Kategória: Hiszti

Vedd fel a zoknid!

Hajnalban Apa készült dolgozni, ma én vittem őket. Sietősen készülődtem, ruhákat válogattam, kakaót főztem, ébresztettem. Apának vasaltam. Ráadtam a srácokra a ruhát, orrokat mostam, pisiltettem, zuhanyoztam. Apa búcsúzkodott. De jaj, a szemétből eperlé kifolyt! “Ne menj oda!” -kiáltottam, persze a kispasi belelépett az előszoba kövére kifolyt lébe. Szaladok egy nagy zacskóval, beleteszem a szemetet. Búcsúzkodom.
Apa elment én pedig folytattam az öltözködést. Új zoknit kerestem, a kiscsajnak is kellett, odaadtam nekik.”Vegyétek fel!”- adtam ki az ukászt és itt kezdődött el a 35 perces vesszőfutásom…

Jövök-megyek, látom  a gyerekeken nincs zokni. “Hahó, zoknit felvenni!” -szólok.

“Segííííííííííííts!”- kiabál vissza Peti.

“Majd segítek, de most készülődöm, légyszi vedd fel!”

5 perc is eltelt a gyerekek játszanak a gyerekszobába, zoknik az ágyon hevernek.

“ZOKNIIIIIIIIIIIIIII! Aki  nem veszi fel a zokniját mezítláb jön!” – fenyegetek viccesen.

Semmi.

“ZOKNIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII! Mindenki ide jön és felveszi a zokniját!”- rohangálok fel-alá a lakásban. Pakolok el, pakolok össze, őrülten teszek-veszek.

Grétán már van zokni, Petin még nincs. Autót tologat. Habzik a szám.
“Peti vedd fel a zoknid, mert összeborzolom a szemöldököm!”
“De nem tudom.”
“De tudod!” – szekrényből kirántott ruhákat hajtogatok.
Autózik.

“Próbáld meg!”,
“Segíts!” – vasalom a nadrágom.
“Peti, egy pár zokniról van szó, vedd már fel!”
“Vvvvvvvvvvvvvvvvvveeeeeeeeeeeheeeeeeeeeee!” -sírja el magát Peti.

“Te ne kezdd! Vinnyogás nélkül vedd fel a zoknid!” – Gréti haját fésülöm.

“Vehehehehehehheeeeeeeee!”

“Peti, én ezt nem bírom, azonnal vedd fel a zoknid! 2 perc! Legalább próbáld meg, ha nem megy segítek!”
“Most segíts!”
“Csak azért sem! Most már felveszed, mert szétváglak!” – idézek a “15 legnagyobb hiba amit szülő mondhat” című tanulmányból.
“Elveszed az életkémet és nem leszek többet a kicsi fiad?” – összeroskad és zokog.

“Pöti, elég a drámából, mert világgá megyek!” – idézek a “Amit az anyák elronthatnak” című könyv 5. fejezet 3. bekezdéséből.

“Anyukám, imádlak, ne menj el! Veeeeeeeeeeeeeeeeeeehiiiiiiiiiiiiiieeeeeeeeeee!”
“Vedd fel azt a k.va zokniiiit!” – üvöltök teli torokból, – “Most már vedd fel, mert nem tudom mi lesz!” – Gréti elkezdi feladni a zoknit. Nincs 6 éves, de tudja a megoldást. Makacs anya ráordít: “Gréti el onnan! Peti fel tudja venni!”
“Nem tudoooom, segííts!”
“Most addig nem indulunk amíg fel nem vetted, – ránézek az órára, a büdös életbe, elkésem a vonatom, – márpedig, ha lekésem a vonatot én habot köpök!” -kiabálom.

Peti elkezdi felvenni, 2 percen belül hibátlanul rajta vannak a zoknik. Megenyhülök. “Na látod milyen ügyes vagy!” – megölelem. “Muszáj volt ekkora drámát csinálni? Nem lehet egyből szót fogadni?”
“De igen! Anyukám. Imádlak!”
“Én is imádlak,! – még mindig ölelgetem, puszilgatom, nyugtatom, Grétit is. “Nagyon fontos a szófogatás. Most nézzétek meg, kor a reggel itt állok, leizzadva, kiborulva, lefáradva és csak most kezdődik a nap.” -magyarázok, magyarázok, magyarázok, ők ölelgetnek, a vonat a fejemben zakatol…világgá.

“Na most mindenki ki az előszobába, felvenni a cipőt!”
“Igen Anya!” – vonulnak. Fésülködöm. “Ezt már szeretem! Köszönöm! Máris megyek én is.”
Kinézek, játszanak, egyiken sincs cipő.
Üvöltök. Borzasztóan érzem magam. Gréti féltőn átöleli Petit. Illusztráció a “Szülői agresszió a gyakorlatban” című könyvből. “Rettegő gyerekek, kiabáló anyával”  a kép címe. Most már olyan lelkiismeret furdalásom van, majd megőrülök. De ki vagyok borulva és a tököm tele a szófogadatlanságból.
Robogok, adom fel Petire. Közben sziszegem a monológom. Kitolom őket az ajtón.

“Kicsi kő vagyok!” – szólal meg mindig a lépcső tetején Pöti. “Ej-haj kaszakő mi az apád …”-elharapom.

Bekötöm a srácokat indítok és az autó nem indul. Már nem borulok ki. Ingerülten fordítom a kulcsot. Beindul. Húzunk, gyorsított felvételben beadom a srácokat az oviba, mosolygok, integetek, futok, nyomom a gázt, leparkolok, futok, leizzadva, kiakadva felszállok a vonatra. Irány a meló.

 

 

 

 

 

Sziréna – avagy hiszti, amitől kiborulok

Sziréna – avagy hiszti, amitől kiborulok
Nézem az alvó gyerekeimet, fel kéne őket kelteni. Annyira édesek. Ilyenkor elszégyelkedem magam, hogy tudok annyira kiborulni tőlük. Rendes, jó gyerekek, én mégis eljutok tőlük egy olyan idegállapotba, amit már magam is szégyellek. Miért?
Aztán beugrott. EGY dolgot sehogy sem sikerült eddig megoldanom. A szirénázást. Van az a frekvencia, amin szirénáznak, ha valami nem tetszik nekik, amit egyszerűen nem tudok tolerálni. Elönti az agyam a sz@r, kvázi cselekvésképtelen leszek sokszor és nagyon nehezen vakarom ki magam belőle. Egyből ezzel kezdik. Tehát ellent mondok nekik valamiben, azonnal bekapcsolják. Pöti 5-10 percet tolja, ha kell, nagyon kitartó. Minden helyzetet megpróbálok megoldani, a képességeim szerint a lehető legjobban, de a szirénázástól kiesik az agyam a helyéből. Ti hogy kezelitek?

szirena

Kis katica

Pötinek  a mániája lett képzeletbeli kis állatokat dédelgetni. Kicsi krokodil, kicsi kacsa, kicsi akármi. Édesen mutatja a kezét, hogy benne a van az ő “kicsikéje”, ringatja, gügyög neki és minden esetben megmutatja nekem is. Ma a pancsiban ezt játszották. Eleve nagyon későn kerültek bele, de hagytam őket játszani is. Már nagyon kellett volna kijönni, kérlelni kezdtem őket, miután mindkettőjük kicsikéjét megdédelgettem. Gréta kicsikéje katica volt. Átadta nekem, visszaadtam, majd egy szem homokot automatikusan lesöpörtem a kis vizes kezéről. Ami ez után jött az rémálom.
“A katicám!”- sírta el magát Gréti, – megölted a katicámat! “- Álmomban nem gondoltam, hogy az a homokszem a katica. Gréti üvöltve követelte, azonnal keressem meg.
Meglepődésemben térdre álltam és tettem egy próbát, de elröhögtem magam. “Na ne már Gréti! Kiviszlek benneteket, ne játszunk már ilyet!”- morogtam és Pötit fürdőlepedőbe csavarva kiemeltem. Megyek vissza, Gréti porig sújtva gyászolja a katicát. Rám néz, gyűlöl. Kiveszem, törölgetem, nem bírom tovább. Bemegyek a fürdőbe felkapok egy porszemet a földről, beviszem. “Itt van, megtaláltam!” – mondom, de a porszem, ahogy oda akarom adni a bebugyolált csajnak leesik a ujjamról és el is tűnik. Olyan fejet vágok kínomban, annyira abszurd a szituáció, hogy Gréti is kinevet. Nem tart sokáig, már sír. Pöti vigasztalja. Ide mentő ötlet kell! Állok négykézláb a fürdőben és zakatol az agyam. A gyerek az ágyon bebugyolálva bömböl. Beszaladok a szobába és egy kis dísz-szőrös zöld szöszt, amit múltkorijában a KIK-ben vettem, szemet-szájat rajzolok rá, viszem be a következő szöveggel viszem. “Jaj, baj történt a katicáddal Gréti! Beleivott egy csodateába és wuff! Kis zöld, robbanásos katica lett belőle.”
Mutatom, Gréti kezébe veszi, magához öleli az 1 cm átmérőjű, csillogó szőrős barkácsszöszt.

Béke van. De látom Pöti is ácsingózik. Istenem add, hogy legyen a készletben még egy ilyen! – gondolom és rohanok a gyerekszobába. Ééééééééééééés van. Ééééééééééés béke van. Megkönnyebbülök.
“Van egy katicás dalom!” – kurjantom el magam. “Énekeld- éneked!” . Ami innentől jön egy megkönnyebbült sírva röhögős etap, ami alatt felöltöztetem a pucérokat. Gurguláztunk, vinnyogtunk, mind a hárman. Ugyanis ami eszembe jutott gyerekdal elénekeltem. Főszereplője mindegyiknek a katicabogár volt.
Józsi bácsi a tanyán, iáj-iáj-ó. Volt két katicája a tanyán iáj-iáj-ó.

Ismét cuki szülők…

Egy nagy tál csirkés salátát tettem közkinccsé este, fürdés után, az ágy közepén, pizsi partyra. Vittem villákat és nekiestünk, csak úgy egymással szembe heveredve. Gréti a lábunktól közelített a finom falatokért. Rögtön kiszúrta a lila hagymát, és azonnali vinnyogásba kezdett. Ő most hogy eszi meg a husikát, az biztos csípős lesz. Bla-bla-bla. Emeli a hangját.
– Nem csípős. – nyújtottam felé a villámon egy szeletkét.
Rágja-rágja, éktelen hisztériába kezd.
– De, csípős, fúj ez csípős. Vágja a pofákat, nyitogatja a száját. Nyugodtak maradunk. Nem csípős, amit érez az a borecet savanyúsága.
Mivel nem reagáljuk túl a dolgokat, Gréti ráerősíteni a sztorira, hanyatt vágja magát… de mögötte nincs ágy…
Két keze lendül hátra, sejhaja lassan csúszik le az ágyról, majd ami látszik nekünk csak két cigánykerekező láb az égben. Aztán azok is eltűnnek. Koppanás nincs.
Csend. Hallatszik, hogy kászálódik.
Nem merünk hangosan vihogni. Óriásiakat szuszogunk, fejünket egymás vállának szorítjuk. István szilvalila. Próbálja az orrán kifújni a levegőt. Én szorítom a térdem. Vazze nem bírom, be fogok pisilni. Lélegezz Csilla, lélegezz! Veszem a levegőket, arcomat dugom Apa néma röhögéstől rázkódó testébe. Ő is fújtat bőszen, hallom.
– Beütöttem a fejem, vááááááá! – ordítja el magát Gréti az ágy mögül.
Ne röhögj! – mondom belül magamnak. Folyik a könnyem. Most már biztosnak érzem, hogy bepisilek. Gréta feje kibukkan az ágy takarásából. “Olyan” arcot vág. Mint aki tudja, hogy nagyon bolond volt. Meglátja, hogy reszketünk a nevetéstől.
– Váááááááááááá! -üvölt. Eddig bírtuk.
– Híííííííííííííííííííííí! – szakad ki belőlem a röhögés.
– Hö-hö! – Apa egy szent. Elintézte ennyivel. Még mindig szuszogós lila fejjel átöleli a primadonnát.
– Te nagyon hülye vagy.- mondja széles vigyorral. Gréti is megnyugszik. Én végre eresztek a térdem szorításán. Nem pisiltem be. Hős vagyok. 😀

Ha a napirendet összedöntjük

Ha a napirendet összedöntjük

Már 2-án szerettem volna kihasználni egy nagyáruház hirdetését, miszerint textil kiárusítást tart. Tudjátok én nagyon spórolós vagyok, ruhát ritkán veszek, de Grétinek nagyon kellett egy szép pizsi.
Közbenjártam Apánál az ügy érdekében, de ő reggel 7-kor leült a gép elé és este csak azért állt fel mellőle, hogy egy értekezletre bemenjen a munkahelyére, így a vásárlás elmaradt.
Apát másnap is a gép mellett találtam, amikor hajnalban felébredtem, de jelezte, most szakít időt a vásárlásra. Telt-múlt az idő, már 10 óra, már 11… ebéd idő… indulásra készen vagyunk. Most mit tegyek? A gyerekeket etetni és altatni kell, de Apa vagy most, vagy soha nem ér rá. Induljunk.
A nyűglődés már a kocsiban megkezdődött. Éhesek, szomjasak, de nálam se kaja, se pia.
Megérkeztünk, addigra Peti elaludt… frankó.
Apa karjaiba vette az alvó fiúcskát, Grétivel egy kis gyors éttermi kaja után néztünk. Néhány szem krumplival egy csirkecombbal és egy adag löttyel felszerelkezve, Grétivel a bevásárló kocsi fedélzetén vágtunk bele a rettenetbe. Én toltam Grétit a kocsiban, Apa ölelgette az alvó fiókát. Nem voltunk túl hatékonyak. Végül Apa ötlete alapján nagy kabátommal megágyaztam a bevásárlókocsiba és alvó Petit beleraktuk.
rettenetes menet
Ekkor már nem kicsit szidtam magam a helyzet abszurditásán, hisz százszor megfogadtam, a gyerekek napirendjét sosem rúgom fel, és ezt kőkeményen tartom is… én mohó… bolond kiárusítás… itt tolom a kocsiban az alvó gyereket, húzok egy nehezen mozgó kosarat és morgok…
Az iszonyatos árak láttán ment fel bennem a pumpa, a komfortérzetem a béka segge alá esett. Peti felébredt. Ordított. Éhes. Komplett csőd vagyok. Gondoltam. Vettünk neki is sült krumplit. Hagy egyen ez a gyerek is valami rettenetet… rettenetes is volt, üvöltött is tovább… még sehol nem tartottunk.
A trappista sajt 2100 Ft… menjünk innnnnnnnnnnneeeeeeeeeen!!!
Pelenka. Jaj de jó, van árleszállítás a kedvenc olcsó pelusomnál. Feltankolunk akkor hónapokra. Tankolnánk… Mert 4-es méret az nincs. Nem soká sírni fogok, érzem.
Még a ruhákig nem jutottunk el, de a tűrőképességeink határán rég túl voltunk. Ezer ember, kupleráj…
A két gyerek nyűglődött, velünk egyetemben.
Ruhák. Mennyi??? Hol van az a bazi nagy leszállítás???
– Anya! Ezt a cipőt kérem!- mutat Gréti egy ronda lakkcipőre, – ebben akarok oviba menni.
– Szó sem lehet róla kislányom! Feltöri a lábad, kényelmetlen.
– De igen! Ez kell nekem! – és üvölt. Követelőzik. Hisztériázik. Hozza utánam. Mintha nem is az én okos kislányom lenne. Magyarázok gőzerővel, de semmi. Végül egy eladóhoz fordulok, aki minket bámul, miközben bontogatja az új árukat és rakja a polcra.
– Ugye ez nem ovis cipő, feltöri a lábat.- nézek rá nyomatékkal.
– Bizony ám! Ez nagyon, de mutatok én ovis cipőt, – megcsillan a remény, – gyere utánam,- szól Grétihez. Követjük. – Itt vannak az ovis cipők, igaz, hogy mamusznak vannak írva… – mutatja. Vége a reménynek. Gréta arcán megjelenik a “mamusz” szó hallatán egy undi grimasz.
– EZ MAMUSZ! – üvölti, – nem ovis cipő, nekem nem kell, nekem az kell! –
Leguggolok, ölelgetem.
– Megyünk haza nem soká, kincsem, fáradt vagy. Gyere induljunk. Fogom a kezét. Kirántja, tombol.
Otthagyom. Ilyen még nem volt. Fáradt, nyűgös én meg citálom a hülye árleszállítás miatt. Garantáltan nem vagyok normális.
Üvöltve követ!
– Ezt nem bírom tovább! – mondom neki nyugodtan. – Az én kislányom nem így viselkedik, te nem vagy a gyerekem, keress egy másik anyukát! – tolom be a legbrutálisabb hiba dumát.
– Nem akarok másik anyukát! – sikít, – Félek a másik anyukámtól!!! – Ordít, sír, mindenki minket néz.
Ráeszmélek a baromságomra, lehajolok, felveszem, dédelgetem. Megnyugszik.
A ruhákhoz érünk.
– Ezt a csajos ruhát kérem! – mutat egy ordenáré csiricsáré tüllszoknyás fosra. Már nincs kedvem vitatkozni, terelem, Hello Kittys nadrág, 50%, ő mérete, hurrá! Megnyugszik. Én már nem bírom. Pizsama 4000. Soha! Akkor sem! Ha soha nem lesz pizsamája sem! Fogom a fejem. Végre találok egy szép kis pizsit, belemegyek a 2000 Ft-ba pamut, csak legyen már!
– Keressük meg a fiúkat. Mennyünk haza!!!
Éhesek vagyunk. Fizetünk. Együnk valamit. Görög, jó lesz az. Nem drága és nagyon finom. Szerencsére. A nap fénypontja. Mindenki jól lakik. Petike kéredzkedik az ölembe. Oda veszem, etetni próbálom még, de ő elkezdi tépni a ruhám és üvölt:- Cicicicicicicicicicici! – Hurrá megint mindenki minket néz. Induljunk haza.
– Kell pisilni? – kérdezem Grétát. A válasz nem, felöltöztetjük a két gyereket. Kabát, sapka.
– Pisilni kell! – kiabál Gréta, ahogy meglátja a wc-t.
Én meg megőrülök. Levetkőzöm, levetkőztetem, beviszem. Undorító minden. Kitapétázom a Wc-t, ráültetem. 3 csepp. Anyád szemit!
– Jaj, megnyomod a hasam megint! -ordít előre, ahogy a magas csaphoz emelem… Már nem reagálok. Rezignáltan csinálom a dolgom és újból elhatározom, hogy soha többet nem borítom fel a gyerekek napirendjét!

Érezd már kicsit jól magad!

“Érezd már kicsit jól magad! Mondd már egyszer valamire hogy jó! Ne vonyítsál már folyamatosan mert megőrülök. Mindent megteszek, hogy jól érezd magad, próbáld már meg!” – fakadtam ki magamból, amikor Gréti elkezdett fennhangon vinnyogni, mert nem elég magasra löktem a hintán.
“Köszönöm! – jött oda egy anyuka, néztem rá bután – Köszönöm, hogy kimondtad, olyan jó, hogy más is ezt érzi, nem csak én, de én nem mertem kimondani.”
Ja… 😀 Nem egyszerű…


Alvás helyett hiszti

Valamelyik nap csúcsra járattam az empátiát. Haladékokat adtam a délutáni elalvásra, aztán húztam egy határt és gyengéden megkértem cirmosomat, térjen mellém nyugovóra. Ő ezt hangos sikítással jutalmazta. Mivel a szép szó nem hatott, beálltam (feküdtem) mellé sikítani, s bár a frekvenciát nem bírtam tartani, egész jó voltam. Szó mi szó.
20 mp sikítás és utánzás után, 3-ig számoltam és mondtam, háromra hagyjuk abba egyszerre. A csaj 5 perc múlva aludt. Kicsit kapart a torkom… :))))