Persze mi mindig belekeveredünk valami vicces szituba. Most integettünk.
Minden reggel Petinek integetünk az óvodában az ablakban. Az óvónénik külön széket raknak az ablak alá, lehetőséget teremtenek rá.
Ámde most tetőfelújítás van, nagy vas kerítésekkel körbe van kerítve az épület, fóliával árnyékolva. Kukucskálunk, nyújtózkodunk… Integetünk szorgosan minden nap, ahogy ma is:
Megálltunk, integetünk, puszit dobálunk, a fókusz átcsúszik közelebbre. Egy vonalban a fiammal egy riadt arcú tagbaszakadt, bajszos férfi áll, sárga munkássisakban. Vele szemben én és a 190 centiméteres párom, integet és puszit dobál. Észrevettük a gikszert. Vihogtunk. Bohó szülők, csak a kölyköt nézik… a munkás meg…
“Magának is szép napot!” – kiabált Apa és integetett neki, pont úgy, mint a fiunknak. A férfi megfordult és észrevette a pici gyereket az ablakban. Elnevette magát.
“Meglepődtem!” – nevetett tovább.
“Viszlát!” – integetett a bácsinak Apa.
“És pápá!” – kiabáltam és integettem én is.
“Pápá!” – integetett vissza a férfi.
Nagyon röhögtünk.
