Ma hekket sütöttem és jóízűen zabálták a gyerekek. Bontogattam szét, alaposan az ujjammal szétnyomogattam a falatokat, hogy biztosan ne legyen benne szálka, majd egy kis kupacba gyűjtöttem, ahonnan Gréti csemegézett. De ő nem érte be ennyivel. Minden egyes falat előtt megkérdezte:
– Ebben van szálka?
– Nincs. – bekapta.
– És ebben van szálka?
– Nincs. Egyikben sincs, amit odaadtam neked, oké?
– Oké. És ebben van szálka?
– Nem nincs. Megtennéd, hogy nem kérdezed meg többet?
– Persze, csak akartam tudni. És ebben van szálka? – emelte fel a következő darabot.
– Áááááááááááááá, nincs benne. Nincs ebben sem, ebben, sem ebben, megnyugodtál?
– Igen. És ebben sincs?
– Nem abban sincs. – megette.
– Ebben sincs biztos?
– Én megőrülök.
– Jó, de biztos nincs benne szálka?
– Niiiiiiiiiiiiiiiiincs! Ááááááááááá, ne kérdezd már meg.
– Oké, csak tudni akarom. Akkor ebben van szálka?
– Nincs.- Megette.
– És ebben van szálka?
– Nincs. – Megette.
Megadtam magam. Amíg jól nem lakott rezignáltan feleltem minden szálka irányú kérdésére…