Ilyenkor érzem, hogy érdemes élni.
Reggel Gréti levette a felsőjét és nagyon fázott. Apa szaladt másikért, én a fogamat mostam. Az ici-pici Pöti, felkapaszkodott langaléta nővéréhez, lehúzta magához, és két aprócska karjával védőn átölelte. “Majd én megmelegítelek!”- mondta.
A két gyerek ott állt, összeölelkezve, Gréta hétrét görnyedve, Peti piliskedve és várták a másik hosszú ujjút, én meg majdnem belesírtam a kézmosóba.
Egy kis séta csodákat tesz (a játszótértől eret vágok). Tegye fel a kezét aki utál játszóterezni? Most az tegye fel aki szeret. Ugye!
De jön a szokásos Gréti poén. Gréti óriásit tanyázott, de szerencsére nagyobbat koppant, mint fájt. Én meg közben magyaráztam:
– Nézd! Épp most kapcsolják fel a lámpákat!
– Nem láttam.
– Mert épp a földet nézted.
– Persze, te meg rögtön az eget! Azért láttad meg a lámpákat.
(és valóban… 😀 😀 😀)
Gréti (5 és fél éves): “Én vagyok a csapatvezető.”
Én: “Választott, vagy te kiválasztottad magad?”
Gréti terel.
Én: “El tudod mondani, hogy hogyan kell jól csapatot vezetni?”
Mire ő jött egy olyan mondattal, hogy elájultam vezetés közben, ezt figyeld:
“Csapatot úgy kell irányítani, hogy a megfelelő megoldásra biztatod őket addig, amíg el nem érik a megfelelő eredményt.”
Mire én: “He?”
Gréti: “Addig kell biztatni a csapatot, míg el nem érik a megfelelő megoldást.”
ENNYI.
Gréti története (mese, Gréti rajzai alapján)
Gréti egy sima füzetbe egy kis ikeás ceruzával lerajzolta az életét. Amikor a füzetet lapozgattam, ledöbbentem. Aztán elmesélte, mit látok.
(+ Apa kommentje, amikor megnézettem vele a posztot: “Attól tartok, hogy a “jóindulatú” emberek majd azt mondják, te rajzoltattad vele. Pedig nem.”
Mire én: “Látod, ez eszembe sem jutott, de tudod mit? Nem is érdekel. “)
Egy szép napon Anya észrevette, hogy Gréti ott lapul a pocijában. Még nagyon picike volt:
Amikor beköltöztek a lakásba Apával, akkor Gréti még pocaklakó volt. A házban lakik egy denevércsalád, akiket nagyon szeretünk. Ott repül az egyik.:
Amikor eljött az idő, a doktorbácsi kivette Grétit a pocakból. Anya a kezét nyújtja az újszülöttjéért:
Apa nagyon örült, hogy megszületett Gréti és virágokkal halmozta el őket:
Ezen a képen Gréti még nagyon-nagyon pici volt (de már volt fülbevalója, pedig azt csak 5 éves szülinapjára kapott… ):
Ma Anyának már két gyermeke van, Gréti és Peti:
Ezen a képen pedig Gréti nagyon boldog, a kezében egy szál nefelejcs van:
Pötinek a mániája lett képzeletbeli kis állatokat dédelgetni. Kicsi krokodil, kicsi kacsa, kicsi akármi. Édesen mutatja a kezét, hogy benne a van az ő “kicsikéje”, ringatja, gügyög neki és minden esetben megmutatja nekem is. Ma a pancsiban ezt játszották. Eleve nagyon későn kerültek bele, de hagytam őket játszani is. Már nagyon kellett volna kijönni, kérlelni kezdtem őket, miután mindkettőjük kicsikéjét megdédelgettem. Gréta kicsikéje katica volt. Átadta nekem, visszaadtam, majd egy szem homokot automatikusan lesöpörtem a kis vizes kezéről. Ami ez után jött az rémálom.
“A katicám!”- sírta el magát Gréti, – megölted a katicámat! “- Álmomban nem gondoltam, hogy az a homokszem a katica. Gréti üvöltve követelte, azonnal keressem meg.
Meglepődésemben térdre álltam és tettem egy próbát, de elröhögtem magam. “Na ne már Gréti! Kiviszlek benneteket, ne játszunk már ilyet!”- morogtam és Pötit fürdőlepedőbe csavarva kiemeltem. Megyek vissza, Gréti porig sújtva gyászolja a katicát. Rám néz, gyűlöl. Kiveszem, törölgetem, nem bírom tovább. Bemegyek a fürdőbe felkapok egy porszemet a földről, beviszem. “Itt van, megtaláltam!” – mondom, de a porszem, ahogy oda akarom adni a bebugyolált csajnak leesik a ujjamról és el is tűnik. Olyan fejet vágok kínomban, annyira abszurd a szituáció, hogy Gréti is kinevet. Nem tart sokáig, már sír. Pöti vigasztalja. Ide mentő ötlet kell! Állok négykézláb a fürdőben és zakatol az agyam. A gyerek az ágyon bebugyolálva bömböl. Beszaladok a szobába és egy kis dísz-szőrös zöld szöszt, amit múltkorijában a KIK-ben vettem, szemet-szájat rajzolok rá, viszem be a következő szöveggel viszem. “Jaj, baj történt a katicáddal Gréti! Beleivott egy csodateába és wuff! Kis zöld, robbanásos katica lett belőle.”
Mutatom, Gréti kezébe veszi, magához öleli az 1 cm átmérőjű, csillogó szőrős barkácsszöszt.
Béke van. De látom Pöti is ácsingózik. Istenem add, hogy legyen a készletben még egy ilyen! – gondolom és rohanok a gyerekszobába. Ééééééééééééés van. Ééééééééééés béke van. Megkönnyebbülök.
“Van egy katicás dalom!” – kurjantom el magam. “Énekeld- éneked!” . Ami innentől jön egy megkönnyebbült sírva röhögős etap, ami alatt felöltöztetem a pucérokat. Gurguláztunk, vinnyogtunk, mind a hárman. Ugyanis ami eszembe jutott gyerekdal elénekeltem. Főszereplője mindegyiknek a katicabogár volt.
Józsi bácsi a tanyán, iáj-iáj-ó. Volt két katicája a tanyán iáj-iáj-ó.
Na, kész! Gréti anyja lánya. Úgy megnevettettem, hogy bepisilt.
El kellett kapnom, hogy bemenjen a pancsiba. Lerángattam róla a ruhát, nagyon nevetett, de tiltakozott, hogy betegyem a kádba. Elkaptam és – úgy is hajmosás kell! – felkiáltással elkezdtem a a haját beletunkolni a pancsiba. Erre érzem, hogy a ruhám végig melegszik. Úgy nevetett, hogy fejen állva, ahogy fogtam, hogy mint egy szökőkút felfele végigpisilt. Egy fél percig erősen tartottuk egymást, mert sikítoztunk a nevetéstől, nehogy fejjel beleejtsem a kádba. Aztán hívtuk is Apát, hogy ő még ilyet nem látott. 😀 😀 😀
Csodaszép kisfaluból, ahol a barátainknál Németországban laktunk, látszott a Gellérthegynyi dombon álló kápolna. Nagyon szerettünk volna felmenni, el is indultunk. Légvonalban 500 méter, így könnyen és gyorsan, délutáni sétaként teljesíthetőnek tűnt. Nem is vittem magammal mást, mint egy palack vizet és egy csomag papírzsepit.
A vinnyogást Gréta a második utcasarkon kezdte. Ő fáradt, nem tud továbbmenni, különben is a kirándulás “unalmas”. Mindent bedobtunk. Tutujgattuk, kérleltük, megértettük, vicceltünk, belefáradtunk, fenyegettük, otthagytuk. Üvöltött. Szent ünnep révén egy teremtett lélek nem volt az utcán a gondosan csicsásra díszített kertekben a hangtalan utcán mindenhol a műpatakok csordogálása hallatszott.
És Gréta fülsüketítő ordítása…
Mi mentünk. Gréta vonyítva utánunk. Alig kanyarodtunk rá a falut elhagyó ösvényre egy szép kicsi játszótéren találtuk magunkat. Kicsit hintáztunk, de amikor a továbbindulásra terelődött a szó, Gréta újbóli vinnyogásba kezdett és itt mondta be Pöti béketűrése is az unalmast.
Sírt, Apa nyakába kérezkedett.
Újabb kínkeservesen megtett 20 méter után Gréta olyan palávert vert ki, hogy Apa megemelte a hangját, pedig ez a legritkább. 5 perc múlva úgy kiborultunk, hogy a sikítozó Grétát, aki azt üvöltötte hagyjuk őt ott elpusztulni a mező szélén, mérgemben betaszítottam a gyepre utána szólva: “Próbálkozzál. ” Majd karon fogtam Apát és továbbindultunk a csodaszép úton. Jobbról almafák, balról az dombon a hívogató kápolna, csodás levegő, hátunk mögött hüppögő Gréti. Ő bizony megütötte magát, agyonvágták a növények, agyoncsípték a bogarak, mert a gonosz anyja ellökte. Apa leleltározta nem létező sérüléseit, amikor észrevett a ruháján egy elképesztő cuki kis hernyócskát. Gréta nevetve szaladt mutatni.
Nekem valahogy nem volt vigyorgó kedvem. De nem sokára lett, amikor észrevettem egy gyönyörű szeder bokrot. Jóízűen falatoztunk. Pöti kapott egy vándorbotot, szépen jött a kicsi lábán, szemezgetett. Gréta 10 méter múlva vándorbot után vinnyogott…
Aztán Pöti kezdett lemaradozni. Mikor megérkezett, vele jött a szag. Pöti beszart, nálam meg nincs pelus. Csak most nincs. Kibontottam felmérni a helyzetet, a végeredmény egyben volt, gyors mozdulattal a bokorba rejtettem, vízzel és papírzsebivel tisztára töröltem és indulhattunk tovább.
Már megkerültük a hegyet és még sehol nem találtunk feljáratot. Kezdtünk éhesek is lenni, de az út menti almafák gyorsan gondoskodtak rólunk.
Végre megtaláltuk a felfelé vezető utat, elértünk az első faluig, ahol Gréti közölte, hogy kakilnia kell, azóta, hogy elindultunk és már nem bírja tovább. Gyorsan bevonszoltam a falu melletti kiserdőbe, eredménytelen.
Már én is kezdtem fáradni, de a látvány mindenért kárpótolt. A kihalt utcákon gyönyörködtünk az épületekben, a kilátásban, amikor futva ránk támadott két óriási, gyönyörű német juhász. Pöti apja nyakában, Grétit próbáltam magam mögé tuszkolni. De nem bántottak. “A bot kell nekik, Gréti dobd el a botot!” -szólt Apa és valóban így volt. Egy pisszenésre a két állat eltűnt, de embert nem láttunk.
Már majdnem felértünk, amikor dézsából kezdett ömleni az eső. Az út szélén, fa alá húzódva vártuk a fürdő végét. Szerencsére mindannyiunkon esőkabát volt, és az óriási fa is egészen jól védett minket, így kb. 10 perc kényszerpihenő után már szikrázó napsütésben kaptattunk a kis falu utcáin felfelé. Fotózkodtunk a csodás szivárvánnyal hátunk mögött.
Mindjárt itt a kápolna, gondoltam, de csak egy úthoz jutottunk, ami ismét megkerülte a hegyet. Na itt fogyott el belőlem is a lelkesedés.
Az akkorra már 2,5 óra hegymenet után, amikor a kápolnát megpillantottam, utasítottam Apát: “Na, most hívd fel Sanyt, hogy jöjjön értünk!”
A kis templomtól szédületes látvány fogadott minket, a szánk is tátva maradt. 
Jó kedvünk kerekedett, nevetgéltünk, játszottunk, fotóztunk, aztán elindultunk lefelé, ahol már várt minket kedves barátunk. Hazafelé még elvitt minket szarvasokat etetni és egy szuper repülőteret is megnéztünk. Szakadó esőben, két alvó gyerekkel kocsikáztunk haza. 🙂 Szuper napunk volt!