Balatonba mentem be úszni egy kicsit. Gyönyörű, sima volt a felszíne. A parton a vizes gyermekeim integettek, Apa szárítgatta őket, a vízben csak egy pancsoló család volt két pici lánnyal. A strand kihalt és békés volt. A halak ugrándoztak, a reggeli nap már melegen szórta fényét.
A vízben egy csodálatosra gyúrt fiú mártózott, a parton fonnyad barátnője csárdásozott. Kettőt jobbra, kettőt balra. Bekukkantott a vízbe, vissza lépett. Arcán szőke félelem.
Amikor búcsúztam a gyerekektől és halált megvető bátorsággal a 29 fokos Balatonba ereszkedtem a lépcsőről, majd jólesően elrugaszkodtam, mögöttem a szőkedék felbátorodva óvakodott befelé. “Jujj, jujj, ez hideg.” sziszegett és centiről centire merítette be löttyedt kis testecskéjét a vízbe. Atomtestű Anti bátorította.
Be is jutott 3 métert. Ekkorra én már leúsztam a két bója közti távolságot, orrom előtt egy csillogó testű hal ugrott. Gyönyörű volt. Rezzenéstelen víztükörből bukkant ki, és csobbant vissza.
– Ott! – sikított a lány.
– Csak egy hal. – válaszolt szelíden Kigyúrt Gyúrka
– Áááááááááááááá… jujjj! Félek! – prüntyögött Para Ica és belekapaszkodott a védő testbe.
A fiú karjaiba vette szerelmét és kivitte a partra. Elmentek.
Nagytestű, szupervíg, jófej család nézte őket. Ők már 20 perce pancsoltak a két édes kiscsajjal. Én is lassan készülődtem ki. Haladtam el mellettük.
– A haltól mentette meg a hős fiú. – kommentáltam az eseményeket.
– Ja, azt hittük ennyire szerelmesek! – kacsintott rám jófej anyuka.
– Ez nem kizárt. – válaszoltam. Nevettünk.
Ők tovább pancsoltak, mi pedig indultunk fel ebédet készíteni.

Ikeában találkoztunk ismét Vikiékkel. A gyerekek majszolták a hot dogot, itták az üdítőt, én próbáltam társalogni Vikiszülőkkel. Kevesebb sikerrel a gyerekek mindig adtak elfoglaltságot.
Egyszer csak Gréti, halálra rémült arccal, kikerekedett szemmel elkezd vérfagyasztóan sikítozni. Közben remeg.
– Ááááááááá, ááááááááááá, Anya, áááááááááááá!!! Anya! Segítség! Íiiiiiiiiiiii! -iszonyat az arcán, remeg a szája.
– Mi van Gréti?
– Ííííííííí, áááááááááááá, Anya, egy szörnyeteg! Egy szörnyeteg! – sikít! – Oldalra nézek és egy törpe hölgy sétált el mellettünk. (Csöppet sem örömteli ábrázattal.)
– Hííííííííííííííííííííííííííí! – kezdtem a megoldást, a szokásos térdszorítással. Ültem. – Híííííííííííííííí! – csak most Istenem, kérlek most ne pisiljem össze magam az Ikea közepén! – Hííííííííííííííííííííííííííííáááááááááááíííííííííííííííí! – estem be az asztal alá, miközben levegőért kapkodtam, és hallottam még fél füllel a rémülettől sikító gyermekem. Valahogy meg kéne nyugtatnom. Közben a törpe hölgy szerencsésen leült egy asztallal arrébb, amitől Gréti még jobban sikított. Valahogy nekem is illene rendezni a soraim…
– Áááááááááááááááááááááíííííííííí! – sikított a rémülettől Gréta.
– Híííííííííííííííííííííííí, hííííííííííííííí, hííííííí, – kapkodtam a levegőt, – Semmi baj kislányom. Hííííííííííííí, semmi baj, nyugodj meg! – Szégyen! Szégyen! Szégyen. Háromszoros szégyen! Hogy nekem miért mindig a legsz@rabb szituban kell nevetőgörcsöt kapni. Hogy hogyan tudnám egy kicsit ezt elkerülni. Szegény kisgyerekem. Szegény törpe néni. Szegény én.
– Víííííííííííííííííííí, híííííííííííííí! – Valahogy ki kéne jönni belőle. Vikiapuka segített a szituban. Gréti mellé állt bátorítóan, magyarázott neki. Végül én is levegőhöz jutottam.
– Semmi baj Grétikém, ő csak egy törpe néni. – kapartam össze magam, próbáltam láthatatlan lenni. Csak sikerült nekem is megnyugodnom és végül a gyereknek is szépen elmagyarázni, hogy nem vagyunk egyformák és az élet így színes, így kerek.