Végre, csak felnőtt program

Végre, csak felnőtt program. 6 év után először kettesben, színházban.

Már egy hete kérdezgetik: Hányat kell még aludni, amikor mi a nagypapáéknál alszunk? Hányat kell még aludni, míg ti színházba mentek? A napok, mint mindig repültek, elérkezett a reggel.
Pöti ovisba öltözve, magzati pózban kuporgott a folyosó közepén: “Ugye értem jössz? Mikor jössz?” – hát vazz, ha tovább csinálod el sem megyek gondoltam, de megerőltettem magam és könnyedén válaszolgattam.
Apára bíztam az oviba szállítást és jó előre azt is egyeztettük, ő viszi át a gyerekeket az apai nagyszülőkhöz. Összecsomagolva, pót-pót-pót bekészítve.
Délután, amikor a párom felvett, jókedvűen mesélte, hogy gond nélkül búcsúztak a gyerekek tőle, ne aggódjak.
Készülődtünk. Szép ruhát vettünk fel. SMINKELTEM! Beültünk az autóba. Hány éve is mentünk utoljára? Régen nagy színházba járók voltunk… úgy 6 éve…. Kettesben? Valahol? Szórakozni?
Kiszálltunk az autóból és kéz a kézben, mint egy PÁR indultunk el. Én úgy éreztem magam, mint egy kamasz az első randin. Csinosan, a párommal, CSAK MI KETTEN!
A színház és az állófogadás nagyon szuper volt. Minden percét élveztem. Kellemesen társalogtunk az ismerősökkel és a végén fázósan ültünk be az autóba. Nem tudtunk elindulni, hirtelen annyira párásodott a szélvédő, de mi csak a telefon kijelzőjét lestük. Mikor veszi fel nagypapi?

Suttogó hang a vonal végén. Minden rendben, a srácok alszanak, Pöti KÜLÖN ÁGYBAN, MAGÁTÓL PLÜSSIZÉ NÉLKÜL! Gréti szorosan nagypapihoz bújva szuszol, 9 azaz KILENC óta. Valamit tudnak a nagyszülők. Összenéztünk, na mi fel nem keltjük őket, menjünk haza. Persze egész úton a gyerekekről beszéltünk. Az üres, sötét lakás valószínűtlennek tűnt.
Csak mi ketten…. Van hely az ágyban aludniiiiiiiiiiii…. vagy… 😉

Hajnal 4. Hol vannak a gyerekek?!? Nem tudtam tovább aludni. Felkeltem, beindítottam a mosógépet, hajtogattam…
Reggel 7. Nagyszülők lakásán virítunk: “Anyaaaa, Apa!” – mosolyogva ébredtek. Átaludták az éjszakát.

Most megtört-e a jég, vagy erre lehet-e számítani, hogy hajlandóak elengedni minket pár órára, nem tudom, de úgy érzem magam, mintha börtönből szabadultam volna. Nagyon büszke vagyok rájuk és a nagyszülőkre is. 😀

 

 

 

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.