Persze az altatással volt gondom, Pöti nagyon ideges volt, fél 11-re járt mire végre elaludt, így a gyerekek reggel álomkórosan készülődtek. Apa munkába indult, mi pedig izgatottan az óvodába. Kézen fogva lépkedtek a srácok befelé, átkaptuk a cipőnket és máris belecsöppentünk a közepébe.
Kézmosás, reggeli. Szépen ültek, falatoztak, Pöti időről-időre megkeresett a szemével. Mosolygott. Később próbált elszeparálódva játszani, főzött, bevásárolt, de egy idő után mindenhol “túl sokan” voltak neki. Letelepedett mellém rajzolni és innentől hozzám nőtt. Álmos, menjünk haza hajtogatta és tényleg nyeklett-nyaklott. Gréti óriási elánnal játszott, pont nem érdekelte mi mit csinálunk. Az udvar előtt nagy adag gyümölcsöt kaptak, Pöti jóízűen ette az almát.
Az udvarra már nem akart jönni, de kis unszolásra csak-csak. Amikor láttam, hogy Szilvi nénivel összebarátkoztak, szóltam, hogy kimegyek kaját venni, mert éhen halok. Na persze azonnal ő is éhen akart halni és nagyon sírt. Szilvi néni megoldotta. Terápiás vásárlást tartottam a művelődési ház utazó kirakodóvásárában, majd vettem egy kis kaját és vissza. Pöti épp Györgyike nénivel beszélgetett a padon, kezében ROBOTOK! Kincs ez egy robotmániásnak. Sajnos egy fél óra múlva már annyira fáradt volt, hogy az ölemben kuporgott picikére összehajtogatódva.
EBÉD!
Úgy evett, mint egy kisangyal. (Ahogy tőle megszokott, jó étvággyal, elfogyott a leves és a főzelék is az utolsó falatig.) De utána már nagyon várta, hogy haza induljunk. Itthon a két gyerek még órákig pörgött, nem lehetett őket elaltatni. Játszottak.
Pöti aggódva kérdezte meg: Most már mindig lesz ovi? Nos, belátható időn belül… mindig.