Hogyan őrizzük meg szülői tekintélyünket

MINDEN SZÜLŐNEK!
Én sírtam rajta, szégyenkeztem, mert sokban magamra ismertem!Mindig próbálok egyensúlyozni a zsigerből reakció és a helyes között, de sokszor a zsiger nagy úr, így fél életemet “tűzoltással” töltöm.
Nézd meg a filmet és az összes többit is. 1-2-3…. részt! Éjjel órákig bámultam.
Még nem késő változtatni.
(Ne nézd a készítő vallási szemléleti kötődését, nem az a lényeg, nem is értek vele egyet!)

Kattints rá a videóhoz!

 

A perfekt gyerek – eminens, de vajon boldog?

Kinek ismerős az érzés? Kicsit megijedtem, mert túl dicsérték nekem az óvónők a gyerekeimet. Én perfekcionista vagyok az összes előnyével és árnyoldalával együtt. Perfekcionista szülő gyerekének lenni nem egyszerű. Én olyan eminens voltam az óvodában és az általános iskolában, hogy már én is rosszul voltam magamtól. (Bár soha nem tanultam, a színötöshöz nekem nem kellett, nyilván az iskola szintje mindig középre húzza az elvárt teljesítményt. A kötelező olvasmányokat is gyűlöltem és verseket tanulni sem volt az erősségem. Én csak figyeltem órán. Nagyon.) Most rákerestem a témára és találtam egy jó cikket, Miklya Luzsányi Mónikától:

A perfekt gyerek

Eminens, de vajon boldog?

Ha a gyereke kitűnő, netán szaktanári dicséretekkel teletűzdelt év végi bizonyítványt hoz haza, minden szülő kihúzza magát, és büszkén tekint csemetéjére. Azt már ritkábban nézzük meg, hogy a gyerek miért is teljesít ilyen jól az iskolában.

A gyerekek általában nagyon várják, hogy iskolások lehessenek. Számukra ez az első lépés a felnőttek világa felé: a betűk, a számok titkát csak a „nagyok” ismerik, és e titok nélkül bizony nehezen boldogul az ember a mai világban. Az iskolakezdést azonban nemcsak a gyerekek, hanem a szülők többsége is nagy izgalommal várja. Mert az iskola a megméretések helye, előre jelzi, hogy a csemete miként állja majd meg a helyét a nagyvilágban. És hát kinek a gyereke a legszebb, a legügyesebb, a legtehetségesebb, ha nem az enyém? Evidens, hogy tiszta ötös lesz a bizonyítványa, doktorija lesz, felsőfokon beszél majd több nyelvet, csak úgy mellékesen bekerül az olimpiai csapatba, vagy megnyeri az Innovációs Nagydíjat.

Persze ez nem mindig jön be, hiszen Benőkéről hamar kiderül, hogy diszlexiás, szóval örüljünk, ha magyarul megtanul rendesen írni-olvasni, Mirike szegény elesik a saját lábában a futóversenyen, és úgy úszik, mint a nyeletlen balta, Dominikának pedig nemhogy a Nagy Ötlet, hanem egy épkézláb gondolat sem jut eszébe. Persze vannak olyan gyerekek is, akiknek mindez „csuklóból megy”. Vagy ha nem, hát „kiverik belőlük”.

Belső értékek

Minden osztályban vannak úgynevezett eminensek, akiknek mindig kész van a házi feladata, akik már akkor fejből tudják a Toldi első énekét, amikor feladják, és nemcsak négy versszakkal, hanem mind a tizennéggyel. Akiknek nem okoz gondot a logaritmus-számítás és többismeretlenes egyenlet, akik ugyanolyan jók kémiából, biológiából, mint magyarból vagy töriből. Ezekre a gyerekekre könnyen rányomják az „eminens” bélyegét, pedig valójában ők képtelenek másként teljesíteni.

A pszichológusok szerint a gyerekek iskolai perfekcionizmusát, tökéletes teljesítményre való törekvését egyaránt meghatározhatják a belső és a külső tényezők. A gyerekekben él egy egészséges érdeklődés a világ dolgai, a tudományok, a művészetek iránt, s nagyon sokuknak valóban örömet okoz az új és új ismeretek megszerzése. Ahogy nem „eminens” a járást vagy lépcsőmászást gyakorló kisbaba, amikor újra és újra nekigyürkőzik a feladatnak, ugyanígy nem eminensek ezek a színötös gyerekek sem, mert csak belső késztetéseiknek, igényeiknek akarnak megfelelni. Ez az igényszint az évek, évtizedek alatt folyamatosan növekszik, amihez hozzájárul a lelkiismeretességük is.

Az ilyen típusú gyerekekben könnyen kialakul egy belső önjutalmazó rendszer: érdekel, amit tanulok, ez örömet szerez, ráadásul meg is dicsérnek érte, így dupla az öröm, tehát következő alkalommal megpróbálok még jobban teljesíteni. A tökéletes teljesítményre való törekvés belső elvárássá, a gyerek énképének részévé válik. Fontos számára, hogy jól teljesít, és valódi lelkiismeret-furdalást, krízist okoz neki egy-egy gyengébb jegy, hiszen ő saját magát nem ilyennek ismerte.

Bár a pszichológusok véleménye különböző a belső motívumokból kiinduló perfekcionizmus hatásait illetően, abban mindannyian megegyeznek, hogy a (túl) jól teljesítő gyermekek nem feltétlenül boldogok, és ennek oka éppen a belső igényszint folyamatos emelkedése. Sok esetben ugyanis saját maguknak is túl magasra teszik fel a lécet, vagy nem képesek elfogadni, hogy vannak gyenge oldalaik. Folyamatosan rettegnek a kudarctól, pontosabban attól, amit ők kudarcnak vélnek: mondjuk egy négyes dolgozattól, vagy attól, hogy nem kerülnek a dobogó legmagasabb fokára a sportversenyen.

Ezen a ponton azonban igen sokat segíthet a szülő, a pedagógus azzal, hogy a gyermekben megerősíti: nem az eredményeiért, hanem saját magáért szeretjük. Hogy akkor is fontos nekünk, ha nem teljesít tökéletesen, ha hibázik. Nagyon fontos megtanítani a saját belső késztetéséből maximalista gyereket arra, hogy a kisebb sikereknek is tudjon örülni. Hogy felfogja: az ezüst- vagy bronzérem ragyoghat fényesebben az aranynál, ha ő mindent megtett érte. Sőt, a ranglista tizedik helyére kerülni is érték.

Szülői elvárások hálójában 

Az iskolai maximumra való törekvés másik eredőjeként elsősorban a szülőket szokták megnevezni. Perfekcionista szülőknek óhatatlanul is könnyen lesz perfekcionista gyereke. Itt a gyereket nem nagyon érdekli az adott dolog, amit csinál, valójában a szülő ambícióit kell beteljesítenie. A gyerek ebben az esetben nem a saját tudásvágyának vagy lelkiismeretének akar megfelelni, hanem a szülők (sokszor irreálisan magas) elvárásainak.

A perfekcionista szülők általában merev szabályokat vagy szabályrendszert állítanak a gyerek elé, amit rigid következetességgel be is tartatnak. A családot diktatórikus vezetés jellemzi, gyakori a testi-lelki agresszió, az érzelmi zsarolás. A család börtönhangulatát a családfő meg is ideologizálja azzal, hogy mindez a gyerek jövendőbeli érdekeit szolgálja.

Tipikus példája ennek David Helfgott világhírű ausztrál zongoraművész sorsa, aki nemrégiben Budapesten is koncertezett. Életét a Shine! (Ragyogj!) című filmből ismerhette meg a világ.

A filmben az apát alakító Armin Mueller-Stahl tökéletesen hozza a perfekcionista szülő minden jellemvonását, aki folyamatosan kettős kötésben tartja a fiát (Noah Taylor, majd Geoffrey Rush). Szeretetét, a gyermek iránti gondoskodását fennen hangoztatja, de valójában a koncentrációs táborok kápóinak kegyetlenségével hajszolja gyermekét a zongoraművészi pályára, csak azért, mert ő maga nem lehetett zenész. A gyerek elé olyan követelményeket állít, amelyeket életkori sajátosságai miatt egyszerűen képtelen meglépni. Ennek a folyamatos terrornak az eredményeként David regresszív tüneteket produkál: zárkózott, másokkal kapcsolatot teremteni képtelen, függő személyiséggé válik, aki még felnőtt korában sem tud önmagáról gondoskodni.

Helfgottot az apai perfekcionizmus szó szerint az őrületbe kergette: egy zongoraverseny során túl nehéz darabot választott, és idegrendszere felmondta a szolgálatot. Az Angol Királyi Akadémia egyik legtehetségesebb növendéke elmegyógyintézetbe került, s hosszú évtizedekig ott is élt. Zongorához sem ülhetett, s egészen addig nem stabilizálódott az állapota, amíg meg nem kapta a számára szükséges elfogadó szeretetet. Míg Helfgott papa maximalizmusa derékba törte a fia karrierjét, addig felesége elvárások nélküli szeretete visszavezette a beteg művészt a pódiumra, s meghozta neki a világsikert.

Forrás itt: http://www.parokia.hu/kozosseg/cikk/902/

A megoldásfókuszú megközelítés, lássuk másképp a gyerekeket!

Gyarmati Katival sikerült két órát eltöltenem és az irányítása alatt olyan szemmel kezdtem látni a világot, mint még soha. Nem adott választ a problémáimra, nem adott megoldásokat a bajaimra, beszélgetni hívott. Ismeretlenekkel. Csak megmondta HOGYAN beszélgessünk. Olyan utazás volt, amihez hasonlót még nem tapasztaltam. Egy új világ nyílt ki. Alig várom, hogy újra találkozzam vele. Addig hozok nektek egy cikket tőle:

A megoldásfókuszú megközelítés, avagy mégis könnyen kezelhetők, a nehezen kezelhetők?

Régóta elköteleztem magam a megoldásfókuszú (angolul: solutionfocus) megközelítés, módszer mellett, ezért is örültem, amikor lehetőségem nyílt megnézni egy dokumentumfilmet, amit Hollandiában forgattak egy általános iskolában. Egy nehezen kezelhető osztályba hívták meg Insoo Kim Berget ( a továbbiakban Insoo), a módszer egyik kidolgozóját, hogy segítsen.

Mielőtt elmesélem, hogy mit csinál Insoo az osztályban, nézzünk rá egy pillanatra, hogyan működik az oktatás – nevelés nálunk: a tanár bemegy az osztályba, és megmondja, hogy mit csinálnak a gyerekek jól, mit csinálnak rosszul.

Főleg az utóbbit teszik meg gyakran. „Gyerekek, ez így nem megy tovább! Ha így viselkedtek, akkor ez meg ez meg ez lesz. Szégyelljétek magatokat! Tőletek zeng a tanári, minden tanár nekem panaszkodik…stb.”

Szeretnénk azt hinni, hogy ha elmondjuk a gyerekeknek, hogy melyik viselkedésükkel bántanak minket, akkor majd legközelebb, mielőtt ugyanazt tennék, eszükbe jut, hogy ez rossz nekünk, és nem teszik meg. Nem működik, mégis újra és újra megpróbáljuk.

Ráadásul azt erősítjük a gyerekekben, hogy mi, felnőttek mondjuk meg nekik, hogy mit hogyan kell csinálniuk, elmondjuk, hogy ezt tegyétek így és így, fenyegetjük őket mindenféle rossz következménnyel, azzal, hogy nem fognak továbbtanulni, hogy semmire nem viszik majd. Ez sem válik be. Szerintem nincs egyetlen gyerek sem, aki a fenyegetés hatására kezd el komolyan tanulni és figyelni a tanárokra.

Mit csinál ehelyett Insoo? Bemegy az osztályba, bemutatkozik, majd elmondja a gyerekeknek, hogy velük lesz az órán, figyelni fogja őket, és jegyzeteket készít a viselkedésükről, viszont csak a pozitív dolgokat írja majd föl.

Csak azt nézi majd, hogy mi az, amit jól csinálnak.

Insoo nagyon sok helyzetben bebizonyította már, hogy a megoldásfókuszú megközelítés működik. Amikor a többség lemond a közösségről, csoportról, családról vagy akár egyetlen emberről, akkor ő elképesztő eredményeket ér el – látszólag – nagyon egyszerű dolgokkal.

Menjünk tovább. Az óra végén Insoo megmutatja a jegyzeteit: 3 oldalt írt tele csak pozitív dolgokkal. A gyerekek arcán látszik a meglepetés, soha nem történt még velük hasonló. És Insoo felolvassa szépen sorban a megfigyeléseit. Ismétlem, csak a megfigyeléseit sorolja, nem értelmezi őket, nem magyarázza meg, nem példálózik velük (nem mondja, hogy ezt máskor is így kéne!), csak a tényeket mondja el.

JÓ PÉLDÁK

“Amikor kiömlött az italod, te szép csendben felálltál, és letörölted. Amikor a padtársad elakadt, te segítettél neki. Amikor a tanár kérdezett valamit, te csendben jelezted, hogy tudod a választ. Amikor te dühös lettél a szomszédodra, nagy lendülettel felemelted a könyvet, de aztán szép csendben letetted.”

 

Három oldalon át sorolja a megfigyeléseit, a legapróbbat is. A kamera közben a gyerekek arcát mutatja, látszik rajtuk a büszkeség. Nem leesett vállal és lehunyt szemekkel ülnek a padban, hanem nyitottan néznek Insoo szemébe, mosolyognak. Alig pár perc alatt nagyon pozitív légkör alakul ki a teremben.

Ez is olyasmi, ami ellen a tanárok egy kicsit berzenkednek egy problémás osztályban. Mintha nem érdemelnék meg, hogy jól érezzék magukat, mintha egy rossz osztálynak inkább bűntudatosan lesütött szemmel kellene ülnie.

Insoo nem úgy kezeli ezeket a gyerekeket, mint egy rossz osztályt. Semmi előítélet és semmi előfeltevés nincs benne. Ő már a végeredményt látja, azt, hogy hova fognak eljutni a közösen töltött idő végére.

A módszer következő lényeges pontja a skálázás. Insoo azt kéri a gyerekektől, hogy mondják meg, hogy a közösségük hol van most a skálán, ha a 0 a nagyon rossz osztály, a 10 pedig a lehető legjobb. A gyerekek mondanak 9-et, 8-at, 7-et is. Ha ezt a kérdést egy más módszerrel dolgozó pedagógus teszi fel, akkor valószínűleg ennél a pontnál elmondaná, hogy ő hányast adna az osztálynak. Azt mondaná, hogy szerintem ti inkább egy 3-as, esetleg 4-es osztály vagytok. És megmondaná, hogy mi kellene ahhoz, hogy feljebb menjenek a skálán.

A megoldásfókuszú megközelítés szerint mindenki szakértő a saját dolgában, és tudja, hogy hol helyezkedik el a skálán.

Nem mondhatja meg egy külső ember, még akkor sem, ha neki van valamilyen státusza, ami magasabbra helyezi őt a szakértelme alapján. Tehát sem egy pedagógus, sem egy pszichológus, sem egy coach nem mondhatja meg a kliensének, ügyfelének, hogy szerinte hol van egy adott listán. És a tanár sem mondhatja meg az osztályának.

Insoo átlagot von, majd azt mondja a gyerekeknek, hogy ezek szerint ti most 8,5-en vagytok a skálán. Hozzáteszi még, hogy sok osztállyal dolgozott már, és ez egy nagyon szép szám, gratulál is hozzá. Majd megkérdezi, hogy hogyan néz ki a skála következő pontja? Hogyan nézne ki a 9-es? Miben lenne más az osztály a kilencesen? És minek kellene ahhoz történnie, hogy elérjék? Majd szintén egy kulcsfontosságú kérdés: Milyen jele van már most annak, hogy ők egy kilences osztály? Mi az, amit már most is ugyanúgy csinálnak?

Ezekkel a kérdésekkel megtartja a pozitív érzéseket úgy, hogy mégis arról beszélnek, hogy mit kell az osztálynak másképp csinálni, miben kell változniuk. Az is fontos, hogy a gyerekek azok, akik megfogalmazzák mindezt, nem a tanárok, nem Insoo mondja meg, csak kérdez, és visszajelzi a pozitív dolgokat, arról beszél, hogy mi az, amit jól csinálnak, sorolja az erősségeiket. A gyerekek szembesülnek azzal, hogy tudnak jól viselkedni, hogy rengeteg erősségük van, amire építhetnek, és meg is tudják tenni. Mivel az, hogy feljebb lehet lépni a skálán egyértelmű, és ők mondják meg, hogy hogyan tudják megcsinálni, meg is csinálják. A tanárok nem szólnak bele, az egész folyamat a gyerekek kezében van.

Viszont Insoo nem hagyja ki a tanárokat sem, velük külön beszél, de a módszer ugyanaz. Nem a problémákat rágják, nem azt járják körbe, hogy milyen borzalmas nehéz ezzel az osztállyal. Insoo azt kérdezi az osztályfőnöktől, hogy milyen eredménnyel lenne elégedett, milyen eredményt vár a közös munka végére.

Teljesen más a kommunikáció, ha az elérni kívánt eredményről beszélünk, érdemes kipróbálni.

Elmondja nekik a megoldásfókuszú módszer működését, majd megkéri őket, hogy a következő három hónapban eszerint foglalkozzanak az osztállyal. Vagyis figyeljék a pozitív jeleket, jelezzék vissza, a negatív dolgokra ne reagáljanak.

Az egyik tanár megjegyzi, hogy kezdetben nagyon furcsa volt ez, korábban úgy ment be az osztályba, hogy rögtön azzal kezdte, hogy „üljetek már le, kezdődik az óra, ne pakolásszál már megint, figyelj ide, most én beszélek, stb.

Most viszont figyel, és megdicséri a gyereket, aki már csendben ül, megdicséri, aki figyel. És mivel csak a pozitív dolgokra figyel, egyre több lesz belőlük. Három hét elteltével már nem is lenne oka kritikusnak lenni, mert a gyerekek ülnek és figyelnek. A táblán fent van a skála, a gyerekek folyamatosan írják mellé, hogy elérték-e aznap a magasabb számot, és ha igen, mit tettek érte. Segítenek egymásnak és odafigyelnek arra, hogy ki mit mond. Mivel felelősséget kaptak a saját viselkedésük felett, közös érdekük lett elérni azt.

A tanárok pedig folyamatosan visszajelzést adnak a pozitív dolgokról. Mivel azon van a hangsúly, ami működik, a gyerekek is csak arra figyelnek, amit jól csinálnak, és motiváltak abban, hogy egyre jobban csinálják.

Három hónap múlva megkérdezik a diákokat, hogy milyen változást érzékelnek a kezdeti állapothoz képest, és mind elmondják, hogy sokkal jobban viselkednek, és mivel a tanárok csak a pozitív dolgokat jelzik nekik vissza, ők is sokkal pozitívabban állnak a tanárokhoz.

Javult a viszonyuk. Órán figyelnek, egymással is több tisztelettel bánnak.

Tudom, hogy túl szépnek hangzik mindez, tudom, hogy távol áll attól, ahogy a hétköznapokban kommunikálunk, de semmi kétségem afelől, hogy sokkal jobban működik, mint bármilyen más konfliktuskezelési módszer, amiket eddig próbáltam.

Gyarmati Kati honlapját ajánlom szeretettel: http://mediacio-bekeltetes.hu/

Forrás: http://www.koloknet.hu/egyeb-cikkek/a-megoldasfokuszu-megkozelites-avagy-megis-konnyen-kezelhetok-a-nehezen-kezelhetok/