Gyönyörű, megható ünnepséget rendezett az óvoda, minden apró részletre odafigyelve. Mi meg csodáltuk a nagyra nőtt lányunkat és pityeregtünk.
Mese a vakondról aki tudni akarta ki csinált a fejére
Teke
Tekézünk a folyosón, egy kislabdával és pet palackokkal. Gréti elfoglalta valamivel hirtelen magát, Pöti hív, játsszak vele.
– Most én jövök? – kérdezem.
– Nem. Gréta jön, de helyette én dobok. – mondja és lendít.
Vízi cirkusz
Barátainkkal ismét cirkuszban voltunk.
Az előadás az elengedhetetlen magyaros ugródeszka számmal kezdődött. Mit is láthatunk volna? A szokásos profizmust, egy nagy adag lazasággal. Mindig imádtam és most is élveztem, ahogy a libikókáról kilövik egymást.
Aztán egy magyar nő kezdett gyönyörűen énekelni, hegedült, majd nem mellesleg kettős selyemanyagon hozta ránk a frászt a lélegzetelállító produkciójával.
Jöttek a kutyák. Cukik voltak, jöttek mentek a magas-csinos néni lába között, amin a gyerekek jót nevettek, az Apák pedig szívesen kapkodták volna be a jutalomfalatot is akár, ha csak egyszer is bedughatták volna az indur-pindur szoknya alá a buksijulat, ahogy a kutyák vagy százszor tették… 😀
Na aztán jött a fiú, akire minden nő várt. A rúdtáncos. Vízszintesen tolta ki magát és így “sétált körbe” a lábaival, mintha falon menne. Szóval ilyen nincs is. De láttam.
Nagy beharangozás, csodás fények, lábzsonglőr lány vonaglott egy széken, majd az előadása megkezdésekor kettétört az eszköze és egyszerűen elhagyta a színpadot. A stáb gyorsan kapcsolt és már haladtak is tovább a következő színpadképpel.
A papagájos lány produkcióját élvezték legjobban a gyerekek, főleg, ahogy a madarak tőlünk pár centire repültek el. Mit mondjak? Imádtam, sikongattam, a gyerekeimmel együtt.
A zongorán egyensúlyozó lány profi volt, de valahogy nem tudott már lekötni. Kb. itt döntött úgy Pöti, hogy ő inkább aludni szeretne. Egy 3.5 évesnek ennyi már sok volt. Végül fent maradt, de innentől már nem élvezte.
Annál inkább mi. A dobozban eltűnő nők lerágott csont. DE ITT mi szívből elkezdtünk hinni a csodában a bűvésznő varázsolt és pont. Nem lehet rá más magyarázat! 🙂
Aztán na! Ez a szerelmespár két produkciót is leadott, mindegyiktől eldobtuk az agyunk. Még a műsor után is izgatottan beszélgettünk arról, hogy HOGYAN csinálták az átöltözős számukat?!? Lenyűgöző volt, hogy a szemünk előtt, míg pár konfetti leesett a földre a csaj fejétől a lábáig, már más ruha volt rajta. Úgy, hogy végig láttuk. Persze előtte meg a trapézon olyat toltak, hogy én szakadtam kettébe a látványuktól.
Igen-igen, jött a jóképű zsonglőr is. Magyar is, szexi is, ügyes is, korombeli is. Át is szóltam Gabinak a másik ülésre: “Francnak kell a rúdtáncos.” Kellett ez a sármos pacák a színpadra már a több tucat szép néni után… 😀
A gyerekek is imádták. Vicces volt, elegáns és vérprofi.
A magasdrótszámot nagypapi adta elő. Kb véresre tapsoltam a tenyerem. A lélegzetelállító szó kevés.
Őket követte ismét egy gyönyörű néni a magasban. Ez már igazi vizes szám volt, szökőkút csodával.
A finálé a szökőkút volt, amit magában is elnézegettünk volna egy órát.
Minden percet élveztünk. A csoda az orrunk előtt történt. Mindenki, aki megteheti menjen el. Nem olcsó, fejenként két mozijegy ára, de inkább kétszer ne menjetek moziba és egyszer lássátok a csodát!
Túl komoly
“Túl komoly az élet.” .- sóhajt fel Pöti a cumija mögött, miközben xilofonon egy modern darabot ad elő a konyhában, amíg főzök.
“Mit mondtál?”- fordulok meg.
“Túl komoly, mikor a szíved a tét.” – Motyogja a 3.5 éves.. Azt hiszem kicsit sokat nézte az Élet könyvét..
Játéknap
“Ma játéknap van, olyan játékot válasszatok, amit Benőke nem ront el, nem töri össze, úgy, mint az új kisautódat múltkor!”
“Anya, szerintem Benőke egy fát is ki tud dönteni.”- kommentálja Pöti.
Altató
Gréti altatódalt énekel Pötinek. nos az éneklés nem az erőssége. Csak énekel-énekel, Pöti egyszer csak megunja és gyengéden azt mondja: “Most már nem kell folytatnod, mert elmegy a hangod.”
Vedd fel a zoknid!
Hajnalban Apa készült dolgozni, ma én vittem őket. Sietősen készülődtem, ruhákat válogattam, kakaót főztem, ébresztettem. Apának vasaltam. Ráadtam a srácokra a ruhát, orrokat mostam, pisiltettem, zuhanyoztam. Apa búcsúzkodott. De jaj, a szemétből eperlé kifolyt! “Ne menj oda!” -kiáltottam, persze a kispasi belelépett az előszoba kövére kifolyt lébe. Szaladok egy nagy zacskóval, beleteszem a szemetet. Búcsúzkodom.
Apa elment én pedig folytattam az öltözködést. Új zoknit kerestem, a kiscsajnak is kellett, odaadtam nekik.”Vegyétek fel!”- adtam ki az ukászt és itt kezdődött el a 35 perces vesszőfutásom…
Jövök-megyek, látom a gyerekeken nincs zokni. “Hahó, zoknit felvenni!” -szólok.
“Segííííííííííííts!”- kiabál vissza Peti.
“Majd segítek, de most készülődöm, légyszi vedd fel!”
5 perc is eltelt a gyerekek játszanak a gyerekszobába, zoknik az ágyon hevernek.
“ZOKNIIIIIIIIIIIIIII! Aki nem veszi fel a zokniját mezítláb jön!” – fenyegetek viccesen.
Semmi.
“ZOKNIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII! Mindenki ide jön és felveszi a zokniját!”- rohangálok fel-alá a lakásban. Pakolok el, pakolok össze, őrülten teszek-veszek.
Grétán már van zokni, Petin még nincs. Autót tologat. Habzik a szám.
“Peti vedd fel a zoknid, mert összeborzolom a szemöldököm!”
“De nem tudom.”
“De tudod!” – szekrényből kirántott ruhákat hajtogatok.
Autózik.
“Próbáld meg!”,
“Segíts!” – vasalom a nadrágom.
“Peti, egy pár zokniról van szó, vedd már fel!”
“Vvvvvvvvvvvvvvvvvveeeeeeeeeeeheeeeeeeeeee!” -sírja el magát Peti.
“Te ne kezdd! Vinnyogás nélkül vedd fel a zoknid!” – Gréti haját fésülöm.
“Vehehehehehehheeeeeeeee!”
“Peti, én ezt nem bírom, azonnal vedd fel a zoknid! 2 perc! Legalább próbáld meg, ha nem megy segítek!”
“Most segíts!”
“Csak azért sem! Most már felveszed, mert szétváglak!” – idézek a “15 legnagyobb hiba amit szülő mondhat” című tanulmányból.
“Elveszed az életkémet és nem leszek többet a kicsi fiad?” – összeroskad és zokog.
“Pöti, elég a drámából, mert világgá megyek!” – idézek a “Amit az anyák elronthatnak” című könyv 5. fejezet 3. bekezdéséből.
“Anyukám, imádlak, ne menj el! Veeeeeeeeeeeeeeeeeeehiiiiiiiiiiiiiieeeeeeeeeee!”
“Vedd fel azt a k.va zokniiiit!” – üvöltök teli torokból, – “Most már vedd fel, mert nem tudom mi lesz!” – Gréti elkezdi feladni a zoknit. Nincs 6 éves, de tudja a megoldást. Makacs anya ráordít: “Gréti el onnan! Peti fel tudja venni!”
“Nem tudoooom, segííts!”
“Most addig nem indulunk amíg fel nem vetted, – ránézek az órára, a büdös életbe, elkésem a vonatom, – márpedig, ha lekésem a vonatot én habot köpök!” -kiabálom.
Peti elkezdi felvenni, 2 percen belül hibátlanul rajta vannak a zoknik. Megenyhülök. “Na látod milyen ügyes vagy!” – megölelem. “Muszáj volt ekkora drámát csinálni? Nem lehet egyből szót fogadni?”
“De igen! Anyukám. Imádlak!”
“Én is imádlak,! – még mindig ölelgetem, puszilgatom, nyugtatom, Grétit is. “Nagyon fontos a szófogatás. Most nézzétek meg, kor a reggel itt állok, leizzadva, kiborulva, lefáradva és csak most kezdődik a nap.” -magyarázok, magyarázok, magyarázok, ők ölelgetnek, a vonat a fejemben zakatol…világgá.
“Na most mindenki ki az előszobába, felvenni a cipőt!”
“Igen Anya!” – vonulnak. Fésülködöm. “Ezt már szeretem! Köszönöm! Máris megyek én is.”
Kinézek, játszanak, egyiken sincs cipő.
Üvöltök. Borzasztóan érzem magam. Gréti féltőn átöleli Petit. Illusztráció a “Szülői agresszió a gyakorlatban” című könyvből. “Rettegő gyerekek, kiabáló anyával” a kép címe. Most már olyan lelkiismeret furdalásom van, majd megőrülök. De ki vagyok borulva és a tököm tele a szófogadatlanságból.
Robogok, adom fel Petire. Közben sziszegem a monológom. Kitolom őket az ajtón.
“Kicsi kő vagyok!” – szólal meg mindig a lépcső tetején Pöti. “Ej-haj kaszakő mi az apád …”-elharapom.
Bekötöm a srácokat indítok és az autó nem indul. Már nem borulok ki. Ingerülten fordítom a kulcsot. Beindul. Húzunk, gyorsított felvételben beadom a srácokat az oviba, mosolygok, integetek, futok, nyomom a gázt, leparkolok, futok, leizzadva, kiakadva felszállok a vonatra. Irány a meló.
Boldog születésnapot nekem:
Annyira édesek a gyerekeim! Reggel negyed hét óta…. (NEGYED HÉT, hétköznap negyed 8-kor alvó állapotban öltöztetem őket), egyfolytában a “boldog-boldog, boldog születésnapot”-ot éneklik. Megállás nélkül…….
Nagyon cukik. Ők már rekedtek. Én most túlélek a délutáni altatással… Csend…. lenne… ha valaki nem most próbálná átvágni a betonfalat a szomszédban. Biztos kell a fengsunyihoz.
42 a válasz
42 a válasz az életre a világmindenségre, meg mindenre, amire 7, 5 millió évet kellett várni. 🙂 Most már csak a kérdést kell megtalálni.
Vágott idézet az egyik legkedvencebb könyvemből Galaxis Útikalauz Stopposoknak, szülinapomra, nekem:
“Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni?
Sok-sok millió évvel ezelőtt hiperintelligens és pándimenzionális lények egy faja (akiknek fizikai megnyilvánulása a saját pándimenzionális világegyetemükben nem is különbözik olyan nagyon a mienktől) annyira megelégelte az élet értelme körüli állandó szócséplést, mely minduntalan megszakította a Brokiánus Ultra krikettpartikat, pedig ez volt a kedvenc időtöltésük (különös játék; minden látható ok nélkül nyakon kell vágni a másikat, aztán elfutni), hogy a hiperintelligens, pándimenzionális lények úgy döntöttek, leülnek, és egyszer s mindenkorra tisztázzák ezeket a dolgokat.
Építettek hát maguknak egy döbbenetes méretű szuper komputert, mely oly bámulatosan intelligens volt, hogy még be sem kötötték az adattárolóit, máris eljutott a Gondolkodom, tehát vagyok-tól a rizspuding és a jövedelemadó létezésének levezetéséig. Csak ekkor tudták kikapcsolni.
Akkora volt, mint egy kisváros.
Legfontosabb egységeit a külön erre a célra tervezett igazgatói irodában helyezték el, a hordozóul szolgáló hatalmas ultramahagóni vezérigazgatói íróasztalt a legfinomabb ultravörös szattyánbőr borította. A sötét szőnyeg diszkrét luxusát egzotikus cserepes növények emelték ki. A helyiséget a számítógépes programozás hőskorának nagyjairól és családtagjaikról készített, ízlésesen gravírozott portrék díszítették, a hatalmas ablakok fákkal körülvett köztérre néztek.
A Nagy Bekapcsolás napján két méltóságteljesen öltözött programozó érkezett, hónuk alatt aktatáska. Diszkréten bevezették őket az irodába: Mindketten tudatában voltak annak, hogy fajuk egészét képviselik történelmük csúcspontján, mindazonáltal higgadtan viselkedtek. Tisztelettudóan helyet foglaltak az íróasztal
előtt, kinyitották táskáikat, és elővették bőrbe kötött jegyzettömbjeiket.
A programozókat Lunkwillnak és Fooknak hívták. Kis ideig az alkalomhoz illő némaságban üldögéltek, majd Lunkwill társára nézett, előrehajolt, és megérintett egy pici fekete kapcsolót.
A lehető legfinomabb zümmögés jelezte, hogy a hatalmas komputer máris teljes készenlétben van. Pár pillanat múlva telten zengő, mély hangján megszólította őket.
Így szólt:
– Vajh mi lehet ama hatalmas feladat, melynek elvégzésére életre hívtatok engem, Bölcs Elmét, a tér és idő világegyetemének második legnagyobb komputerét?
Lunkwill és Fook meglepetten pillantottak egymásra.
[…]
– Ó, Bölcs Elme – kezdte. – A probléma, melynek megoldására megalkottunk téged, a következő. Azt akarjuk, hogy közöld velünk… – várt egy kicsit – a Választ!
– Választ? Ugyan mire?
– Az Élet! – mondta Fook.
– A Mindenség! – mondta Lunkwill.
– Meg Minden – mondták együtt.
Bölcs Elme gondolkodott ezen egy keveset.
– Ravasz.
– Meg tudod csinálni?
Újabb jelentőségteljes csend.
– Igen – felelte végül Bölcs Elme. – Meg tudom csinálni.
– Tehát létezik válasz? – kérdezte Fook visszafojtott lélegzettel.
– Egyszerű válasz? – tette hozzá Lunkwill.
– Igen. Az Élet, a Mindenség Meg Minden. Létezik válasz. Csakhogy – tette hozzá – gondolkodnom kell rajta.
[…]
– Meddig? – kérdezte.
– Hét és fél millió évig – mondta Bölcs Elme.
Lunkwill és Fook döbbenten pislogtak.
– Hét és fél millió év!… – kiáltották kórusban.
—–
Két szigorú öltözékű ember ült tisztelettudóan a terminál előtt, és várakozott.
– Mindjárt eljő az óra – mondta az egyik. […]
– Őseink hetvenötezer generációval ezelőtt indították el ezt a programot. Mi lehetünk azonban az elsők, akiknek a Komputer megszólal.
– Lenyűgöző élmény, Foochg. […]
– Mi leszünk a szerencsések – mondta Foochg – akik meghallhatják az Élet…
– A Mindenség…
– Meg Minden…
– Nagy Kérdésére…
– A Választ…
– Csst! – pisszegett Loonkawl. – Azt hiszem, Bölcs Elme beszédhez készülődik!
Pillanatnyi várakozásteljes szünet után a konzol elején sorban feléledtek a műszerek. A fények, mintegy kísérletképp, fel-felvillantak, majd üzemszerű villogásban állapodtak meg. A kommunikációs csatornából halk búgás hallatszott.
– Jó reggelt! – szólalt meg végül Bölcs Elme.
– Ööö… jó reggelt, ó, Bölcs Elme – mondta Loonkawl idegesen. – Megvan a… ööö… hogy is mondjam…
– A Válasz? – szakította félbe Bölcs Elme fenségesen. – Igen. Megvan.
A két férfi beleborzongott e válaszba. Tehát mégsem vártak hiába!
– Valóban létezik Válasz? – lehelte Foochg.
– Valóban létezik Válasz – erősítette meg Bölcs Elme.
– Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.
– Igen.
Mindkettőjüket erre képezték ki, egész életükben erre a pillanatra készültek, születésükkor választották ki őket, hogy tanúskodjanak, amikor a Válasz megadatik, s mégis azon kapták magukat, hogy lélegzetvisszafojtva fészkelődnek, mint afféle izgatott gyerekek.
– S készen állsz rá, hogy közöld velünk? – sürgette Loonkawl.
– Készen állok.
– Most?
– Most – mondta Bölcs Elme.
Mindketten megnyalták cserepes ajkukat.
– Bár nem hinném – tette hozzá Bölcs Elme – hogy tetszeni fog.
– Nem számít! – felelte Foochg. – Tudnunk kell most!
– Most? – érdeklődött Bölcs Elme.
– Igen! Most…
– Felőlem… – A komputer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelődtek. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.
– Egész biztosan nem fogtok örülni – jegyezte meg Bölcs Elme.
– Ki vele!
– Jó – mondta Bölcs Elme. – A Válasz a Nagy Kérdésre…
– Nos?…
– Az Élet, a Mindenség Meg Minden… – mondta Bölcs Elme.
– Tehát?…
– A Válasz… – mondta Bölcs Elme, és megállt.
– Igen?…
– A Válasz…
– Igen???…
– Negyvenkettő – mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel.”