Indigóval

A vonatom várom, és mint mindig ilyenkor reggel felhívom Anyukámat beszélgetni. Leülök a padra, mondom a magamét. Nem alszom, a gyerekekkel mizu…
Mellém ül egy hölgy. Nem mondhatom, hogy idős néni, mert egy kifogástalan megjelenésű, belőtt hajú, csinos, csaj. Csak előbb született.

Ismerős köhögés. A hölgy elkezd mellettem köhögni, pont úgy, mint én. Nyúlok bele a cukorkás táskámba, ahol cukor nélküli cukorkák, izlandi zuzmó, víz, asztma pipa, meg még vagy 10 dolog van fulladásos köhögésre… Kikapok egy cukorkát és nyújtom oda neki. Azonnal elveszi, hálás tekintet, szopogatja, fuldoklik. Pont, mint én.

Jön a vonat.

Elköszönök Anyukámtól, leteszem a telefont. A hölgy megszólít: “Köszönöm! Tudod, nem vagyok beteg, csak köhögök. Olyan asztmás jellegű.” Gyorsan befejezi. Arcán zavart mosoly. Jaj bammeg, ő is magyarázkodik. De ismerős. Nem fertőzök, csak fuldoklok… de keserves magyarázkodással telik az életem nekem is…

“TUDOM!” – válaszolom megnyugtatva, és felszállok a vonatra. A szívem kiugrik az izgatottságtól.

Leülünk egymással szembe. Egymás szemébe nézünk végre. A tökéletesen belőtt frizura alatt csillogó kék szempár izgatottan figyel engem. A csodálatos tűzvörös mestermunka lógós-mikroköves fülbevaló izgatottan fityeg a fülében, apró szikrákat szórva.

– Indigó! – mondja.
– Tessék?
– Téged indigóval másoltak rólam. Bocsánat, hallottam a beszélgetést. Ugyanaz a probléma, ugyanaz a humor. Én sem alszom, én is kipróbálom ugyanazokat a megoldásokat…- kicsit hadarva kezdi el a beszélgetést, nehogy valami lemaradjon. – Ugyan olyan vagy, mint én, csak én kicsit öregebb kiadású vagyok.
– Csak egy kicsit. – mosolygok. – Én nem soká 42 éves leszek.
– 73 leszek. – itt meglepődöm. – Ez nem olyan kicsi.
– Mondtam, hogy kicsi! – nevetünk.

Már úgy beszélgetünk, hogy tudjuk, van 10 percünk az érkezésig. Hadarva- kapkodva mindent egyszerre.

Ő neki is van egy köteg negatív lelete. Őt is mindenki hülyének nézi, hogy nem tud mit kezdeni a köhögésével. A munkahelyén ciki.
Ő neki is a negyvenes éveiben jött elő. X professzor kezelte. Részt vett egy olasz gyógyszerkísérletben is. Azóta csak nagy stresszre jön ki. Elment a párja, azóta megint köhög. Mintha egy üvegmosó kefe lenne a torkában, vagy egy sün aki ki akar szabadulni. Helyesel. Aztán jegyzetelünk én most mit használok. Mi enyhít. Izlandi zuzmó… gyomor gyógyszer…
Összehajolunk, írok, olvassa…
Próbálunk hirtelen mindenről beszélgetni. Beszél a párja haláláról, a lányáról, mindent sietve. Megérkezünk. Bemutatkozunk, elköszönünk. Leszáll a vonatról, mögötte én. Jaj, de fáj, hogy elmegy. Sietős léptekkel rohan a munkába. Én is.

Ott megy akiről indigóval másoltak. Örülök, hogy egészséges. Gyönyörű. Fáj, ahogy az elvesztett párja miatt magányos. Köhög. Futva közlekedik. Ragyogó szemmel, hahotázva nevet. Már akkor elkezdett hiányozni, amikor még beszélgettünk.

Mosogató lefolyó

Kevés dolog gusztustalanabb a világon, mint a mosogató lefolyó csőszerelés. A párocskámmal ma megjártuk a hadak útját. Még a szerencse sem kísért minket, tekintve, hogy a trutyigyűjtő vödröm pont a fürdőszobában, emelés közben monda be az unalmast, így ami derékmagasság alatt volt az lerakódott hányásszagú trutyis lett. A lakás úgy néz ki, mint a világegyetem az ősrobbanás után és mi már olyan fáradtak vagyunk, hogy alig élünk…

Barbie kémek

Nos, kemény dolog a gyerekmoziztatás, bár én jobban jártam a csinos Barbiekkal, mint Apa anno a Bogyó és Babócával, aminek a fele a főcím és vége dal volt. Kb. olyan fejjel néztem végig, mint amilyet Barbie vág… Erősen megterhelő…
barbifej
Míg nagyon tetszettek a ruhák, jók voltak a rajzok, a történet olyan, számomra logikátlan élesváltásokkal tördelt, hogy mire élvezni tudtam volna megint megzavart.

Találd ki!

Imádom megdolgoztatni a kis agyukat a srácoknak. Szoktam velük kitalálósat játszani. Mindenfélét. Minap Pötit vittem autóban, nem akartam, hogy elaludjon (nem jött össze), és ezt játszottuk. Most épp állat hangokat utánoztam, meg kellett mondani, mi az.
Már nagyon kókadt a feje, kezdte mindenre azt mondani: Nem tudom.
– Peti, mi mondja azt cirip-cirip
– Nem tudom.
– De tudod.
– Nem, segíts anya.
– Úgy kezdődik, hogy “TÜ”?
– Nem tudom.
– Gondolkozz! “TÜ”
– TŰZMADÁR!
az… 😀 😀 😀
blogxfree

Valamit elrontok…

Csessze meg most már a világ! Hol tartunk?!? Egy 5 éves kéri rajtam számon, hogy amíg ő pancsizik én be merem kapcsolni a tv-t arra a csatornára, amit én szeretnék és érezzem magam rosszul és azonnal vegyem ki.
Valamit elrontottam… a gyerekeim sem tudják, hogy emberből vagyok igényekkel…. azt hiszik én vagyok a szórakoztató-etető munkarobot. Kezd nagyon elszállni az agyam!
Banyek. Ahogy Hajni írta:Innen csak felfele lehet..

Kifutok a világból

Néha úgy érzem, szeretnék csak futni. Becsukni az ajtót és kifutni a világból. Egy bolygóra. Ahol van egy kád meleg víz egy órára, lágy zene szól. Ahol két pohár bort is elkortyolhatok, nyugodtan, lassan. Aztán megnéznék egy jó filmet. Egy pihe-puha ágyban. Egyben. Egy tálca finom kajával az ölemben.
Olvasnék. Régen mennyi könyvet olvastam… Nincs nagy igényem, csak a kedvenc könyvemet olvasnám el és nevetnék rajta századszor is. Mint régen, amikor bajom volt és levettem a polcról és elolvastam.
Szeretném hallani a tenger morajlását. Én azt sem bánom ha cd-ről, csak ne legyen más hang… esetleg sirályok rikoltozása.
Szeretnék aludni. 8 órát egyben, egyedül, CSENDBEN.
Szeretnék táncolni. Egy nagyon meleg táncos fiúval egy nagyon nagyot. (hogy ne érje szó a ház elejét egy tapadós bolerónál… :D) Hogy nevetek amikor írom. 😀
Nem kéne több, csak egy nap. Amikor nem lennék sem munka sem háztartási robot, sem lelkiismeret furdalástól gyötört anya. Amikor tudnám, hogy a gyerekeim és a párom is jól vannak… de én csak ÉN lehetnék. Egy kicsit csak magamnak, csak magamért… Egy kicsit… Csak egy napra. Én, Csilla.
bolygo

Gyík

Pöti üvölt, ha mossuk a haját. Apa Grétin demonstrál, közben magyaráz:
– Peti, hallasz egy nyikkot?
– Az nem gyík, szalamandra. – mondja Pöti.
– Nem gyík! Nyikkk!

A lefele gomb

Bevásárlóközpont, szombat, 1000 ember. Hazaindulunk, megállunk a liftnél. Pöti nyom egy lefele gombot. Nem világít. Várunk, semmi.
Pöti megint nyom egy lefelé gombot, Gréti is megnyomkodja. Gyerekek, várjunk kicsit, hátha működik, csak nem világít, ne nyomkodjátok. Semmi.
Gréti: “Nyomjuk meg felfelé is”, és megnyomja, mivel egyetértek. felfelé világít, állunk, semmi.

Kis gyerek, nagy kéz-fekete köröm. Odajön, nyomkodja a lefelé gombot. 5-ször. Semmi.
Anyja is nyomkodja. Megvan kitől örökölte a kezet. Őőőőő, nem csak a kezet. Ezek Nagyék!

Állunk.

Csini pipi, két gyerek. Jön, meglátja csak felfele világít a lift gomb. Végig néz minket, sajnál. “Szegény tudatlanok, ők is azt gondolják lent a lift és fel kell hívni a felfele gombbal. Szerencsére én nem csak szép vagyok…” -látszik az arcán, odanyúl, nyom, semmi. Nyomkod, mintha morzézna.

Én: “Nyugodtan nyomd meg még százszor, hátha neked sikerül, csak nekünk idiótáknak nem.”

Telitalálat, ideges lesz. Felfelé megy a lift, beugrik gyerekestül, mi maradunk. Nagykezűek összemorrannak:
Nagyné – Miért nem szálltunk be?
Nagy babakocsival – Mert felfelé ment.
Nagyné – Mi van, ha csak felfelé megy? Jön majd lefelé is velünk.
Nagy – Majd a következőbe.
Nagyné – Mi van, ha teli lesz?
Nagy jelentőségteljesen megtolja legkisebb nagykezűt – Mi akkor is beférünk.

Hátra nézek, mosolyognak. Mosolygok. Most kezdem én is kényelmetlenül érezni magam.

Lift jön. Felfele. Azanyád. Benyomakodunk. Megyünk fel, megyünk le. Végre. Mindenki elégedett, kedves, mosolyog.