Hajózunk, döntöttük el, mivel Gréti nagyon szeretett volna. Már egyszer voltunk a menetrend szerinti járattal, amikor Pöti pocakban volt, egyszer meg Pötivel, amikor Gréti a nagyszülőknél, de a két gyerekkel most indultunk el először. A szokásos készülődési őrület után kifáradva és csatakosan ültünk be az autóba, elhajtottunk a Petőfi hídhoz, leparkoltunk, de ki sem szálltunk, mert épp akkor késtük le a hajót.
– Menjünk a Március 15.-e térhez? – kérdezte Apa. – Ott biztonsággal utolérjük. Nyomás. Az autóból láttuk a hajót. – Menjünk a Gellért térhez? Próbáljuk meg, döntött Apa és rálépett a gázra. A légkondi ellenére levert a víz. Ránéztem az órára, majd próbáltam rendezni a soraim. Apa úgy parkolt, mint a vihar. Az autót pánikszerűen hagytuk el, Pöti Apa kezében, Grétit téptem magam után. Futás!!!
Rossz a kondink, állapítottam meg, amikor fél perc után kiköptem a tüdőm. A hajó épp kötött ki. Mi meg 100 méterrel arrébb. Gréti kétségbeesve kiabált, nem bír tovább futni. De megérkeztünk az állomásra, végül még várnunk is kellett, annyit tököltek a kikötéssel. A matróz rezignált arccal tájékoztatott, hogy a hajóban kell jegyet venni. A múltkori hajóban a fiú kedvesebb volt. Sorban álltunk a pultnál, ott is egy világba néző szemű srác adta a jegyeket.
Az előző utunkon a matróz fiú végig a szőke pultos lányhoz ragadt. Szerelmesek. Milyen szerencse, hogy így lettek beosztva. De nincsenek véletlenek. Úgy láttam a két réveteg tekintetű is összetartozik… Meleg volt a beltérben.
A két gyerek imádta a hajókázást. Pötinek megjött a hangja. “hajó”, “híd”, “víz”, “busz”, kommentálta a látottakat.
A Jászai Mari téren szálltunk le, a Mekibe igyekeztünk. Sült krumpli és kóla. Nyerő rettenet. “Kóla!” kiabálta Petike. “Kérek kóla.” Kétszavas mondatot generál a Meki…. Míg ettük a végtelen egészségtelen kaját, tv-n néztük a csodálatosan egészséges zöldségeket és vidám embereket. Meki életérzés. 😀
Odakint forróság fogadott minket. Kerítenünk kellene két jegyet. Kaptatunk, lelőhely sehol. Balról Jehova tanúi, jobbról turisták, előttünk égig ér a szar(kaláb). Amerre nézünk kosz, szemét, csikkek, ember és állati húgy a járdán. Pedig milyen szép a felújított híd… Budapest-Budapest de rakás… Tévelygünk. A virágos nénit kérdeztük, hol a viharban tudunk jegyet venni. Arra, ha elmennek… egy kis boltban… elmentünk, vettünk, nagyon mérgesek voltunk, büdös volt, kosz volt és a gyerekek fáradtak. Míg Grétivel vásároltunk, Apának szent szobrot kínáltak eladásra…
A két jeggyel felszállunk a villamosra. Jegykezelő nem működik, a következő sem, a következő sem, a következő sem… a villamos elején egy. Persze amíg botorkálok leültek a kiválasztott helyemre.
Szállnak fel franciák… jegyet próbálnak lyukasztani. Leintjük őket. Angolok. Ugyanez a helyzet. Félve néznek ránk, akkor mi lesz, ha nem lyukasztanak. “Üljenek le nyugodtan, nem probléma, mi szégyenünk!” mondom nekik angolul. Gááááááááááááz.
Leszállunk a Vámház körútnál. Szakaszjegyet veszünk. Vennénk, ha az automata működne, de nem. A metrókijáratnál egy japán turista nő és anyukája küzdenek a jegyellenőrrel. Az Etele térre akarnak menni, mutatják kis papírkájukon, de az ember még magyarul sem tudja, hová kéne őket irányítani. Segítünk. Hálásan néznek ránk.
Jegyük van, vagy csak a 450Ft-os?- kérdjük az ellenőröket. Van. Szakasz jegy? Csak az automatában. Ami nem működik. De mennyünk villamossal, azon épp nincsenek ellenőrök. -adják a tanácsot.
De mi metróval akarunk menni…. A metró kvázi üres. Kísértetiesen kattog a lépcső alattunk, amin csak mi utazunk, amerre szem ellát. Az állomáson is csak a két japán nő ül. Lehet nemsoká ingyenes lesz, tájékoztat Apa. Nem fizeti ki az EU a támogatást, ha megfelelő számú ember nem utazik rajta. Atom cink. Hagyjuk a politikát.
Mi utazunk. Pöti fáradtan kucorog Apa kezében, Gréti pörög. Megérkezünk a Gellért térre. A gyönyörű metrókijárat javítás alatt. Átadás után azonnal beázott. Szépen épített kisbódé és abba beköltözött biztonsági őr mutatja, ez sem holnap lesz kész. Kár érte.
Beülünk az autóba és hazajövünk. A gyerekek jól érezték magukat, de nekünk fáj a szívünk. Világot járt emberek vagyunk, van összehasonlítási alapunk, a legszebb városban élünk, ahol valaha voltunk, de amit láttunk… Keserű a szánk íze és valahol legbelül egy kis hang motoszkál. Mi kérünk elnézést…
