Ünnepnap volt ma, Apa meglepett minket egy ebéddel. Az alábbi levelet hazajövetelünkkor írtam:

Tisztelt Tulajdonos! Mai nap voltunk az éttermükben. Minden kitűnő volt. Az ételek, a vendéglátás, kifogástalan. Nagyon jól éreztük magunkat. Kivéve egy valamit. Egy sötét hajú, feketébe öltözött papírt bújó hölgytől érdeklődtem, hol tudom megszoptatni a kisbabám. Ő a wc-t ajánlotta. Én kijelentettem, hogy a wc-ben nem fogok szoptatni, kértem, hogy segítsen. Ő ismételten a wc-t ajánlotta, mint csendes, nyugodt hely. Én ismételten elutasítottam. Ő erre idegesen, mindenképp meg akart győzni, mondván, hogy ott van a pelenkázó is. Immáron ingerülten közöltem vele, hogy márpedig a wc-ben nem fogok kisbabát etetni. Csak jólneveltségem tartott vissza, hogy ne kiabáljak hangosan: “Ön szokott a wc-ben étkezni? Nyugodt hely! Akkor a pici baba miért enne a szar szagban?!?”, de nem tettem. Kategorikusan követeltem, a segítségét. Ő egy pincérhez fordult, aki nagyon kedvesen egy 50 nm-es nyugodt és csendes különterembe irányított, ahol valóban meg tudtam szoptatni a csecsemőmet, többször is. Egy fiatalember, aki az ajtónál segédkezett még aggódva meg is jegyezte, lehet, kicsit hűvös lesz a kisbabának.
Kérem! Gondoljanak a kismamákra és világosítsa fel a személyzetet, hogy a kisbaba is ember. Nem szeret wc-n enni!
Köszönöm!

Anya nem “kakával gurigázik” ám! (Imádott exfőnököm mondása babásítva.) Ha játék, csak teljes erőbedobással! Égjen a zsír! 😀

Nos jól világba dicsértem szerelmetes lányom, aki ezt délutáni rettenettel hálálta meg… 😀
Hogy finoman írjam: atomra szívatott.
Kezdődött ott, hogy minden áron játszani akart velem, de én szopiztattam.. türelmét kértem, leraktam a kisfiút és krumplinyomdát faragtam, festéket kevertem, nagyon lelkes lányomnak. Mikor mindent összekészítettem, nyomott kettőt, tapicskolt egyet, aztán sikítógörcsöt kapott, hogy koszos a keze, aztán megmostuk, aztán kiborult, hogy festékes lett a ruhája, át kellett öltöztetni, aztán bekapcsolta a tv-t…. és ez így folytatódott.
Felálltam mellőle, mert nem akartam tv-t nézni és a kisbaba is sírt, kimentem a konyhába, kiabált: “Te elhagytál, itt hagytál, gyere velem játszani.” Mikor mindent eldobva mentem játszani, bekapcsolta a tv-t. És így tovább. Közben Petike tombolt, mert csak leraktam “játsszál fiam, a kislányommal is kell foglalkoznom…”…
Kb. 5 óra volt, mikor már kiborulva tomboltam a folyamatot erőlködéstől. Apa persze dolgozott. Aztán 6-kor összenyalábolta az ordító kis csapatot és kiragadott minket szorult helyzetünkből. Bár Gréta elhatározta, hogy a nap maradékában nem fogad szót…
Szerencsére az este nagy röhögéssel telt, de nem aludtak el a srácok negyed 11-ig… mi pedig a végünket jártuk…

Ma csodálatos segítségem volt ismét, Gréta. Miután segített kipakolni a mosogatógépet, teljesen magától a helyükre tette az evőeszközöket. A széken állva rendezte a fiókba,- míg én a fostos kisbabával voltam elfoglalva,- majd az üres kosarat visszarakta a gépbe, mire visszaértem a konyhába. Még arra volt figyelme, hogy ami koszosan maradt, azt ne rakja be.
Ezek után kiszedte a mosógépet, – félig, mert addig éri el,- a ruhákat gondosan kirázogatta. Álltam mellette, vigyáztam rá persze, nehogy leessen a fellépőről.
Ebédre túrós derelyét akartam csinálni, de megvétózta és túrófánkot kért, amit becsülettel ki is kevert. De előtte minta-kuktaként keverte a rántást, – persze hidegen 😀 – törte a tojást, verte fel, mert tojásleves volt a kívánalma.
Alaposan, és szépen dolgozott. Mindent hibátlanul, minimális irányítással elkészített. Én egyik ámulatból a másikba estem. De mindeközben még arra is volt figyelme, hogy a kisfiú éppen szétdobált játékait összeszedje jövet-menet, arról nem is beszélve, hogy tökéletes rendet hagyott maga után a saját játékai között is.
A kimerítő munka végén belapátolt egy nagy tányér levest és egy emberes adag fánkot, lekvárral.

Nem térek magamhoz. Egyrészt nagyon büszke vagyok, másrészt csodálom őt. Csak 3 éves lesz a nyáron… és mondja a receptet… veszi elő a hozzávalókat… élére-elvágólag rakja a dolgokat megy, csinálja, akarja. Bár én lennék ilyen… :DDD