Léteznek jó emberek!

Összekuporodva az éhségtôl és a hasfájástól, elcsigázottan ültem a kórházba vezető villamoson. Késésben voltam, vérvételre igyekeztem és a villamos csak nem indult. Előző nap sem sikerült sokat vacsiznom, későn estem haza, bezuhantam az ágyba. Felhívtam a párom és panaszkodtam. Egy szegényes öltözetű idősebb férfi lépett hozzám. Vászon táskájából előhúzott egy gondosan becsomagolt szendvicset és felém nyújtotta: “Tessék enni!”. A szívemet elöntötte a melegség, majdnem elsírtam magam. ” Köszönöm, nem ehetek.- válaszoltam. Vérvételre megyek.”. ” Legalább egy kis teát igyon!”- nyúlt a táskájába. Aztán zavartan arrébb húzódott. Letettem a telót, odamentem és nagyon megköszöntem a jóságát.

enni

Szarvasbőgés:

Títkos helyzetjelentés : 100 ember lapul a fűben, próbál csendben maradni, hogy megfigyelje a szarvasbőgést. Előttünk pár tíz méterre bőg a szarvas. Valaki óriásikat pukizik. Bírjuk ki röhögés nélkül….

szarvasboges

Gréti:Miért bőgnek a szarvasok?
Apa: Ez egy küzdelem is. Erőfitogtatás.
Gréti: Ezek a szarvasok hülyék.
Apa: Az állatvilágban ez sokszor van így. Az embernél is. Például amikor egy férfi nagy autót vesz…

Víztározó látogatás

Szuper program: víztározó látogatás. A kőbányai víztározót leengedik minden évben karbantartás céljából. Ilyenkor beengedik a látogatókat. Nagyon érdekes.

viztarozo Volt benne vicces is: Bácsi beesett a kis vízbe, ami nagy loccsanással kiöntött.

Anya, mi lesz velem?

Igyekszünk hozzászoktatni a srácokat a nagyszülői felügyeletre, most, amikor már nagyobbacskák. 1-2 éjszakára ott hagyjuk őket vidéken, mi dolgozunk-ingázunk.

Tegnap leérkeztünk, 2 külön töltött éjszaka után. A gyerekek, mint a kis megvadult állatkák, úgy viselkedtek. A nagyszülők elkerekedett szemekkel nézték, eddig ilyen nem volt.
Gréta különlegesen idiótán viselkedett, már-már agresszív volt velem, pedig én igyekeztem a hosszú nap és út után türelmes és kedves lenni. De már nem bírtam tovább és összeborzoltam a szemöldököm, szó nélkül, az arckifejezésemmel csalódottságomat fejeztem ki.
Ekkor jött a hiszti. Fel alá vonult a gyerek, durcásan, rám sem nézve, csapkodta az ajtót. Na ezt már nem hagyhattam szó nélkül és színem elé rendeltem a kisasszonyt. “Mi van veled Gréti? Nem bántottalak, egy rossz szót sem szóltam, mivel érdemeltem ki, hogy így viselkedsz velem?!?” És ekkor a kislány összeomlott. Átölelt, rám nehezedett az egész testével és zokogni kezdett. “Te már nem szeretsz engem!”

“Hogy a csudába ne szeretnélek! Mindennél és mindenkinél jobban imádlak, neked meg mi a bajod?!? Gyere ülj az ölembe és beszéljük meg!”-invitáltam a szobába. Az ölembe ült, majd az ágyra döntött, rám mászott és két kézzel ölelt, közben üvöltve zokogott: “Mi lesz velem, ha te már nem leszel?!?”
Megdöbbentem. “Nem készülök meghalni Gréti, de legalábbis nem tudok róla.” – próbáltam viccesen elütni. “Ne temessél már engem!” De nem jött be. Újra nekem szegezte a kérdést:
“Mi lesz velem, ha te meghalsz? Mondd meg, mi lesz velem? – zokogott, – Mi lesz velem, ha te meghalsz, ha Apa meghal?!? Meg fogsz halni, egyszer biztos és akkor mi lesz???”
Próbáltam nyugodt maradni.

“Attól félsz, hogy elmegyünk és nem jövünk érted, mert történik velünk valami?”

“Igeeeeeeeeeeeeeen!” – annyira kiborult már hogy szétáztatta az arcom, a ruhám.
“Tudod, – magyaráztam, – ettől mindenki fél. Nem csak te, nem csak a gyerekek hanem a felnőttek is. Nekem is nap mint nap eszembe jut, hogy mi lesz veletek, ha velem történik valami, de ebbe nem szabad belelovalnod magad, ahogy nekem sem. Mindenki félti azt, akit szeret. Ezért kérem Apát, ha elmegy, hívjon fel, ha megérkezett. Ezért kérik a nagymamik, hogy ha megérkeztünk jelentkezzünk be. Pedig már huszonéve nem élünk velük. De a szülőknek mindig az eszében van felügyelni a gyereküket. Ez az érzés természetes. De az nem, hogy ha kiborulunk tőle.”

Semmire nem mentem a magyarázattal. Fejemben elkezdett zakatolni az ismerős kisgyerekes szülők képe, akik elmentek és maguk mögött hagyták a gyerekeket… A rosszullét környékezett.
Gréta nem hagyta abba, újra és újra visszatért a történet elejére és én újra és újra elmagyaráztam neki, hogy ezek csak rossz érzések. Semmi.

“De egyszer meghalsz!” -zokogta.
“De nem ma, úgyhogy hagyd már abba!”- csitítottam. Ekkor mászott rám Peti is, aki nem akart kimaradni a drámából. Elkezdett puszilgatni, meg a tesóját is, majd férfias magyarázatba kezdett, (persze hogy a halálomról, de előbb még megforgatta a tőrt…)
“Persze, hogy meg fog halni anya, – bazdmeg Pöti – de előtte még öreg lesz. 90 éves koráig fog élni. – “juj de jó”kommentáltam, – Amikor én apuka leszek, akkor anya már nagyon, de nagyon, de nagyon öreg lesz.”
Nem tudom milyen fejet vághattam, de hahotázva elröhögte magát. Még mindig rajtam feküdtek, úgyhogy kényszert éreztem, hogy megcsikizzem, menekült, majd Grétához fordultam, aki még mindig gyászolt.

“És mi van, ha elváltok. Akkor mi lesz velem?” -tette fel a váratlan kérdést. A halálomhoz képest ez az opció már egészen üdítőnek tűnt…
“Mindig cukkolsz minket, hogy ölelgetjük, meg puszilgatjuk egymást, mert hogy szerelmesnek lenni undorító. Nem? Úgy nézünk ki, mint aki válni készül?”
“Nem.” – szerencsére legalább ebben meggyőző voltam.
“Mi van, ha megesznek a sebek? Kenegesd anya a sebeidet, hogy meggyógyuljanak!” – pikkelysömör. Pszoriázis. Gusztustalan kígyóbőrű autoimmun beteg vagyok. Sosem fogok meggyógyulni, de nem akarok meghalni benne na! – “Kenegetem!” -kezdett megnyugodni.
“Na menjünk ki! Állapodjunk meg abban, hogy eszem ágában sincs még meghalni és hagyjuk ezt a kérdést legutoljára!” -fejeztem be a témát. Hittem én.

Tágra nyílt szemekkel, a két gyereket ölelve feküdtem az éjjel rettegve a haláltól, a betegségektől, a gyerekeim és a saját anyám elveszthetőségétől érzett mardosó kíntól. (Valahogy apámat olyan halhatatlannak képzelem…) Mikor végre aludtam egy kicsit, álmomban vízbe süllyedő kocsiból próbáltam velük kimenekülni, mindhiába, mert nem tudtam betörni az ablakot, majd Gréta kezét fogva menekültem valami elől. Mind a két álmomban meghaltunk. Kicsavarva és kikészülve ébredtem, elbúcsúztam tőlük és jöttem fel Pestre dolgozni. Amikor felértem felhívtam őket, hogy megérkeztem.

Senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz!

 

 

 

Anya egyedül

Már tegnap éreztem a pánikot. Míg én zárok a melóban megbeszéltük, Apa lemegy a nagyszülőkhöz a Grétivel és Pötivel. 3 nap és megyek utánuk. Ahogy közeledett az időpont a pánik egyre nagyobb, míg tegnap egy “ne vidd el a gyerekeket, hiányozni fogtok” bömbölésbe csapott át a kedvem. Hiába. Én még nem voltam külön a srácaimtól, csak vész esetén, 1-1 napra. A gyerekeim vigasztaltak. Gréti “Anya mi úgyis folyton nyávogunk és legalább nem kell fegyelmezned a rossz gyerekeidet és nyugalmad lesz. ” – van benne ráció, de ahogy hallottam az ő szájából a könnyeim csak gyorsabban potyogtak.

Reggel: Most már muszáj csomagolnom. Erőt veszek magamon összeszedem a holmijaikat. Petike szomorkodik: “Hiányozni fogsz.” -ölelgeti a lábam. Nagyon gyorsan búcsúzom és kirohanok a lakásból.

Már délben beteg vagyok a  tudattól, hogy hazamegyek és nem lesznek ott. Olyan tempóban dolgozom, hogy megizzadok és 3-ra teljesen kifacsarom magam a melóban. Nincs segítség. Nyúlok a telefonhoz, Apa nyugtató szavai a vonal végén. Béke.

Jövök haza, tervezgetem mit csinálok. Hívom anyámat, ő a bölcs. Biztat. Ugyan mikor lesz nekem 3 nyugodt estém legközelebb? Magyaráz, már egész jó kedvem van, tervezgetek.
Húzom az időt, ügyintézek, de csak haza kell érni. Kinyitom az ajtót, csend és kupi. Végem. Veszek egy nagy levegőt, csak pozitívan. Ledobálom a ruháim és eszembe jut egy film.

Hisz nekem pucér szobám van. Nem is pucér szobám. Pucér lakásom! Lezuhanyzom és fel-alá bóklászom pucéran. Próbálom érezni a szabadságot.

Vazze, ez nem jött be. Felöltözöm, veszem a kulcsot. Vásárolok valami finomat. A Spar cipős részlegén bámulom a retek ronda női cipőket. A gyerekcipők előtt fél órát állok, aztán leemelek egy cukit. Ez kell nekem. Már rakom is a kosárba. Grétikém hogy fog neki örülni. Áááááááááááááááááá….. Grétiiiiiiiiiiii………

Apróra vágott méregdrága sajtdarabok között válogatok. Jövök-megyek, mindent megnézek, mint faluról jött kislány a városban.

A húspultos fiú kiszúr. “Nyaralnak!”- magyarázkodom. “Most eszem-iszom jót mulatok.” – hejderutyutyú, adjatok két xanaxot meg egy vodkát…szalonnába, pogácsába sajtba és sörbe fojtom a bánatom.

Néz rám… “Inni ne igyál. Egyél.” “Csak egy sört!” -vágom rá. “De három van a kosaradban.” -bámul bele rosszallóan. “Három nap.”- adom meg magam a szomorúságnak. De ezen már ő is nevet. “Az a darab szalonna elég lesz három napra?” – kérdezi viccesen.

“Visszacserélhetem, ha nem jó a méret?” – kérdezem a pénztárost, amikor a szandált blokkolja.
“Három napig biztosan.” – mondja, amivel egy kib.ott nagy tőrt döf a  szívembe. Kikullogok.

Itthon megterítek az ágy közepén és bekapcsolom azt a filmet, amire több, mint egy éve vágyakozom. Liza a rókatündér. A film szuper, ahogy a sajt és a szalonna is.
https://www.youtube.com/watch?v=F1eQSVBwHzQ

liza

De vége lett. Csak nézek ki a fejemből, egyedül vagyok. Hívom a szerelmem. A gyerekek már alszanak. Súgunk búgunk. Aztán leteszem.

Egy filmbéli idézettel fejezem be, előtte tetszőleges mondás behelyettesíthető… Inkább nem írom le. Aki megnézte a linket az úgy is tudja mire gondolok. Csak nevetek. Magamon.

 

Vízi cirkusz

Barátainkkal ismét cirkuszban voltunk.

Az előadás az elengedhetetlen magyaros ugródeszka számmal kezdődött. Mit is láthatunk volna? A szokásos profizmust, egy nagy adag lazasággal. Mindig imádtam és most is élveztem, ahogy a libikókáról kilövik egymást.

Aztán egy magyar nő kezdett gyönyörűen énekelni, hegedült, majd nem mellesleg kettős selyemanyagon hozta ránk a frászt a lélegzetelállító produkciójával.

Jöttek a kutyák. Cukik voltak, jöttek mentek a magas-csinos néni lába között, amin a gyerekek jót nevettek, az Apák pedig szívesen kapkodták volna be a jutalomfalatot is akár, ha csak egyszer is bedughatták volna az indur-pindur szoknya alá a buksijulat, ahogy a kutyák vagy százszor tették… 😀

Na aztán jött a fiú, akire minden nő várt. A rúdtáncos. Vízszintesen tolta ki magát és így “sétált körbe” a lábaival, mintha falon menne. Szóval ilyen nincs is. De láttam.
rud

Nagy beharangozás, csodás fények, lábzsonglőr lány vonaglott egy széken, majd az előadása megkezdésekor kettétört az eszköze és egyszerűen elhagyta a színpadot. A stáb gyorsan kapcsolt és már haladtak is tovább a következő színpadképpel.

A papagájos lány produkcióját élvezték legjobban a gyerekek, főleg, ahogy a madarak tőlünk pár centire repültek el. Mit mondjak? Imádtam, sikongattam, a gyerekeimmel együtt.papagaj

A zongorán egyensúlyozó lány profi volt, de valahogy nem tudott már lekötni. Kb. itt döntött úgy Pöti, hogy ő inkább aludni szeretne. Egy 3.5 évesnek ennyi már sok volt. Végül fent maradt, de innentől már nem élvezte.

Annál inkább mi. A dobozban eltűnő nők lerágott csont. DE ITT mi szívből elkezdtünk hinni  a csodában a bűvésznő varázsolt és pont. Nem lehet rá más magyarázat! 🙂

Aztán na! Ez a szerelmespár két produkciót is leadott, mindegyiktől eldobtuk az agyunk. Még a műsor után is izgatottan beszélgettünk arról, hogy HOGYAN csinálták az átöltözős számukat?!? Lenyűgöző volt, hogy a szemünk előtt, míg pár konfetti leesett a földre a csaj fejétől a lábáig, már más ruha volt rajta. Úgy, hogy végig láttuk. Persze előtte meg a trapézon olyat toltak, hogy én szakadtam kettébe a látványuktól.

cirkusz2

 

Igen-igen, jött a jóképű zsonglőr is. Magyar is, szexi is, ügyes is, korombeli is. Át is szóltam Gabinak a másik ülésre: “Francnak kell a rúdtáncos.” Kellett ez a sármos pacák a színpadra már a több tucat szép néni után… 😀
A gyerekek is imádták. Vicces volt, elegáns és vérprofi.

A magasdrótszámot nagypapi adta elő. Kb véresre tapsoltam a tenyerem. A lélegzetelállító szó kevés.

Őket követte ismét egy gyönyörű néni a magasban. Ez már igazi vizes szám volt, szökőkút csodával.

A finálé a szökőkút volt, amit magában is elnézegettünk volna egy órát.

Minden percet élveztünk. A csoda az orrunk előtt történt. Mindenki, aki megteheti menjen el. Nem olcsó, fejenként két mozijegy ára, de inkább kétszer ne menjetek moziba és egyszer lássátok a csodát!

 

 

Vedd fel a zoknid!

Hajnalban Apa készült dolgozni, ma én vittem őket. Sietősen készülődtem, ruhákat válogattam, kakaót főztem, ébresztettem. Apának vasaltam. Ráadtam a srácokra a ruhát, orrokat mostam, pisiltettem, zuhanyoztam. Apa búcsúzkodott. De jaj, a szemétből eperlé kifolyt! “Ne menj oda!” -kiáltottam, persze a kispasi belelépett az előszoba kövére kifolyt lébe. Szaladok egy nagy zacskóval, beleteszem a szemetet. Búcsúzkodom.
Apa elment én pedig folytattam az öltözködést. Új zoknit kerestem, a kiscsajnak is kellett, odaadtam nekik.”Vegyétek fel!”- adtam ki az ukászt és itt kezdődött el a 35 perces vesszőfutásom…

Jövök-megyek, látom  a gyerekeken nincs zokni. “Hahó, zoknit felvenni!” -szólok.

“Segííííííííííííts!”- kiabál vissza Peti.

“Majd segítek, de most készülődöm, légyszi vedd fel!”

5 perc is eltelt a gyerekek játszanak a gyerekszobába, zoknik az ágyon hevernek.

“ZOKNIIIIIIIIIIIIIII! Aki  nem veszi fel a zokniját mezítláb jön!” – fenyegetek viccesen.

Semmi.

“ZOKNIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII! Mindenki ide jön és felveszi a zokniját!”- rohangálok fel-alá a lakásban. Pakolok el, pakolok össze, őrülten teszek-veszek.

Grétán már van zokni, Petin még nincs. Autót tologat. Habzik a szám.
“Peti vedd fel a zoknid, mert összeborzolom a szemöldököm!”
“De nem tudom.”
“De tudod!” – szekrényből kirántott ruhákat hajtogatok.
Autózik.

“Próbáld meg!”,
“Segíts!” – vasalom a nadrágom.
“Peti, egy pár zokniról van szó, vedd már fel!”
“Vvvvvvvvvvvvvvvvvveeeeeeeeeeeheeeeeeeeeee!” -sírja el magát Peti.

“Te ne kezdd! Vinnyogás nélkül vedd fel a zoknid!” – Gréti haját fésülöm.

“Vehehehehehehheeeeeeeee!”

“Peti, én ezt nem bírom, azonnal vedd fel a zoknid! 2 perc! Legalább próbáld meg, ha nem megy segítek!”
“Most segíts!”
“Csak azért sem! Most már felveszed, mert szétváglak!” – idézek a “15 legnagyobb hiba amit szülő mondhat” című tanulmányból.
“Elveszed az életkémet és nem leszek többet a kicsi fiad?” – összeroskad és zokog.

“Pöti, elég a drámából, mert világgá megyek!” – idézek a “Amit az anyák elronthatnak” című könyv 5. fejezet 3. bekezdéséből.

“Anyukám, imádlak, ne menj el! Veeeeeeeeeeeeeeeeeeehiiiiiiiiiiiiiieeeeeeeeeee!”
“Vedd fel azt a k.va zokniiiit!” – üvöltök teli torokból, – “Most már vedd fel, mert nem tudom mi lesz!” – Gréti elkezdi feladni a zoknit. Nincs 6 éves, de tudja a megoldást. Makacs anya ráordít: “Gréti el onnan! Peti fel tudja venni!”
“Nem tudoooom, segííts!”
“Most addig nem indulunk amíg fel nem vetted, – ránézek az órára, a büdös életbe, elkésem a vonatom, – márpedig, ha lekésem a vonatot én habot köpök!” -kiabálom.

Peti elkezdi felvenni, 2 percen belül hibátlanul rajta vannak a zoknik. Megenyhülök. “Na látod milyen ügyes vagy!” – megölelem. “Muszáj volt ekkora drámát csinálni? Nem lehet egyből szót fogadni?”
“De igen! Anyukám. Imádlak!”
“Én is imádlak,! – még mindig ölelgetem, puszilgatom, nyugtatom, Grétit is. “Nagyon fontos a szófogatás. Most nézzétek meg, kor a reggel itt állok, leizzadva, kiborulva, lefáradva és csak most kezdődik a nap.” -magyarázok, magyarázok, magyarázok, ők ölelgetnek, a vonat a fejemben zakatol…világgá.

“Na most mindenki ki az előszobába, felvenni a cipőt!”
“Igen Anya!” – vonulnak. Fésülködöm. “Ezt már szeretem! Köszönöm! Máris megyek én is.”
Kinézek, játszanak, egyiken sincs cipő.
Üvöltök. Borzasztóan érzem magam. Gréti féltőn átöleli Petit. Illusztráció a “Szülői agresszió a gyakorlatban” című könyvből. “Rettegő gyerekek, kiabáló anyával”  a kép címe. Most már olyan lelkiismeret furdalásom van, majd megőrülök. De ki vagyok borulva és a tököm tele a szófogadatlanságból.
Robogok, adom fel Petire. Közben sziszegem a monológom. Kitolom őket az ajtón.

“Kicsi kő vagyok!” – szólal meg mindig a lépcső tetején Pöti. “Ej-haj kaszakő mi az apád …”-elharapom.

Bekötöm a srácokat indítok és az autó nem indul. Már nem borulok ki. Ingerülten fordítom a kulcsot. Beindul. Húzunk, gyorsított felvételben beadom a srácokat az oviba, mosolygok, integetek, futok, nyomom a gázt, leparkolok, futok, leizzadva, kiakadva felszállok a vonatra. Irány a meló.

 

 

 

 

 

Boldog születésnapot nekem:

Annyira édesek a gyerekeim! Reggel negyed hét óta…. (NEGYED HÉT, hétköznap negyed 8-kor alvó állapotban öltöztetem őket), egyfolytában a “boldog-boldog, boldog születésnapot”-ot éneklik. Megállás nélkül…….
Nagyon cukik. Ők már rekedtek. Én most túlélek a délutáni altatással… Csend…. lenne… ha valaki nem most próbálná átvágni a betonfalat a szomszédban. Biztos kell a fengsunyihoz. 
betonfal

42 a válasz

42 a válasz az életre a világmindenségre, meg mindenre, amire 7, 5 millió évet kellett várni. 🙂 Most már csak a kérdést kell megtalálni.

neesspanikba

Vágott idézet az egyik legkedvencebb könyvemből Galaxis Útikalauz Stopposoknak, szülinapomra, nekem:

“Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni?

Sok-sok millió évvel ezelőtt hiperintelligens és pándimenzionális lények egy faja (akiknek fizikai megnyilvánulása a saját pándimenzionális világegyetemükben nem is különbözik olyan nagyon a mienktől) annyira megelégelte az élet értelme körüli állandó szócséplést, mely minduntalan megszakította a Brokiánus Ultra krikettpartikat, pedig ez volt a kedvenc időtöltésük (különös játék; minden látható ok nélkül nyakon kell vágni a másikat, aztán elfutni), hogy a hiperintelligens, pándimenzionális lények úgy döntöttek, leülnek, és egyszer s mindenkorra tisztázzák ezeket a dolgokat.

Építettek hát maguknak egy döbbenetes méretű szuper komputert, mely oly bámulatosan intelligens volt, hogy még be sem kötötték az adattárolóit, máris eljutott a Gondolkodom, tehát vagyok-tól a rizspuding és a jövedelemadó létezésének levezetéséig. Csak ekkor tudták kikapcsolni.

Akkora volt, mint egy kisváros.

Legfontosabb egységeit a külön erre a célra tervezett igazgatói irodában helyezték el, a hordozóul szolgáló hatalmas ultramahagóni vezérigazgatói íróasztalt a legfinomabb ultravörös szattyánbőr borította. A sötét szőnyeg diszkrét luxusát egzotikus cserepes növények emelték ki. A helyiséget a számítógépes programozás hőskorának nagyjairól és családtagjaikról készített, ízlésesen gravírozott portrék díszítették, a hatalmas ablakok fákkal körülvett köztérre néztek.

A Nagy Bekapcsolás napján két méltóságteljesen öltözött programozó érkezett, hónuk alatt aktatáska. Diszkréten bevezették őket az irodába: Mindketten tudatában voltak annak, hogy fajuk egészét képviselik történelmük csúcspontján, mindazonáltal higgadtan viselkedtek. Tisztelettudóan helyet foglaltak az íróasztal
előtt, kinyitották táskáikat, és elővették bőrbe kötött jegyzettömbjeiket.

A programozókat Lunkwillnak és Fooknak hívták. Kis ideig az alkalomhoz illő némaságban üldögéltek, majd Lunkwill társára nézett, előrehajolt, és megérintett egy pici fekete kapcsolót.

A lehető legfinomabb zümmögés jelezte, hogy a hatalmas komputer máris teljes készenlétben van. Pár pillanat múlva telten zengő, mély hangján megszólította őket.

Így szólt:

– Vajh mi lehet ama hatalmas feladat, melynek elvégzésére életre hívtatok engem, Bölcs Elmét, a tér és idő világegyetemének második legnagyobb komputerét?

Lunkwill és Fook meglepetten pillantottak egymásra.

[…]

– Ó, Bölcs Elme – kezdte. – A probléma, melynek megoldására megalkottunk téged, a következő. Azt akarjuk, hogy közöld velünk… – várt egy kicsit – a Választ!

– Választ? Ugyan mire?

– Az Élet! – mondta Fook.

– A Mindenség! – mondta Lunkwill.

– Meg Minden – mondták együtt.

Bölcs Elme gondolkodott ezen egy keveset.

– Ravasz.

– Meg tudod csinálni?

Újabb jelentőségteljes csend.

– Igen – felelte végül Bölcs Elme. – Meg tudom csinálni.

– Tehát létezik válasz? – kérdezte Fook visszafojtott lélegzettel.

– Egyszerű válasz? – tette hozzá Lunkwill.

– Igen. Az Élet, a Mindenség Meg Minden. Létezik válasz. Csakhogy – tette hozzá – gondolkodnom kell rajta.

[…]

– Meddig? – kérdezte.

– Hét és fél millió évig – mondta Bölcs Elme.

Lunkwill és Fook döbbenten pislogtak.

– Hét és fél millió év!… – kiáltották kórusban.

—–

Két szigorú öltözékű ember ült tisztelettudóan a terminál előtt, és várakozott.

– Mindjárt eljő az óra – mondta az egyik. […]

– Őseink hetvenötezer generációval ezelőtt indították el ezt a programot. Mi lehetünk azonban az elsők, akiknek a Komputer megszólal.

– Lenyűgöző élmény, Foochg. […]

– Mi leszünk a szerencsések – mondta Foochg – akik meghallhatják az Élet…

– A Mindenség…

– Meg Minden…

– Nagy Kérdésére…

– A Választ…

– Csst! – pisszegett Loonkawl. – Azt hiszem, Bölcs Elme beszédhez készülődik!

Pillanatnyi várakozásteljes szünet után a konzol elején sorban feléledtek a műszerek. A fények, mintegy kísérletképp, fel-felvillantak, majd üzemszerű villogásban állapodtak meg. A kommunikációs csatornából halk búgás hallatszott.

– Jó reggelt! – szólalt meg végül Bölcs Elme.

– Ööö… jó reggelt, ó, Bölcs Elme – mondta Loonkawl idegesen. – Megvan a… ööö… hogy is mondjam…

– A Válasz? – szakította félbe Bölcs Elme fenségesen. – Igen. Megvan.

A két férfi beleborzongott e válaszba. Tehát mégsem vártak hiába!

– Valóban létezik Válasz? – lehelte Foochg.

– Valóban létezik Válasz – erősítette meg Bölcs Elme.

– Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.

– Igen.

Mindkettőjüket erre képezték ki, egész életükben erre a pillanatra készültek, születésükkor választották ki őket, hogy tanúskodjanak, amikor a Válasz megadatik, s mégis azon kapták magukat, hogy lélegzetvisszafojtva fészkelődnek, mint afféle izgatott gyerekek.

– S készen állsz rá, hogy közöld velünk? – sürgette Loonkawl.

– Készen állok.

– Most?

– Most – mondta Bölcs Elme.

Mindketten megnyalták cserepes ajkukat.

– Bár nem hinném – tette hozzá Bölcs Elme – hogy tetszeni fog.

– Nem számít! – felelte Foochg. – Tudnunk kell most!

– Most? – érdeklődött Bölcs Elme.

– Igen! Most…

– Felőlem… – A komputer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelődtek. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.

– Egész biztosan nem fogtok örülni – jegyezte meg Bölcs Elme.

– Ki vele!

– Jó – mondta Bölcs Elme. – A Válasz a Nagy Kérdésre…

– Nos?…

– Az Élet, a Mindenség Meg Minden… – mondta Bölcs Elme.

– Tehát?…

– A Válasz… – mondta Bölcs Elme, és megállt.

– Igen?…

– A Válasz…

– Igen???…

– Negyvenkettő – mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel.”