Csípőszűrés vidéken- ez valami vicc? Nem, magyar valóság.
Levelezésem egy olvasó anyukával:
Dumanyu: Sziasztok, hogy vagytok?
Anyuka: Remekül, köszi. Tegnap ortopédiára vittem a kisfiút, ahol a doki megállapította, hogy az egyik lába rövidebb, mint a másik. De Csilla, ezt olyan szürreális körülmények között, hogy csak nevetni tudok az egészen. Idemásolom neked, amiben valakinek elmeséltem tegnap (előzmény: a három hó státuszon enyhe asszimetriát vélt felfedezni a gyerekorvos)
Én: – Jó napot! Státusz, gyerekorvos, csípő, blablaba.
Dr: – Jó napot. Tegye ide a babát.
(tekergeti, nézegeti.)
Dr: – Akkó’ írjuk. Bal alsó végtag rövidebb.
Én: – Elnézést, nem jól értettem. Tessék?
Dr: – Mondom: RÖVIDEBB
Én csak hülyén nézek.
Doki kinyújtja a lábait, és mondja:
Dr: – Há’ maga is lássa, nem? Há’ most lássa vagy nem lássa?
Én segítségkérően nézek az asszisztensre, hogy ez egy vicc, hogy az ortopéd orvos a gyerekem lábával a kezében egy tanulatlan vályogvető hangján tőlem kérdezi, hogy “lássa-e”? De az asszisztens némán körmöl.
Ennek az áldott jó embernek még van hozzáfűznivalója:
Dr: – Há’ ha így húzom, jó, ha úgy húzom, akkó’ meg nem jó. Na. Be kő akkó’ jönni a kórházba, aszt lefényképezzük. (ez nála a röntgent jelentette volna)
Én még mindig hülyén nézek, és próbálok információt szerezni.
Én: – Ezt kinőheti?
Dr: – Há’ én azt nem tudom megmondani.
Én: – Hát akkor ki tudja megmondani?
Dr: (vállvonás)
Én: – Akkor másként kérdezem: ez mennyire gyakori?
Dr: – Mé’, maga szerint mennyire gyakori, hogy valakinek rövidebb az egyik lába???
Én: – Hát nézze, felnőttkorban nem sűrűn látni ilyet, de reménykedtem, hogy kicsi korban többször előfordul.
Dr.: – Nem tudom.
Én: – Jól megijesztett.
Dr: – Há’ nézze, egy fénykép az kell. Aszt akkó’ maj’ meglátjuk, mi van.
Én: – De mi lehet???
Dr: – Há’ vagy a csípője áll rosszú’, vagy télleg rövidebb a lába.
Én: – De mi van, ha a csípője áll rosszul?
Dr: – Há’ van rá kengyel, ha nem annyira rossz.
Én: – És mi van, ha annyira rossz?
Dr: – Akkó’ főkűggyük Pestre.
Én: – De Pestre hova? Minek?
Dr. – Há’ azt én nem tudom megmondani. Azt majd a pestiek megmondják. Mondom, be kő jönni a kórházba, aszt lefényképezzük. Addig nem ijesztgetem.
Én: – Nagyon kedves, doktor úr, tényleg jobb most. Meddig tart a röntgen?
Dr: (csettint az ujjával) Eddig. Mé’, nem egy stresszes baba, nem?
Én: – Nem, anyukája tényleg stresszesebb.
Közben tényleg várom, hogy az asszisztensből kibuggyan a röhögés, és mind jót nevetünk egymás vállát veregetve, hogy elhitte, mi, egy pillanatra elhitte anyuka, hogy ez az utcáról bejött közmunkás itt fehér köpenyben tényleg az orvos? De semmi ilyesmi nem történt.
Mindenesetre a röntgenfelvétel után magánúton keresek egy ortopédorvost, aki majd megmondja, hogy minden rendben. Majd mondom neki, hogy “úgy húzza, me’ ha úgy húzza, akkó’ meg jó”.
Azóta már beszéltem a gyerekorvossal és egy gyógytornásszal is, nyugtattak, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Itthon csak a poénok mennek, hogy még jó, hogy rövidebb a lába, így fürdetés közben csak félig leszünk vizesek az apjával 🙂
Hát így vagyunk mi. 🙂