé és kevés tejet futtattam fel. Na, meglett a boldogság. (Meg az égett edény is, mert vagy 3-4-szer kellett felfuttatnom). 😀
Kis fizika:A felforrt tej felszíne azért emelkedik meg, mert a meleg hatására a tejben kis felületű buborékok keletkeznek, és habzást okoznak. A hab a tej felszínén összefüggő hártyát képez – amit a köznyelvben pillének nevezünk -, és az alatta felgyülemlő gőz megemeli a folyadékot a hártyával együtt.

Saucepan Of Boiling Milk

Íme itt a mese:
A HÁROM SELYP LEÁNY

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony. De nem magában élt, volt neki három lánya is. Szépek voltak, csinosak voltak, de mind a hárman olyan selypesen beszéltek, mintha egy foguk se lett volna. Már ugyancsak ott volt az idejük, hogy férjhez menjenek, de amint megszólaltak, minden legénynek elment tőlük a kedve.

Egyszer egy idegen legény jött a faluba leánynézőbe. Elkommendálták az özvegyasszonyhoz is. Az asszony mindjárt kávét tett fel, hogy majd megkínálja a legényt, a lányoknak meg megparancsolta, hogy egyik se szóljon egy szót sem, majd beszél ő helyettük.

Be is állított a legény, még a széket is letörölték neki. Beszélt annyit az öregasszony, hogy a legény alig jutott szóhoz; a leányok meg hallgattak, mint a tojásban a csirke. Egyszer csak elkezdett futni a tej. Elkiáltja magát a nagyobbik leány:

– Put a té, put a té!

A közbülső meg mindjárt rámondja:

– Ne fólj te, nem fabad befélni!

De a legkisebbik se hagyja:

– De drága a té, péndér addák!

A legény csak nézett széjjel, s úgy elment, hogy még a kávét se várta meg. Talán még most is házasodik, ha eddig meg nem házasodott.

MVKVM

Az egyik legjobb múzeum, amiben valaha is voltam. 40 év felettieknek KÖTELEZŐ. A “kisboltban” odaléptem a kávéőrlő gép elé, automatikusan alátettem a zacskót, majd kétszer megkattintgattam a csíptetőt. Legnagyobb meglepetésemre kijött az őrölt kávé maradéka. EMLÉKEZTEK???
Ez azt jelenti, hogy előttem a gépet egy fiatal használta. Barátunk szólt rám, hogy nem szabad hozzányúlni, de nem tudtam kizökkenni. Elvarázsolódva, szájtátva lépegettem, mintha valami csoda folytán ismét gyerek lennék. Éreztem a számban az ízeket, a szagokat, a múltam, gyerekkorom emlékeitzsakospoti… Istenem, egy csoda utazás volt! A srácok is szenzációsan érezték magukat, mert mindenhol volt tapizni, szagolgatni, rakosgatni való. Egy egész napos program. Kevés volt rá a 2 óra, bár rettenetesen elfáradtam a kőkeményen megérintő élménytől. MÉÉÉÉÉÉG!!! ÉRZEM, hogy oda vissza kell mennem. Kell nekem. Minden pici sarka csoda. Imádtam. Mindenki imádta. Menjetek el!
http://www.mkvm.hu/

Varázskastély

Minden ajánló ma erről szólt, ahogy kell, el is mentünk. Nos, nem.
Nem mi vagyunk azok a szülők, akik 1 órát állnak sorba a gyerekkel, de kettőt sem! A várudvaron végig kanyargó sorban álltak az ideges szülők a türelmetlen gyerekekkel.
A Gréti és Pöti csalódottak voltak, de nem sokáig, Apának ezért van okos telefonja. Habár a Vajdahunyad várában lépni sem lehetett a sorban állóktól, vagy a mérgesen lézengő családoktól, mi olyan nagyon izgi programokat találtunk ki, ahol CSAK MI voltunk. Karnyújtásnyira a tömegtől. Kiugráltuk magunkat, aztán izgalmas, titkos, csodálatos barangolásra indultunk, ahol, igazi VIP vendégeknek éreztük magunkat. Miközben elmentünk a zsúfolt Varázskastély kiállítás mellett, a “saját idegenvezetőnkkel”, megállapítottuk, lehet nem is fogunk rá elmenni. Vagy csak “titkos” időpontban. 😀

http://www.mezogazdasagimuzeum.hu/article.php?article_id=806

Vajdahunyad vára
Vajdahunyad vára

A katica

Beszélgetek haver anyukával, aki elmeséli, hogy amikor Apa estig dolgozik, ő a 3 gyerekkel mozizni szokott. MEKKORA ÖTLET! István mennyit dolgozik, nekem is jár egy kis pihenés és persze jófej akarok én is lenni. Én is, én is, én is! Mégpedig azonnal.

Hazaérve  a játszóról törekedek a cél felé. Gyorsan lefürdetem a gyerekeket, pizsibe bújtatom, még egész jó időben vagyunk, beígérem a filmet, nagy a boldogság.

De persze mi lenne olyan egyszerű két gyerekkel, a percek kegyetlenül gyorsan pörögnek. Már fél 9 hirtelen, de ha megígértem, megígértem, most már el kell indítanom a kiválasztott filmet. Mindenkit letorkollok, anya jófej, anya nézi veletek, anyával nem lehet kukoricázni, csak pattogatott… Én választok, elkerülendő a vitát. Annyira cuki ez a kukucskáló katica, nekünk ez kell. Kikölcsönzöm.

Befekszünk az ágyba, hónom alá a két gyerek, és már kezdődik is. Anya és apa katica izgatottan várják, hogy kikeljen a 3 tündi-bündi pici babakatica, akik atom cukik, kis ügyetlenek, tanulnak repülni. A két  gyerek hozzám bújik, ámuldoznak milyen aranyosak, kicsi édesek, milyen szép család, méltatnak engem, hogy milyen jó filmet kapcsoltam. Érzem: királynő vagyok.
Ölelgetem őket, lazulok.

Lazulnék. Az egyik kiskatica lemarad a csapattól, kíváncsi. Összetalálkozik a szemtelen kis léggyel, messzire repül a szüleitől. Már itt szorong mind a kettő. Gréti félősen átölel, Peti növeli a pattogatott kukoricában a csapásszámot.

Persze, hogy bajba kerül, leesik és KITÖRIK A SZÁRNYA VAZZE!!! EZT NEM HISZEM EL!!! AZ 5. PERCBEN!!! MÉG A VIHAR IS JÖN! Na itt kezdett el Gréti zokogni és én szorongani.
“Ugye meggyógyul?” – rinyál Gréti.
“Hát ez nem fog ezt bebuktam.” – gondolom én… “Nézzük, biztos minden jóra fordul!”-nyugtatom meg.
“De ugye találkozik a családjával?”- zokog, atom kész van. “Hát persze, majd a végén, de nézzük, olyan aranyos a történet!” – szelíden békítgetem… és tényleg az. Nagyon édes rajzok.
Izgis, kalandos…lenne…., ha Gréti abba tudná hagyni a sírást. Pöti már jól van, zabál, csak Gréta zavarja. Oda-oda szól. “Nyugodj meg,  a végén majd találkoznak, nézd milyen szuper.”
De Gréta nem nyugszik. 20 perc után feladom. Már amúgy is nagyon fáradt vagyok. Aludnék, elegem van, kiborít, hogy ezt elcsesztem, mérges vagyok magamra, meg az idióta franciákra, akik egy rajzfilmet sem képesek megcsinálni, meg épp mindenkire a világon. A királynői pozícióm megdőlt, már csak egy szerencsétlen szolga vagyok szorult helyzetben.

“OKÉ! BÉKE! HÁTRATEKEREM ODA, AHOL A KICSI KATICA TALÁLKOZIK A CSALÁDJÁVAL ÉS MINDEN JÓRA FORDUL!” -hangzik a számból magabiztosan a megoldás, aludni akarok már, de belül elszorul a torkom. A tekerő gombra nyomok és izgatottan nézem a felgyorsult történetet. Csata, izgalom, holvanmárahepiend… már csak 5 perc, mégmindignincs, VÉGE!!! Gréta üvöltve zokog, rólam folyik a víz.
“Á, csak áttekertem, nyugi.” – próbálkozom és visszatekerek. “Na, ott vannak. ott a család!” – kiáltok fel, de az örömöm rövid ideig tart. Öt gyerek van, mind tud repülni, itt valami nem stimmel. Gréti azonnal kapcsol, sikítva sír. Új családjuk van! Mekkora cumiiiiiiiiiiiiiiiiiiii……. és már jön a vége… a katica  a hangyákkal marad és a hangya barátjával nézi a naplementét. Gréti taknya nyála egyben.

Rendíthetetlen magyarázok, ő békíthetetlenül sír.

Elmondom, hogy “…na látod ezért vannak a szabályok, ha betartjuk elkerülhetjük a bajt…” – valahogy nem nyugtatja meg. Kitör belőlem a szentbeszéd és még az időközben dolgozószobájából előbújó Apát is letolom, hogy máskor nem szabad leugrania Grétinek a játszótéren a magas mászókáról a kezébe, mert baj hamar megvan… Gréti zokog.  Na ez valahogy nem jött be.

Elmondom, hogy ez csak egy rajzfilm, az életben nem járnak így a kis katicák, együtt maradnak anyukájukkal-apukájukkal. – Felrémlik az extrém ronda katica ahogy megszületik, Pöti katicás könyvéből, még anyukája se látja, nehogy megijedjen, fejemben ordít a biológia “Figyu! Ott hagyja egy levél szélen lesz@rja, és a kikelt kiskatica nem cuki hanem gusztustalan és magányos!!!! Ennél már egy törött szárny és egy hangya barát is jobb!” – elképzelem ahogy ezt kiordítom. Kicsit jobb. Nekem.

katica

Valahogy nem segítene ha elmondanám most hirtelen.
Gréti bőg. “Soha többet nem találkoznaaaaaaaaaaaaaaak….”

“De felnőtt és van egy barátja a hangya, nincs egyedül.” – hallom magamat kívülről.  De gáz volt ez Csilla. Gondolataimban robog egy vonat…

“Ááááááááááááááááááááááááá………….” – üvölt.

“Grétikém nyugodj meg, ez csak egy rajzfilm, a katica gyorsabban felnő, mint a  gyerekek, a szülei tudják, hogy jó helyen van és különben is jobb neki ott a hangyákkal mert nem tud repülni.” – a gyerek sikít. Hülye vagy te Kaskötő… azonnal korrigálni kéne. “Meg fogja látogatni anyukája és apukája.”
“Igen?”
“Igen.”
Pöti, már alszik. Gréta kimerült a sírásban. Átölelem, puszilgatom. Beszélgetünk. “Nem te vagy a kiskatica, látod? Te jó gyerek vagy, itt vagy mellettem és vigyázok rád.” – na ez hat. Elalszik. Én nem. Baromira elegem van mindenből, fáradtabb vagyok és elcsigázottabb mint valaha és ekkor felrémlik a sikítós gondolat: Nem fogom én ezt A a bukást sokáig elfelejteni, mert Grétinek KATICA A JELEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE…….

Éjjel álmodok. Vukról, akinek az első 5 percben kinyírják a családját. A kis hableányról, akit elvittek a habok. Az idő urairól, aki egyszerre kisfiú de megmenekül, aztán öreg és meg is hal… E.T.-ről… és Bambiról, akinek meghal az anyukája. Őt Hófehérke ölelgeti, aki szintén árva. Aztán a végén berobban a rémálom. A gyerekeimet lefényképezem, miközben ezeket a meséket nézik és a képet apa felütvefúrózza a zöld falra…