Nem kell kupon! Nem szeretnék, az fáj! – sikította Gréti vigasztalhatatlanul. Nem tudtuk meggyőzni, nem hallgatott ránk. Hiába próbáltuk szelíden magyarázni, hogy Anya a pelenka kuponokat kereste, és a kúp az ami fáj. Méghozzá csak a Daedalonetta. Hogy emlékszik szegény, pedig annak már majd egy éve… nem értettem miért üvölt a gyerek, kipróbáltam én is. Mintha izzó vasat dugnának az ember popójába, annyira fáj az a kúp.
Eltelt vagy 10 perc is, mire a kiborult gyerekkel megértettük, hogy mi a különbség a kupon és a kúp között. Bolond magyar nyelv… :)))

 

– Anya! Most felmászok oda, – mutat a magas torony alakú csúszda tetejére Gréti, – én leszek a királynő. Királynő asszony, akit fogva tart a tündér. És a tündér elvarázsol békává téged. Abrakadabra!
– Oké! – mondtam és hordozókendőben a kispasival aláálltam a “vártoronynak”. – Brekeke!

 

“Anya, bepisilt a hasam!”

No comment…

 

Gréta legújabb szójárása: Itt az idő!

Ezt olyan jelentőségteljesen tudja mondani, hogy a levegő megakad a torkomon. Ha horrorfilmet szeretnék forgatni, ezt mindenképpen beletenném. Forgatókönyv az életből:

“Dudádudá-didu-didu…” sejtelmes, kissé félelmetes zene.
Kép: Alvó anya. – az előzményekből megtudjuk, hogy egy egész órája alszik már, akkor tudta letenni nyüszögő fiacskáját.
“Dudádudá-didu-didu…”

Anya szemszögéből látjuk most a színt. Mozgást érzékel. Kinyitja a szemét. Fekete szempár néz bele az arcába, közelről. Egy angyali gyermekarc, nagyon komoly ábrázattal. Majd jelentőségteljesen megszólal a kislány:
– Anya! Itt az idő!
Ekkor főhősünk, diszkréten betojik a gatyájába. Na jó, csak átvitt értelemben. Nyugalmat erőltet magára és megkérdi:
– Mihez kicsikém?
– Hogy felébredjünk. Bekapcsolsz nekem Peppa malacot?

ááááááááááááááááááááááááááááááá

 

Hazaértünk, megálltunk a ház előtt, kiszálltunk. (Reggelit vettünk az albán péknél. Még életemben ilyen finom kiflit nem ettem…). Bezártam az ajtót. Gréti:
– Anya, jól vagy?
– Köszönöm jól.
– Sebed meggyógyult?
– Még nem, majd karácsonyra.
– Fáj még?
– Már nem fáj.
– Hoppi! – emelte magasba a kis kezecskéit.

– Anya, azon töröm a fejem… – nem folytatta. – Azon gondolkodom… – itt elgondolkodott egy pillanatra,- az jutott az eszembe… -itt megint elkalandozott. Kis csend után határozott kijelentés: – Anya! Töröm a fejem.
– Min kicsikém?
– Á, semmi, csak elgondolkodtam. – Látszott, hogy tényleg.

 

– Anya támadt egy ötletem! – ???? kerekítettem el a szemem, ezzel együtt esett le az állam. – Építsünk bunkert!
– Építsünk! – Ha már támadt.

Mire jó a mese… én azt hittem csak bambul rajta, de nem. Kívülről tudja és érti a kedvenc meséit. Apa úgy olvas neki, hogy kihagy egy-egy szót. Gréti pótolja. Már csak este olyan állapotban kell lennem, hogy fel is vegyem… :)))

– Anya, kapcsolj nekem Selena Gomezt! – bejövünk a dolgozó szobába.
– Várjál, mindjárt, hol van-hol van… – kattintgatok gyorsan a gépen, megnézve jött-e levél, mizu az oldalamon…
– Anya! Selena Gomez a Youtubon van! – szólt rám Gréta.
– Oh, tényleg? – na ez  nem jött be – Kapcsolom!

(Kívülről tudja az egész számot fonetikusan, annyit hallgattuk…)

 
– Gréti, kérsz joghurtot?
– Igen. – Ül, mesét néz a számítógépen. Ide menekült egész napra az új helyzet elől. Feldolgoz…
Hozom, kibontom, nézegeti, belekanalaz, bajban van, látszik rajta.
– Kérsz valamit a nyakadba? – kérdem.
– Aha, igen. – megkönnyebbült mosoly –  mert lecsöppen!
Hozok egy konyharuhát, és magamnak is egy laktózmentes  joghurtot. Nézi erősen.
– Kérsz belőle? – kérdem.
– Az a tied, nyugodtan egyed! – jött a válasz. Falatoztunk.