A mai kor egyik vezényszava, hogy adjunk meg mindent a gyereknek. Sok mindenben megjelenik ez a túlbuzgóság: fejlesztésre viszik azt a gyereket is, aki nincs is lemaradva semmiben, mondván, ártani biztos nem fog. Már az óvodásnál keresik a különórákat, sőt, már bölcsődés korúaknak is van nyelvóra. De ha épp semmilyen foglalkozásra nem viszik, akkor sem lehet nyugodni.

Sok anyának és apának (de mintha inkább az anyákra lenne ez igaz) bűntudata van, ha nem szervez otthonra is valami „tevékenységet”. Hiányérzete van, ha csak úgy léteznek otthon, ha a gyerek játszik, a szülő házimunkázik, dolgozik, ahelyett, hogy mindig mesélne neki, ringatót rögtönözne, de legalább megtanítana neki néhány számot és betűt, vagy bábszínházat építenének a szobából. (A bábszínházat biztos rólam írták… 😀 😀 😀  – Dumanyu megj.). Hogy mit tekint hasznosnak a szülő, az családonként változik, de a különböző értékrendet vallók hasonlítanak abban, hogy sosem tudnak megnyugodni: eleget kap tőlük a gyerek.

Igaz, hogy élményekre szükség van, és az is igaz, hogy igényli a gyerek, hogy legyen olyan idő, mikor a szülő csak rá figyel, igazán odaadja magát, nem csak úgy fél szemmel sandít oda, főzés, teregetés, pláne chatelés közben. Igaz, hogy elementáris igénye a gyereknek, hogy meglássa magát az anya, az apa tekintetében, aki igazán ővele van, akinek tükröződik a szemében, hogy érzékeli a gyerekét, örül neki. Tehát kell a közös élmény, és az érzelmi együttlét. A kiindulópontban ott van az igazságmag, de túlzásba, akár káros túlzásba is át tud csúszni a törekvés, hogy kapjon meg mindent a gyerek. És olykor épp ezért nem kap meg fontos dolgokat.

A szükséges ingereket a baba és óvodáskorú gyerek a normális, hétköznapi, egészséges közegben megkapja. Nincs szükség különórákra, (Olyanra biztos nincs, ami szülő nélkül van. Dumanyu megj.) de arra sem, hogy a szülei folyton produkáljanak valamit, sokkal inkább arra, hogy részt vehessen a valódi, az otthoni életben. Hogy amit csak lehet, megfoghasson, kipróbálhasson, és ne az legyen az elsődleges szempont, hogy „jaj, összepiszkolja a kis ruháját!”. Nem biztos, hogy kell egy megtervezett éneklős fél óra minden nap, elég, ha dudorászik anya, miközben kavargatja a levest, amikor kedve van, höcögteti a térdén a gyereket, és közben mondja az ezer éve ismert mondókáját. Elég, ha akkor válaszol, mikor a gyerek rámutat egy betűre vagy feliratra, és kérdezi, mi van ott. (Én csak kerek szemekkel bámulom, hogy anyukák 2 éves gyerekeket olvasni tanítanak…Nem is tudom hogyan értékeljem. Pöti az Umizoomiból 2 évesen ismerte a számokat és formákat, tanítás nélkül, Umizoomit meg akkor nézett, amikor főztem.- Dumanyu megj.) És persze a játék is magától alakul: ha bevonja a kicsi a szülőt, akkor bekapcsolódik, nem kell, hogy anya kitalálja, megszervezze, és a legszuperebb eszközök álljanak hozzá rendelkezésre.

Ahogy Vekerdy Tamás is sokszor felhívja rá a figyelmet, a gyerek legfontosabb és legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék. Szabad, tehát nem az, mikor csak egyféleképp lehet, hanem mikor a gyerek követheti a belső képeit, a vágyait. Ha látott már valaki gyereket, ahogy feloldódik a maga alkotta világban, megérti, hogyan fejlődik ebben a tevékenységben sokkal jobban, mint bármelyik szervezett foglalkozáson. Kell az agynak ez a kreatív, ugyanakkor ellazult állapot, amiben felszínre bukkan az, aki vagyunk, amiben kivetül a belső világunk, amikor teremtővé válik a gyerek, a saját játékán keresztül találkozik önmagával. (Nagyon fontos, hogy a szabad játékba SOHA ne zavarjuk meg a gyereket, különben idővel képtelen lesz egyedül játszani.-Dumanyu megj.)

És ezt a meditatív, teljes lényét, testét, lelkét egybefogó tevékenységet zavarjuk meg, ha minden áron be akarunk avatkozni. Vannak szülők, akik még a játékban is okítani akarják a gyereket, és rögtön mutatják: „nem fiacskám, ezzel nem így, hanem úgy játszunk, az igazi markoló így markol, nem úgy, ahogy te mutattad az előbb”. Jó szándékkal teszik, de nem értik, hogy nem csak azt kell megtanulni az élethez, hogy mi hogyan szabályszerű és rendeltetésszerű, és a külvilágban minek mi a valós működése. Ezt is megtanulja, ha hagyjuk, hogy tapasztalja maga körül a világot, hogy beleengedje magát, hogy sarazzon, pocsolyázzon, dagonyázzon, nem féltjük, ha fel akar mászni ide-oda. De a befogadás mellett szükség van a szabad alkotásra, a benső kivetítésére is. Arra, hogy aza markoló éppen úgy működjön, ahogy az ő fantáziájában.

Bizonyára nem egy szülő sóhajt gondterhelten, mikor azt olvassa, nem kell plusz foglalkozás, elég, amit spontán nyújt a gyereknek. És mondja, hogy „igen, igen, de én magamtól nem dúdolok főzés közben, nekem spontán nem jön a mondóka”. Viszont hallják, olvassák, hogy ezek kellenek, és ilyenkor jön a pánik, hogy hiányzik az ősanya tudás. Higgyük el, hogy nem kell virtuóznak lenni, tényleg nem! Nem kell, hogy több száz éneket és verset tudjon valaki, egyet-kettőt mindenki tud. A gyereknek fontosabb a szülő jókedve, mint a paletta színessége. Nincs anya, akiből minden spontán jön: egyszerre ő a legnagyobb kézműves zseni, aki maga varrja a babákat, minden helyzetre van egy verse, és még a tésztát is házilag gyúrja. (DE van. Bartos Erika. Valószínű ő az egyetlen, ezért meg is vág az ideg minket átlag szülőket, amikor olvassuk. De ha lefordítjuk jó oldalra, sok ötletet vehetünk a könyveiből, amiért már megéri végigszenvedni a pongyola fogalmazásait! – Dumanyu megj. )
Ha valaki nem az a dalolós vagy fejből mesélős fajta, akkor engedje ezt meg magának! Nem kell mindent adni a gyereknek. És nem csak foglalkozások terén, de „ősanyaként” sem. Van, aki ebben jó, van, aki abban.

A szülő adja azt, ami ő maga, nem kell megfelelnie semmilyen előre megrajzolt képnek. Inkább fontos, hogy megtalálja, mi az a mód, ahogy együtt tud lenni a gyerekkel, úgy, hogy az egyiküknek sem izzadságos, hanem mindketten jól érzik magukat benne.

Cziglán Karolina
pszichológus

Forrás: http://divany.hu/poronty/2016/01/04/a_tulbuzgo_szulo_jelenseg/