Túl vagyunk az összes vizsgálaton első körben. Pöti fegyelmezetten, egy hang nélkül állta a több órás várakozást, sokkémcsöves vérvételt, hosszabb-rövidebb vizsgálatokat. Idős kardiológus nő mondta, hogy ő még ilyet nem látott, szeretné hazavinni Pötit. Mondtam “könyörgöm csak két napra!”. 🙂 Mondta olyan nincs, ha ő viszi, viszi. 🙂 Mérhetetlen büszke voltam rá. De a tortúra csak kijött rajta, ahogy kiléptünk a kórházból azonnal, ébreszthetetlenül elaludt. Eredményeket postán kapjuk valamikor… Ja és amit meg kell említenem: Mindenhol a legjobb ellátást kaptuk, a doktornők-nővérek végtelenül kedvesek professzionálisak, a legnagyobb mértékben meg vagyok elégedve azzal, ahogy a gyerekkel és velünk bántak. Ez a 2. sz Gyermekklinika. Le a kalappal!
Még valami. Azért ez a “kórházi séta” egyre megtanított minket. A betegség nem a mi kisfiunknál kezdődik, bármi legyen is a baja. Vannak sorsok és vannak állapotok és habár atomra aggódjuk magunkat a sajátunkért, mélységesen, csontig hatolóan megviselt mindkettőnket a sok, keservesen kínlódó gyereknek és aggódó szülőknek a látványa. Mindenkinek jobbulást a szülőknek pedig sok erőt!