A következő lapáttal megkínálós feladat. Gyönyörű könyv hátsó lapján kivágós… Csóri gyerek húzogatja a vonalakat én meg némán kínlódok az ollóval. A feszültség tapintható.

1 órája csinálom a házi feladatomat. Most határozottan érzem, hogy nem támogatom a házi feladat létezését! A gyermekeim és mi is napi sok órát töltünk a kötelezettségeinkkel. Az otthonukban egymással akarunk foglalkozni. Még nem bujtom a gyerekem, de én érzem, hogy ez az én elveimmel összeegyeztethetetlen. Még 1-1 15 perces hétvégi gyakorlás oké, de a gyerek 45 percet ült és még nincs kész. Én sem.

Igyekszünk hozzászoktatni a srácokat a nagyszülői felügyeletre, most, amikor már nagyobbacskák. 1-2 éjszakára ott hagyjuk őket vidéken, mi dolgozunk-ingázunk.

Tegnap leérkeztünk, 2 külön töltött éjszaka után. A gyerekek, mint a kis megvadult állatkák, úgy viselkedtek. A nagyszülők elkerekedett szemekkel nézték, eddig ilyen nem volt.
Gréta különlegesen idiótán viselkedett, már-már agresszív volt velem, pedig én igyekeztem a hosszú nap és út után türelmes és kedves lenni. De már nem bírtam tovább és összeborzoltam a szemöldököm, szó nélkül, az arckifejezésemmel csalódottságomat fejeztem ki.
Ekkor jött a hiszti. Fel alá vonult a gyerek, durcásan, rám sem nézve, csapkodta az ajtót. Na ezt már nem hagyhattam szó nélkül és színem elé rendeltem a kisasszonyt. “Mi van veled Gréti? Nem bántottalak, egy rossz szót sem szóltam, mivel érdemeltem ki, hogy így viselkedsz velem?!?” És ekkor a kislány összeomlott. Átölelt, rám nehezedett az egész testével és zokogni kezdett. “Te már nem szeretsz engem!”

“Hogy a csudába ne szeretnélek! Mindennél és mindenkinél jobban imádlak, neked meg mi a bajod?!? Gyere ülj az ölembe és beszéljük meg!”-invitáltam a szobába. Az ölembe ült, majd az ágyra döntött, rám mászott és két kézzel ölelt, közben üvöltve zokogott: “Mi lesz velem, ha te már nem leszel?!?”
Megdöbbentem. “Nem készülök meghalni Gréti, de legalábbis nem tudok róla.” – próbáltam viccesen elütni. “Ne temessél már engem!” De nem jött be. Újra nekem szegezte a kérdést:
“Mi lesz velem, ha te meghalsz? Mondd meg, mi lesz velem? – zokogott, – Mi lesz velem, ha te meghalsz, ha Apa meghal?!? Meg fogsz halni, egyszer biztos és akkor mi lesz???”
Próbáltam nyugodt maradni.

“Attól félsz, hogy elmegyünk és nem jövünk érted, mert történik velünk valami?”

“Igeeeeeeeeeeeeeen!” – annyira kiborult már hogy szétáztatta az arcom, a ruhám.
“Tudod, – magyaráztam, – ettől mindenki fél. Nem csak te, nem csak a gyerekek hanem a felnőttek is. Nekem is nap mint nap eszembe jut, hogy mi lesz veletek, ha velem történik valami, de ebbe nem szabad belelovalnod magad, ahogy nekem sem. Mindenki félti azt, akit szeret. Ezért kérem Apát, ha elmegy, hívjon fel, ha megérkezett. Ezért kérik a nagymamik, hogy ha megérkeztünk jelentkezzünk be. Pedig már huszonéve nem élünk velük. De a szülőknek mindig az eszében van felügyelni a gyereküket. Ez az érzés természetes. De az nem, hogy ha kiborulunk tőle.”

Semmire nem mentem a magyarázattal. Fejemben elkezdett zakatolni az ismerős kisgyerekes szülők képe, akik elmentek és maguk mögött hagyták a gyerekeket… A rosszullét környékezett.
Gréta nem hagyta abba, újra és újra visszatért a történet elejére és én újra és újra elmagyaráztam neki, hogy ezek csak rossz érzések. Semmi.

“De egyszer meghalsz!” -zokogta.
“De nem ma, úgyhogy hagyd már abba!”- csitítottam. Ekkor mászott rám Peti is, aki nem akart kimaradni a drámából. Elkezdett puszilgatni, meg a tesóját is, majd férfias magyarázatba kezdett, (persze hogy a halálomról, de előbb még megforgatta a tőrt…)
“Persze, hogy meg fog halni anya, – bazdmeg Pöti – de előtte még öreg lesz. 90 éves koráig fog élni. – “juj de jó”kommentáltam, – Amikor én apuka leszek, akkor anya már nagyon, de nagyon, de nagyon öreg lesz.”
Nem tudom milyen fejet vághattam, de hahotázva elröhögte magát. Még mindig rajtam feküdtek, úgyhogy kényszert éreztem, hogy megcsikizzem, menekült, majd Grétához fordultam, aki még mindig gyászolt.

“És mi van, ha elváltok. Akkor mi lesz velem?” -tette fel a váratlan kérdést. A halálomhoz képest ez az opció már egészen üdítőnek tűnt…
“Mindig cukkolsz minket, hogy ölelgetjük, meg puszilgatjuk egymást, mert hogy szerelmesnek lenni undorító. Nem? Úgy nézünk ki, mint aki válni készül?”
“Nem.” – szerencsére legalább ebben meggyőző voltam.
“Mi van, ha megesznek a sebek? Kenegesd anya a sebeidet, hogy meggyógyuljanak!” – pikkelysömör. Pszoriázis. Gusztustalan kígyóbőrű autoimmun beteg vagyok. Sosem fogok meggyógyulni, de nem akarok meghalni benne na! – “Kenegetem!” -kezdett megnyugodni.
“Na menjünk ki! Állapodjunk meg abban, hogy eszem ágában sincs még meghalni és hagyjuk ezt a kérdést legutoljára!” -fejeztem be a témát. Hittem én.

Tágra nyílt szemekkel, a két gyereket ölelve feküdtem az éjjel rettegve a haláltól, a betegségektől, a gyerekeim és a saját anyám elveszthetőségétől érzett mardosó kíntól. (Valahogy apámat olyan halhatatlannak képzelem…) Mikor végre aludtam egy kicsit, álmomban vízbe süllyedő kocsiból próbáltam velük kimenekülni, mindhiába, mert nem tudtam betörni az ablakot, majd Gréta kezét fogva menekültem valami elől. Mind a két álmomban meghaltunk. Kicsavarva és kikészülve ébredtem, elbúcsúztam tőlük és jöttem fel Pestre dolgozni. Amikor felértem felhívtam őket, hogy megérkeztem.

Senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz!