Gréti sminkelőset játszott ma, persze, hogy Petikének is az kellett. Kente is magára rendesen. Gréti megszólalt:
“Ha apa ezt látná, tökön szúrná magát.”

(Grétit itthon tartottam, mert kezdődött nála egy pici nátha reggel. Ha nem tartom itthon véget nem ér, ha kezelem, 1 nap.)

Túl vagyunk Gréti első fogorvos látogatásán. Fogkövet kellett leszedni, a kis fogai úgy ragyognak, mint a gyöngyök. Fogkő… azt mondja az orvos, ilyen típus… nincs mit tenni ellene.
Olyan ügyes volt! Nyikkanás nélkül hagyta az ultrahangos cuccolást. (Megjegyzem ezt nálam csak teljes érzéstelenítésben lehet kivitelezni, azaz 4-szer megyek… Engem altatni kéne, hogy teljes fogsoromat végig cincogja együltömben…)
Viszont amikor én ültem be a székbe, Petike pánikrohamot kapott, hogy a számba matatnak és rám feküdt, megvédeni. Kivinni innentől nem lehetett, zokogva üvöltött. Új időpontot kértünk nekem…

Grétivel végre – 2 hónapos előjegyzés után, – eljutottunk szemészhez, aki megállapította, hogy szerencsére minden rendben van a látásával. Ügyesen elmutogatta a táblát és beültünk az összes gépbe, ami csak volt a rendelőben. Büszke voltam rá, milyen ügyesen közreműködik, bátran, mosolyogva válaszolgat.
Természetesen a játszótéren Gréti is megvizsgálta az én szemem:

Gréti úgy kikente magát a sminkkészletével, mint egy bohóc. Így akart kimenni az utcára. Kértem, hogy törölje le, de zokogásban tört ki. Vigasztalhatatlan volt, én próbáltam meggyőzni, hogy a szájfény maradhat, csak az arcát kezdje el letörölni, de ő hisztériázott rendületlenül. Egyszer csak váltott és hüppögve odaállt elém. Jelentőségteljes, drámai hangon szólalt meg:
“Anyukám, ha te úgy gondolod, hogy letöröljem mindet, akkor én letörlöm mindet!”
A végletek embere… de kitől örökölte?!?

– Anya, nem tudok aludni.
– Miért?
– Nyilvánvaló, én nem vagyok fáradt.
– Aham. Nyilvánvaló.

Tegnapi milánói spagetti ebédem kommentje Grétitől:
– Na, anyukám, ilyenre gondoltam.

” -Kérek egy kis mekit!- csipog az autó hátsó ülésén Gréti. – Kérek egy kis me-kit! -ismétli. – Ott egy meki! – Nem szólunk semmit. Egyáltalán nem akarunk meki kaját enni.
– Kérek egy kis mekit! – ismétli. – Éhen haljak? – kérdi jelentőségteljesen. Nincs válasz, csendben röhögünk. – Jó! Megpróbálok éhen halni. – Kis csönd. Vár. Mi alig bírunk magunkkal elöl, úgy nevetünk. – Nem sikerült! -jelenti be szomorúan.
– Nagyszerű, válaszolok, már aggódtunk. 🙂

– Ezennel megérkeztem. – ült le Gréti a vacsora asztalhoz, és elkezdett enni. – Ínycsiklandozó az étek. – kommentálta. Én meg magamban csak annyit mondtam: besszaaaaaaa….