dumanyu.hu

Dumanyu – Kismama, anya, baba, humor egy helyen

dumanyu.hu - Dumanyu – Kismama, anya, baba, humor egy helyen

A túlbuzgó szülő jelenség

A túlbuzgó szülő jelenség

Találtam egy nagyon jó cikket a Dívány Porontyon. Egy anyuka hívta fel rá a figyelmem. Én is találkoztam-találkozom a problémával nap mint nap, és magamban is próbálom lenyomni az előtörő bűntudatot. Akkora a külső nyomás, amit főleg az első gyerekes anyukák éreznek, ami az egész szülőséget komforttalanná teszi. Írom úgy, hogy maximálisan hiszek a babák fejlesztésében, a fejlesztő játékokban, de fizikai és lelki képtelenségnek tartom az egész napos formaberakózást és mondókázást úgy, hogy még a lakás is tiszta és kaja is van és az anya idegei is rendben. Látom a két végletet. A helikopter szülőt, aki állandóan ott pörög csemetéje körül, lélegzetvételt nem hagy neki. (Ilyen voltam én Grétivel míg pici volt), és a “majd más megtanítja”, hordom mindenhová a gyerekem tanfolyamra típussal, aki a fáradtságot arra már nem veszi, hogy ő játsszon, vagy foglalkozzon a gyerekkel.

Íme a cikk a kommentjeimmel:

A mai kor egyik vezényszava, hogy adjunk meg mindent a gyereknek. Sok mindenben megjelenik ez a túlbuzgóság: fejlesztésre viszik azt a gyereket is, aki nincs is lemaradva semmiben, mondván, ártani biztos nem fog. Már az óvodásnál keresik a különórákat, sőt, már bölcsődés korúaknak is van nyelvóra. De ha épp semmilyen foglalkozásra nem viszik, akkor sem lehet nyugodni.

Sok anyának és apának (de mintha inkább az anyákra lenne ez igaz) bűntudata van, ha nem szervez otthonra is valami „tevékenységet”. Hiányérzete van, ha csak úgy léteznek otthon, ha a gyerek játszik, a szülő házimunkázik, dolgozik, ahelyett, hogy mindig mesélne neki, ringatót rögtönözne, de legalább megtanítana neki néhány számot és betűt, vagy bábszínházat építenének a szobából. (A bábszínházat biztos rólam írták… 😀 😀 😀  – Dumanyu megj.). Hogy mit tekint hasznosnak a szülő, az családonként változik, de a különböző értékrendet vallók hasonlítanak abban, hogy sosem tudnak megnyugodni: eleget kap tőlük a gyerek.

Igaz, hogy élményekre szükség van, és az is igaz, hogy igényli a gyerek, hogy legyen olyan idő, mikor a szülő csak rá figyel, igazán odaadja magát, nem csak úgy fél szemmel sandít oda, főzés, teregetés, pláne chatelés közben. Igaz, hogy elementáris igénye a gyereknek, hogy meglássa magát az anya, az apa tekintetében, aki igazán ővele van, akinek tükröződik a szemében, hogy érzékeli a gyerekét, örül neki. Tehát kell a közös élmény, és az érzelmi együttlét. A kiindulópontban ott van az igazságmag, de túlzásba, akár káros túlzásba is át tud csúszni a törekvés, hogy kapjon meg mindent a gyerek. És olykor épp ezért nem kap meg fontos dolgokat.

A szükséges ingereket a baba és óvodáskorú gyerek a normális, hétköznapi, egészséges közegben megkapja. Nincs szükség különórákra, (Olyanra biztos nincs, ami szülő nélkül van. Dumanyu megj.) de arra sem, hogy a szülei folyton produkáljanak valamit, sokkal inkább arra, hogy részt vehessen a valódi, az otthoni életben. Hogy amit csak lehet, megfoghasson, kipróbálhasson, és ne az legyen az elsődleges szempont, hogy „jaj, összepiszkolja a kis ruháját!”. Nem biztos, hogy kell egy megtervezett éneklős fél óra minden nap, elég, ha dudorászik anya, miközben kavargatja a levest, amikor kedve van, höcögteti a térdén a gyereket, és közben mondja az ezer éve ismert mondókáját. Elég, ha akkor válaszol, mikor a gyerek rámutat egy betűre vagy feliratra, és kérdezi, mi van ott. (Én csak kerek szemekkel bámulom, hogy anyukák 2 éves gyerekeket olvasni tanítanak…Nem is tudom hogyan értékeljem. Pöti az Umizoomiból 2 évesen ismerte a számokat és formákat, tanítás nélkül, Umizoomit meg akkor nézett, amikor főztem.- Dumanyu megj.) És persze a játék is magától alakul: ha bevonja a kicsi a szülőt, akkor bekapcsolódik, nem kell, hogy anya kitalálja, megszervezze, és a legszuperebb eszközök álljanak hozzá rendelkezésre.

Ahogy Vekerdy Tamás is sokszor felhívja rá a figyelmet, a gyerek legfontosabb és legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék. Szabad, tehát nem az, mikor csak egyféleképp lehet, hanem mikor a gyerek követheti a belső képeit, a vágyait. Ha látott már valaki gyereket, ahogy feloldódik a maga alkotta világban, megérti, hogyan fejlődik ebben a tevékenységben sokkal jobban, mint bármelyik szervezett foglalkozáson. Kell az agynak ez a kreatív, ugyanakkor ellazult állapot, amiben felszínre bukkan az, aki vagyunk, amiben kivetül a belső világunk, amikor teremtővé válik a gyerek, a saját játékán keresztül találkozik önmagával. (Nagyon fontos, hogy a szabad játékba SOHA ne zavarjuk meg a gyereket, különben idővel képtelen lesz egyedül játszani.-Dumanyu megj.)

És ezt a meditatív, teljes lényét, testét, lelkét egybefogó tevékenységet zavarjuk meg, ha minden áron be akarunk avatkozni. Vannak szülők, akik még a játékban is okítani akarják a gyereket, és rögtön mutatják: „nem fiacskám, ezzel nem így, hanem úgy játszunk, az igazi markoló így markol, nem úgy, ahogy te mutattad az előbb”. Jó szándékkal teszik, de nem értik, hogy nem csak azt kell megtanulni az élethez, hogy mi hogyan szabályszerű és rendeltetésszerű, és a külvilágban minek mi a valós működése. Ezt is megtanulja, ha hagyjuk, hogy tapasztalja maga körül a világot, hogy beleengedje magát, hogy sarazzon, pocsolyázzon, dagonyázzon, nem féltjük, ha fel akar mászni ide-oda. De a befogadás mellett szükség van a szabad alkotásra, a benső kivetítésére is. Arra, hogy aza markoló éppen úgy működjön, ahogy az ő fantáziájában.

Bizonyára nem egy szülő sóhajt gondterhelten, mikor azt olvassa, nem kell plusz foglalkozás, elég, amit spontán nyújt a gyereknek. És mondja, hogy „igen, igen, de én magamtól nem dúdolok főzés közben, nekem spontán nem jön a mondóka”. Viszont hallják, olvassák, hogy ezek kellenek, és ilyenkor jön a pánik, hogy hiányzik az ősanya tudás. Higgyük el, hogy nem kell virtuóznak lenni, tényleg nem! Nem kell, hogy több száz éneket és verset tudjon valaki, egyet-kettőt mindenki tud. A gyereknek fontosabb a szülő jókedve, mint a paletta színessége. Nincs anya, akiből minden spontán jön: egyszerre ő a legnagyobb kézműves zseni, aki maga varrja a babákat, minden helyzetre van egy verse, és még a tésztát is házilag gyúrja. (DE van. Bartos Erika. Valószínű ő az egyetlen, ezért meg is vág az ideg minket átlag szülőket, amikor olvassuk. De ha lefordítjuk jó oldalra, sok ötletet vehetünk a könyveiből, amiért már megéri végigszenvedni a pongyola fogalmazásait! – Dumanyu megj. )
Ha valaki nem az a dalolós vagy fejből mesélős fajta, akkor engedje ezt meg magának! Nem kell mindent adni a gyereknek. És nem csak foglalkozások terén, de „ősanyaként” sem. Van, aki ebben jó, van, aki abban.

A szülő adja azt, ami ő maga, nem kell megfelelnie semmilyen előre megrajzolt képnek. Inkább fontos, hogy megtalálja, mi az a mód, ahogy együtt tud lenni a gyerekkel, úgy, hogy az egyiküknek sem izzadságos, hanem mindketten jól érzik magukat benne.

Cziglán Karolina
pszichológus

Forrás: http://divany.hu/poronty/2016/01/04/a_tulbuzgo_szulo_jelenseg/

Ősanya v.s. modern anya

Ősanya v.s. modern anya
Ősanya típus. Pozitív vagy negatív fogalom?
Amikor az első gyerekemet szültem agyf@szt kaptam az ősanya típusú nőktől. Mindent érzéssel csinálni? Semmi tudományosság, csak úgy bele a világba, hadd szóljon? Vagy mint egy szekta. Szövött kendő, mosható pelus, ökobioházimosószer, összebújva alvás légzésfigyelő helyett… Koszos kis homokot rágó gyerekek. Háziállatok??? Vékony hangon cuncogás a gyereknek??? Jáj…
A gyerek legyen mindig tiszta, a légzésfigyelő bekapcsolva a saját kiságyban, szappanreszelés helyett gyereknevelési tanfolyamok, szakkönyvek, lehetőleg angolul is, és beszéljünk normálisan azzal a gyerekkel, mint ember az emberrel…
Aztán lassan, de nagyon lassan mégis sikerült anyává válnom. Nem ősanyává, hanem CSAK ANYÁVÁ.

Rájöttem, túl vagyunk képezve, mi mai modern anyák. Megpróbálunk valami külső, gépies nyomásnak megfelelni, és nem is tudjuk sokszor másképp csinálni, mint fogösszeszorítva, mert nincs segítség. Mindent egyedül csinálunk, sokszor támogató nagyszülők nélkül, bolyongva az ismeretlenben. Azokat a megoldásokat vesszük elő az anyaságnál is, amiket ismerünk, hidegen, mereven, megfontolva. Ehhez szoktunk. Én látom, de legfőképpen magamon érzem. Emlékszem, amikor Grétit hazahoztuk és ordított a kiságyban. Kétségbeesve kerestem a könyvemben miért sír! Sírtam a könyv felett, mert nem találtam a megoldást. Kipipáltam mindent. Nem éhes, evett. Nem álmos aludt. Tiszta a pelusa. Nevetsz? Csak oda kellett volna mennem, kivennem és megdédelgetnem… De ez nem jutott eszembe. Gáz mi? Erre álltam be évek óta. Probléma van, akkor megkeresem a megoldást, módszeresen, lépésről-lépésre. Segítség!!! Szakembert! Sír a gyerek! Ma sem tartom viccesnek. 🙂

A lányom, mint első gyerek a hiperprototípus. A maximális erőfeszítésem csúcsa. A második gyereknél jöttem rá, hogy nem kiképezni kell szerencsétlen gyereket a könyvek szerint, csak nagyon szeretni, sokat szeretgetni és keveset gyötörni. A vékony hangon való dünnyögés pedig egy genetikailag kódolt dolog, tudományosan is alátámasztott dajka nyelv, ami a hatékony kommunikáció legalapvetőbb formája. Tehát mégsem áll túl messze az ősanyaság, meg a modern anyaság? De igen. Máshonnan kell megközelíteni a dolgokat, más szemléletben.
Sajnos azonban a bőrömből kibújni nem tudok, néha előjön a kiképző őrmester belőlem, a szigorú kocka, és csak utólag látom. Ez óriási hibája szerintem a későn szült, túltanult, túl férfiasan komplikált problémamegoldáshoz és életvitelhez szokott igazi irodatöltelékeknek, mint amilyen én is vagyok. 15 évet húztam le tanulással és munkával egy férfiasan versenyző, számokkal és jogszabályokkal teli, érzelemmentes világban, mielőtt szültem. Ezt nem lehet a zsigerekből kiirtani egy pillanat alatt és hirtelen ősanyává válni.

Boxing-Ring