Csak egy este

Csak egy este – nem úrinőknek szóló sikítva röhögős sztori.

Mindenki bekuckózott, esti, soron kívüli tv-nézésre. Mivel szünet van, szakítva a kötelező menetrenddel, vicces dolgokat bámulunk együtt a tv-ben. Apa már bele-belehorkol, én a hátamon a túlélésért és ébren maradásért küzdök, a két gyerek pörög.
“Éhes vagyok. Anya kérek szépen enni.” -cirmog ártatlan szemmel Pöti. Persze, hogy éhes, csak ő nem vacsorázott. Akkor nem volt éhes… Kikászálódom az ágyból, adok neki egy fél kiflit.

-Kakilnom kell.” -szólal meg kisvártatva.
–  Én már alszom! – szögezem le és Grétit jelentőségteljesen magamhoz szorítom. Apa nagyon mérges. Morog, megy ki a kisemberrel. Lesújtóan rám néz, aztán kimegy, visszajön összeroskad. Nagyon fáradt. Egész nap dolgozott.
– Én már az előbb kint voltam kajáért. – védekezem.
– Készen vagyok! -kiabál a kicsi, Apa megy.
– Dűtsd ki a feneked. Na, mehetsz. – csattogás… a bilit mossa. Nagyon sajnálom. Kisember nem hajlandó a wc-t használni. Túl aprócska növésű.
– Hoppá, elfogyott a víz. – itta meg az utolsó kortyot Gréti.
– De én szomjas vagyok, menj ki és hozz. – mérgelődöm.
– Nem megyek, kint sötét van, félek. Apa.
– Én ki nem kelek az ágyból már. – morog az öreg medve. – Gréti szaladj ki.- évődnek.
Gréti nagyon röhög. Már mindenki röhög kínjában.
– Félek! Odakint szörnyek vannak.
– Nincsenek szörnyek, felkapcsolod a villanyt és hozol szegény anyádnak inni.
Jelentőségteljesen szorítom a torkom, és dobálom magam az ágyon. – Áááá, megfulladok, vizet! Vizet! – Gréti sikít a nevetéstől. Én is. – Jaj, mingyá’ bepisilek. – nevetek.
– Azt hiszem a probléma ezzel meg van oldva. – hallatszik az óriás ágy túloldaláról a bölcs moraj.
Fogom a poharakat (mert több van, több litert megiszunk este-éjszaka is), és kicsattogok a fürdőbe. Az van legközelebb. Hatalmasat ordítok: “Áááááááááááá, megharapott, áááááá!” – majd zombi módjára érkezem az ajtón.
“Olyan furcsán érzem magam. Gráááá! Valami megharapott! Gráááá!”.
A gyerekek sikítva röhögnek, menekülnek, elkapom őket és belebrünmmögök a hasukba. Persze a poharakat kint felejtettem a vízzel, mert csak a hülyeségen járt a fejem. Indulok vissza.
A fürdőben elkiáltom magam. “Ááááááááááááá megcsípett, áááááááááááá!”. Bentről már hallatszik a vihogás. Érkezem, kezemben a teli poharakkal. Hátrafelé.
– Anya mi volt?
– Á, semmi. valami megcsípett, de minden rendben. – mondom, miközben mindent hátrafelé csinálok. A gyerekek nagyon nevetnek. Különösen Gréti vevő a humoromra.
– Na, megyek pisilni!  – fordulok feléjük és rájuk nézve háttal távozom az ajtón, be a wc-be.
De már eszembe is jutott a következő marhaság. Annyira nevetek, hogy komoly késztetést érzek a wc rendeltetésszerű használatára, de TUDOM, hogy Gréti pillanatokon belül megjelenik és kinyitja az ajtót, már hallom is, hogy jön. Visíííítok a röhögéstől. Lerántom a gatyát és az ajtónak dűtöm a fenekem.
– Hát én ezt megnézem magamnak! – mondja határozottan a hátam mögül és már nyílik is az ajtó. Gréti nyit be, szembe találja magát a teliholddal.
– Híííííííííííííííííííííááááááááááááááhiiiiihiííííííííííííííííí- sikít a röhögéstől és összecsuklik a folyosón. Az ajtó lassan csukódik, de még előtte Pöti is bekukkant.
– Víííííííííííííííííííííííííííííííííííííííí-hííííííííííííííííííííííí- vonyítok én is farkasként, mintha én láttam volna a holdvilágot. A falba kapaszkodom. Namosfogokbehugyoznihanemfordulokmegazonnal gondolom, és rárogyok a wc-re. Gréti beküzdi magát a szobába, az ágyon fetreng és gurgulázik. Apa hangját hallom, érdeklődik. Gréti nem tud beszélni. (Sokkot kapott. )
Próbálja elmondani, de belevisít, és tovább nevet. Én kezet mosom, és megyek be. Gréti még mindig annyira röhög, hogy nem tud beszélni, felkászálódik az ágyról, pantomimezik. Le tolja a gatyáját, felhúzza, folyik a könnye. Apa még mindig dermedten bámulja. “Mi történt?”
Elmesélem.
“Ti nem vagyok normálisak!” – hangzik a diagnózis. Lassan magunkhoz térünk és rendeződünk. Gréti is megnyugszik. Bebújik mellém az ágyba, de még vagy fél órát ki-ki kel, magyaráz, nevet. Aztán végre teljesen lecsitul, odakuckózik a karjaimba. Apa, Pöti már alvó pozícióban.
“Anya! Amit a Laurával ma készítettünk, a levél, azt neked csináltam, mert szeretlek.”
“Én is szeretlek kicsikém!” – megpuszilom, megsimogatom a kis arcát. Gréti megfordul és leesik az ágyról.
Híííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííí……… pukkadunk ki megint mind a ketten.

 

Köhögés

Csak ükök és rosszul vagyok. Olyan rosszul, hogy kezdek depressziós lenni. Az életem megint a fuldokló köhögés határozza meg. Egyik gyógyszer sem segít. Már azon gondolkodom, hogyan maradjak ember, nem azon hogyan dolgozzak, vagy lássam el az itthoni teendőket. Ez egy pokol. :(((

Péntek – úgy szép az élet, ha zajlik.

Ma már reggel olyan fáradt voltam, hogy hajat akartam mosni, de félig aludtam, félig kapkodtam a sampon kimaradt, a balzsamozással folytattam… Szárítom a hajam, vazz ez zsírosabb, mint valaha… Már így marad, becopfoztam.
Menetkészre elkészítettem a családot, akik már felöltözve épp az ajtón léptek ki, amikor rajtam még cicitartó sem volt… azt kerestem kétségbeesetten. Az autóban vártak. Ahogy szoktak.
A vonathoz a srácok együtt vittek, amikor rájöttem, az alvós plüssök, a cumival az előszoba szekrényen maradtak…
Bent már várt a sok e-mail. Épp egy nagyon fontosat akartam megválaszolni, amikor a rendszer huss…
Innentől 3 órát próbáltam életben maradni a sík idegtől, mire visszajöttek a dolgok és nekieshettem. A partner addigra hazament…
Be akartam fejezni a munkát mert én nem tudok nyugodtan pihenni, ha restancia van, így belehúztam, estig.
Hazafelé még télapót vásároltam, aztán futás a vonathoz amit nem értem el. A másikat elértem, de a sín üres volt, csak bazi nagy káromkodó tömeget találtam.
Futás a harmadikhoz, azzal erősen késve haza. Persze a zsúfolt vonatban rám jött a köhögéses fuldoklás. Azzal együtt járó pánikroham. Kerestem a pipát, belégzés, hányinger. Mire megérkeztem az állomásra, kiborultam.
Apa elém jött a gyerekekkel.
Itthon vettem észre, hogy a reggeli teregetni való bebüdösödve pihen a lavórban.
A tegnap megfőzött  ebédem megromolva egy ételhordóban az előszoba földjén egy szatyorban csücsül.
Apa rosszul van, visszafeküdt az ágyba. Pöti arcán a takony körbetekeredik, itt-ott már odaszáradva. A lakás romokban.
Péntek. Mert én így szeretlek…

Végre, csak felnőtt program

Végre, csak felnőtt program. 6 év után először kettesben, színházban.

Már egy hete kérdezgetik: Hányat kell még aludni, amikor mi a nagypapáéknál alszunk? Hányat kell még aludni, míg ti színházba mentek? A napok, mint mindig repültek, elérkezett a reggel.
Pöti ovisba öltözve, magzati pózban kuporgott a folyosó közepén: “Ugye értem jössz? Mikor jössz?” – hát vazz, ha tovább csinálod el sem megyek gondoltam, de megerőltettem magam és könnyedén válaszolgattam.
Apára bíztam az oviba szállítást és jó előre azt is egyeztettük, ő viszi át a gyerekeket az apai nagyszülőkhöz. Összecsomagolva, pót-pót-pót bekészítve.
Délután, amikor a párom felvett, jókedvűen mesélte, hogy gond nélkül búcsúztak a gyerekek tőle, ne aggódjak.
Készülődtünk. Szép ruhát vettünk fel. SMINKELTEM! Beültünk az autóba. Hány éve is mentünk utoljára? Régen nagy színházba járók voltunk… úgy 6 éve…. Kettesben? Valahol? Szórakozni?
Kiszálltunk az autóból és kéz a kézben, mint egy PÁR indultunk el. Én úgy éreztem magam, mint egy kamasz az első randin. Csinosan, a párommal, CSAK MI KETTEN!
A színház és az állófogadás nagyon szuper volt. Minden percét élveztem. Kellemesen társalogtunk az ismerősökkel és a végén fázósan ültünk be az autóba. Nem tudtunk elindulni, hirtelen annyira párásodott a szélvédő, de mi csak a telefon kijelzőjét lestük. Mikor veszi fel nagypapi?

Suttogó hang a vonal végén. Minden rendben, a srácok alszanak, Pöti KÜLÖN ÁGYBAN, MAGÁTÓL PLÜSSIZÉ NÉLKÜL! Gréti szorosan nagypapihoz bújva szuszol, 9 azaz KILENC óta. Valamit tudnak a nagyszülők. Összenéztünk, na mi fel nem keltjük őket, menjünk haza. Persze egész úton a gyerekekről beszéltünk. Az üres, sötét lakás valószínűtlennek tűnt.
Csak mi ketten…. Van hely az ágyban aludniiiiiiiiiiii…. vagy… 😉

Hajnal 4. Hol vannak a gyerekek?!? Nem tudtam tovább aludni. Felkeltem, beindítottam a mosógépet, hajtogattam…
Reggel 7. Nagyszülők lakásán virítunk: “Anyaaaa, Apa!” – mosolyogva ébredtek. Átaludták az éjszakát.

Most megtört-e a jég, vagy erre lehet-e számítani, hogy hajlandóak elengedni minket pár órára, nem tudom, de úgy érzem magam, mintha börtönből szabadultam volna. Nagyon büszke vagyok rájuk és a nagyszülőkre is. 😀

 

 

 

Mi az a Balmain?

Mi az a Balmain? Kicsit megkésve értesültem, egy H&M üzlet lerohanásáról, ami viharnak tűnik egy biliben.  Nem értem és nem is tudom mi az, amit egy ilyen ruhadarab birtoklását fontossá tesz.
Le vagyok maradva?
Én még ott tartok, hogy a gyerekeimnek azt magyarázom, rövid ideig nyissák a csapot, ne pazaroljanak étellel-vízzel, mert van olyan kisgyerek, akinek nincs mit ennie, sőt, szomjas.
Azt magyarázom, hogy legyenek csinosak, a jó megjelenés fontos, de a ruha első sorban legyen kényelmes, mert arra való, hogy melegítsen. Tőlem a legritkább esetben kapnak a gyermekeim új holmikat. Nem feltétlen azért mert smucig vagyok. Azért sem, mert nem tudom volna megvenni az újat. Hanem azért, mert számomra nem fontos ez a kérdés.
Az én értékrendemben az egészség viszi a prímet. Ha az nincs akkor semmi sincs. Az étel, a tiszta megjelenés és a szabadon koszolható gyerekruhák a fontosak. Amiben megmártózhatnak a sárban és nem kapok agyfaszt, hogy látom a számlát… Hanem ha szétszakad bedobom a kukába.
Persze szeretem, ha megyünk valahová csinosan öltözzünk fel. Mondjuk a sarokig a 10 éves farmeremben megyek és büszkén, mert bár divatjamúlt, de rám jön.
Egészen nyugodtan veszem fel a 10 éves pulcsimat is a melóba, minap dicsérték meg milyen csinos. Tényleg az.
Ezek az emberek, megkockáztatom a sorban álló emberek egyike sem boldog. Az ürességet, ami bennük kong ilyen pillanatnyi villanásokkal próbálják betölteni, hogy “áh, de jó ruhát vettem”.
Tudjátok, beírtam a privát Facebook oldalamra ezt, és a gyerekkori havernőm írt is. Azt írta, ő rajong a márkás cuccokért és ő be is vallja, hogy ez nála bizony hiánypótlás, bár a sorba ő sem állt be. Becsülöm, hogy bevállalta!!!
Aki meg ott tolongott… Sajnálom őket. Az értékrendjüket elvitte a cica…

Balmain H&M
Fotó: http://www.thewritefashion.com/style/2015/5/18/balmain-for-hm

Reggel

(Előzmények: Csak biztonság kedvéért és lustaságból pelenkázom éjjel Pötit, és veszem le reggel a száraz pelust. Tegnap este pizsivel együtt összehajtogatott száraz pelust visszaadtam rá… Lustaságból… Bár ne tettem volna…. Volt éjjeli programom, és nem rövid…
Gréti pedig rosszat álmodott, vele a konyhában kellett ülni és beszélgetni. A fejem két napja fáj és olyan sz@rul nézek ki, hogy tegnap az sem mert letegezni, aki 10 éve ismer.
Na, húzzak már bele kezitcsókolom…)

6, kávét ágyba kaptam, Apa el, ébredés.
Kiteregettem,
Felsöpörtem,
Arcomra feltettem egy pakolást.
Összeraktam a szelektív hulladékot és a szemetet, új zsák.
Kiválogattam az almát, elraktam.
Összehajtogattam a ruhákat a szekrénybe, bekészítettem az úszócuccot a gyereknek.
Felmostam ahol a papok táncolnak.
Zuhany.
7 óra. Gréti ébred.
Orrmosás, kakitörlés, öltöztetés,
Pöti. Pisi, öltöztetés, orrmosás.
Fél 8 ajaj…
Kaja a kezükbe… fogmosás, fésülködés.
Szellőztetés, vitaminosztás.
Jaj, még van teregetni való. Gyorsan kiraktam.
Cipőket fel, kabátokat fel. Hol van a kispárna? Megkeresem.
Minden megvan?
Kocsikulcs… sehol nincs. 7.45. Basszus.
Apát hívtam, nem vitte el.
Kiborítottam a táskát. Alján kocsikulcs.
Letépem a gyerekeket a kocsihoz, bekötöm őket. Oviba be,
Gyorsan levetkőztettem, bekísértem őket. Futás.
Nyomás az autóval, leparkolok. Nem záródik az autó. Tököltem.
Futás.
A vonat. 8.10 perc. Pontos. Fél perc kellett volna. Sírhatnékom van.
A következő vonat 40 percet késett.
8.40. Felülök a vonatra.
9.00 bent vagyok a melóban. Meghalni készülök a fáradtságtól. Indulhat a nap!

Vonaton

Az eső kérlelhetetlenül zuhog, hideg van és úgy érzem a csontomig vizes vagyok. Elérem a vonatot, zsúfolt, állok. Előttem szépen öltözött férfi ül. Kezében okostelefon, képernyővédője mintha egy ikonosztáz lenne. Lett hely, leülök, srégen szembe. Imádkozik. Lenézek, szandálban van. Valamit nagyon kell tudnia, hogy ne essen bele az eső…

Napi feladat

Ma reggel a főnöknőm elküldött egy feladatot: Az alábbi számlákat nyomtasd ki 3 példányban, írd alá és postázd.
Kinyitom az e-mailt, nyomtatnám. Hol is volt a nyomtató telepítő? … kérdés, megvan,  telepítem, már nyomom is…
Nyomtatnám.
Elfogyott a papír a nyomtatóból. Nem baj, töltök bele. Töltenék… Nincs, csak “barna”. Irodaszerek szobába caplatok,  NINCS. Lopok a másik nyomtatóból, nyomtatok. Összetűzném.

Jaj, nincs tűzőgépem. Kérdés. Ja az induló csomag. Földszinten átvehetem. Lift cammog, csak leérek, sorban állok. A lány atom cuki, jól megtölti a kezdő csomagom. Számológép, vonalzó….
Magamhoz veszek még egy adag nyomtató papírt is.
Sorban állok a lifthez. Jön, tele. Jön, minden állomáson és megállóhelyen megáll…
Felértem, összetűzném, a tűzőgép nem működik.
Megtöltöm a nyomtatót a frissen szerzett papírral és már húzok is.
Le.
Új tűzőgépet kérek, viszem a kolléganőjét is cserére, mert az övé is megvakkant.
Felfele sor áll a liftnél. “Felszaladok”. Odafent cuki kolléganő érdeklődik, jól vagyok-e. Érdekesen veszem a levegőt…
Összetűzöm a számlákat. Ismét állok a munkaeszköz szobában, borítékot keresek…. Nem találok cégeset, van valami, jó lesz.

Borítékolok, címeznék, gyanítom nem azt kell ráírni ami a számlán van, de nincs más választás.

Főnöknő jön, bocsánatot kér, elfelejtette mondani, tényleg nem azt, megmondja mit kell ráírni, címzek, borítékolok.
Van egy borítékom, benne pár darab számla.
Másfél óra. DE hősiesen megoldottam. Legközelebb azért gyorsabb lesz. 😀

Köhögés

Amúgy csodaszép napom volt ma. Kivéve, hogy az első és nagyon fontos meetingemen bekapcsolták a légkondit, amit nem bírok és végigfuldokoltam. Ej de szép idő vár rám az irodában, ha nem sikerül pontot tenni ennek az allergia-vagymiafractól köhögök mizéria végére…

Csiga múmia

Mert persze, hogy Pöti nem fogad szót. Mert persze, hogy nem öltözik, mert persze, hogy ragaszkodik, hogy mindig legyen valami a kezébe, amitől öltöztetni sem lehet. Most éppen egy óriási csigaház.
– Tedd le Pöti, szeretnénk öltözni, indulni.
– Nem! Viszem.
– Tedd le, koszos, hagyjuk itthon.
– Nem! Megmosom.
– Ne mosd meg. Öltözzünk.
– De megmosom! – és rohan a nagy csigaházzal a kezében, húzza ki a fellépőt, nyitja a csapot és már mossa is gondosan. Nagyon nevetünk, mind a hárman, de nem merjük mutatni, elvégre ez nem helyes viselkedés.
Egyszer csak rémülten kérlel.
– Gyere segíts, nem megy le! – Apa szalad, röhög, öklendezik.
– Pöti, ez nem fog lemenni. – A lefolyóban a néhai csiga maradványa csücsül összeaszalódva. Pöti folyatja rá a vizet és nagyon próbálja leöblíteni, mindhiába.
– Szedd ki! – mondom Apának.
– Én hozzá nem nyúlok! – inti oda némán nekem  a hős Apa. – Kisfiam, hozz egy darab wc papírt és halászd ki.
Grétivel és Apával cinkosul, némán röhögünk, Pöti próbálja levadászni a kézmosóból a csigamúmiát wc papírral a kezében, Apa diszkréten rosszul van.
Végül nagy nehezen sikerül cuki Pötinek, és csippentve egyensúlyoz a wc felé. Bénázik, majdnem kiejti a kezéből, a család felhorkan. De nem.
A csiga múmia a wc-ben landol és végre elindulhatunk.