A dolog úgy kezdődött, hogy Szilvi néni cirkusz kupont adott a gyerekeknek. 2 hete. Innentől Gréti minden áldott nap megkérdezte, mikor lesz a cirkusz. Ki is szúrta az építkezést és az előkészületeket már a hét közepén, amikor vásárolni mentünk. Innentől fogva naponta kétszer leellenőrizte a kupon meglétét és ha elfelejtette, akkor a legváratlanabb helyzetekben – pl. amikor a Mamáékhoz autóztunk, – elsírta magát, hogy “már nincs is meg a kupon, nem is tudunk menni…” hallgattuk a rinyát éjjel-nappal, megállás nélkül, nem kímélve szabad perceinket. Neki cirkusz KELL, ő cirkuszba akar menni!
Legyen. Átok rossz idő van a kutyának sincs kedve kimenni, összenéztünk reggel Apával, legyen cirkusz! Bőségesen megreggeliztettük a kis csapatot.
A műsor 11-kor kezdődik, ha időben odaérünk biztosan lesz jegy, nem lesz sor, aztán beugrunk a SPAR-ba vásárolni gyorsan, pár apróságot. Mindent elterveztünk. De a gyerekeket összevadászni művészet volt. Izzadtan indultunk neki a vasárnap délelőttnek.
A pocsolyák gondos kerülgetésével meg is érkeztünk, a kuponnak hála belefért a költségvetésbe a VIP jegy, mi boldogan indultunk a szupermarket felé, Gréti nem. Ő teli tüdőből üvöltött, hogy utál bevásárolni, ő most akar cirkuszba menni, hiába magyaráztuk, hogy van még 40 percünk semmi nem hatott, csak az, hogy megszólaltam: Akkor “Gréti most hazamegy, mert nem tud viselkedni.”
A bevásárlás gyors volt, flott volt, a gyerekek is élvezték, a cuccot az autóba raktuk és immár semmi nem tartott vissza minket a cirkusztól.
5 perccel az előadás kezdete előtt a sátor kongott. Mi persze az első sorba ültünk, a legjobb helyre, nagyon boldog voltam, de lelkem mélyén már megsajnáltam ezeket az embereket, akik vérverítékezni fognak negyedháznak.
– Mikor kezdődik már? – érdeklődött türelmetlenül Gréti.
– 5 perc. Nem soká. Látod milyen jó, hogy elmúlattuk az időt a vásárlással, most már nem is kell sokat várni.
– Mikor kezdődik már? Sok az az 5 perc, vagy kevés? – tudakolta Gréti türelmetlenül.
– Nos, ha 20 másodpercenként megkérdezed, sok, ha nem akkor picikét várunk és nemsoká.
– Mennyi az az öt perc? Megtanítasz elszámolni addig?
– Ó hogyne. Persze. Most azonnal. – jaj, csak kezdődne már. Ha megint megkérdezi, belenyomom a fejét valahová…
Tátám, sötétül a hely, világosodik a színpad, a gyerekek izgatottan figyelnek. Bejön egy idegesítő alak, mondja-mondja… konferál-konferál, engem spec. irritál, de mondjuk engem mi nem?!?
Végre a az első fellépő. Nő. Édesen totyogó kacsákat terelget. Nem nagy szám, de nagyon aranyos, Petike izgatottan tapsol. Gréti előrebiccentett fejjel, felfele néz. Arcán ott a méla közöny. Kacsák…
A második fellépő bohóc. Aranyos, ügyes, olyan semmilyen.
– Ez a bohóc nem vicces. – jegyzi meg Gréti. Jáj. Szerintem sem az, de ez inkább ügyességi mutatvány. Annak kicsit gyengusz, fröccsel elmenne…
Jön egy pohár egyensúlyozó nő. Zseniális. Pöti kimászik a kezemből átmászik Apához. Gréti lejjebb csúszik a széken.
– Mikor van már vége? – kérdi.
– Nem tetszik?
– DE! – erőltetett vigyor.
Erősen nagypapa korabeli egyensúlyozó művész brillírozik ezután. Apukát visz ki magával. Apuka nagyon jó fej, mi nagyon jól szórakozunk, a gyerekek-felnőttek nevetnek. Pöti felfedező útra indul, Gréti elfolyik a székben.
A töltött csirke légtornász nénire nem sok figyelmem jut, pedig nagyon ügyes. Kb. 20 év rutinjával pörög-forog a levegőben. Pöti is tornászik a sorok között, Gréti percenként kérdezi meg, mikor van vége a cirkusznak. Az agyam kezd lobbot kapni.
Megint jön a bohóc. Gyerekeket keres. Gréti fellelkesül és ugrik. CSAK Gréti. Szalad, végre eljött az ő ideje. Fülig ér a szája a copfja repdes.
A bohóc kezével int! Mutatja túl kicsi és visszakíséri. Gréti arcán egyszerre tükröződik méreg és megalázottság. Ő nem kicsi. A bohóc kínkeservvel keres két kislányt. Gréti duzzog. “A bohóc nem is tud beszélni, csak mutogat, vagymi!” Puffog az egész előadást utálja. Mellesleg simán alkalmas is lett volna a célra. Petike visszamászik hozzám tapsol, nevet, élvezi a műsort. Gréti leforrázottan csücsül.
Ez után kecskék és majmok jönnek. Cuki. Pöti édesen kommentálja: “Anyacica! Beeeeeeee! Beeeeeeeeee! Anyacica! Beeeeeeeee!”
Anyacica szerint ez mekk-mekk. Mindegy. Cuki? Cuki. Pöti tapsol. Gréti mindent utál.
A bicikli akrobata testvérek szenzációsak, de erről a mi gyerekeinknek más a véleményük. Pöti ismét kódorog, Gréti aludni készül.
Szünet.
A szünetben sétát teszünk a sátor körül, a gyerekek a táskám aljára kiszóródott keksz után érdeklődnek. A “koszos” válasz nem győzi meg őket, ropogtatnak. De jó, éhesek lesznek a műsor után, megeszik az ebédet. Nincs nyalóka.
Megnézzük a kacsákat, Gréti pisil, anya pisil, visszakódorgunk, leülünk, az előadás elkezdődik.
– Keksz! – jelenti be az igényét Pöti.
– Nincs, elfogyott.
– Váááááááááááááááááááááááááááááá! – teli torokból üvölt.
A bohóc-konferansziéból átvedlett zsonglőr fiú annyira ügyes, hogy én még ilyet nem láttam. És most sem fogom látni. Keksz darabkák és a cumi után kotrok a táskámban, előttem üvöltve áll Pöti. Darabonként szedegetek ki mindent a táskából. A keksz elfogyott, a cumit elhagytuk. A büdös viharba!
Valami megy odabent, mi megyünk a sátorból odaki. Üvöltő Pötivel a kezemben körbejárjuk a sátrat, cumi sehol.
Már majdnem fordulnék vissza, amikor két cirkuszos szólít meg. Megtalálták a cumit. Lemossák és hozzák. A köpcösebb férfi mosolyogva nyugtat. Most már minden rendben lesz, majd sebtiben elpanaszolja, az ő fia 5 éves és nem tudják elvenni tőle a cumit. Rövid szülői értekezletbe kezdünk, és arra a megállapításra jutunk, hogy nagyobbik gyerekeink cumival a szájukban fognak megházasodni, ha nem találunk ki valamit. Ötletünk egyikünknek sincs.
“Jaj, de kár, hogy nem látta a kicsi fiam pont akkora, mint ő, – mutat Pötire, – most ment be ebédelni, pont ilyen szöszke.” – jön utánunk a krapek és egy villanás múlva már fent is van a színpadon. Csüngő hasú malackákat terelget. Nagyon édesek. Pöti ringatja magát az ölemben és a kis lyukon néz, Gréti gyakorlatilag alszik.
Ismét jön az erőművész papa, ismét zseniális a száma, mögöttünk a gyerekek sikítozva röhögnek, Gréti utálattal néz hátra. Majd keresi elöl az érdekeset. Majd megvetően pillantgat ismét hátra. Rászólok. A gyerekek visítanak a röhögéstől, Gréti a bácsi testi épségéért kezd aggódni, – mellesleg erősen én is, – de ő annyira, hogy szorongva bújik az apjához. Pöti sír. Én próbálok elvonatkoztatni és csak nézni ezt az előadást, úgy ahogy van. Mert bizony jó. De valami erőset kéne inni, hogy lazuljak. Pöti kimászik a kezemből, világot látni indul, végre nézem a produkciót.
Az apró pici kutyusok szerencsére felkeltik Petikém érdeklődését, Grétinek már a szar is büdös. A bohóc ismét jön, de mint tudjuk ő ősellensége lett a csajomnak, lefitymálva bámul.
Az utolsó produkció lélegzetelállító, és próbálnám is élvezni, de Pöti fetreng, Gréti percenként kérdezi meg, hogy mikor lesz már vége és most már én is örülök, hogy ez az utolsó szám. Az idegtől csatakosra izzadva végre az oxigéndús levegőre érünk és a gyerekeket az autóba cipeljük.
Még a cirkusz kapujában összefoglalom a srácoknak a tanulságot: Nektek legközelebb akkor lesz cirkusz, amikor én csinálok.