– Imádom, hogy olyan anya vagyok, hogy a gyerekeim úgy szeretnek aludni, hogy szorosan hozzám bújnak és simogatnak. – Egész éjjel nem tudok mozdulni, ha megmozdulok a helyem szűkül, mert közelebb bújnak és csak macerálnak-macerálnak… ahol érnek.
– Imádom, hogy az az anya vagyok, aki a legfinomabb ételeket főzi a gyerekeinek jóízűen eszik. – Ezért állandóan követlenek, még ezt még azt, még ide még oda, pattogok, mint a nikkelbolha. Ha valamit akarnak addig mantrázzák, amíg meg nem kapják. Paranoiás téveszméim vannak az ismételgetett szavaktól.
– Imádom, hogy a gyerekeim szeretnek velem játszani. – De a nap végére már falra mászom a Barbiektól, a vonatoktól, a kukásautótól és egyáltalán nincs kedvem még egy óriási birkózáshoz. Sem sikítozva kergetőzéshez. És amikor végre vízszintesbe rakom magam, akkor csinálhatok “kakut”, ami sátor a takarómból a lábammal… ahová alvás helyett lehet bebujkálni….
– Imádom, hogy a gyerekeim szeretik egymást és állandóan keresik egymás társaságát és ugratják egymás. – Míg minden ugratásnak vinnyogás lesz a vége… én meg kiborulva ordítok már este.
– Imádom, hogy van tejem. – De két év szoptatás/ gyerek ELÉG!!! Úgy érzem magam mint egy véradó központ.
– Imádom-imádom-imádom, hogy imádnak. – de estére úgy vágyom 5 perc nyúzásmentes csendre, mint egy sivatagi szomjazó egy csepp vízre. De mire ágyba kerülnek… beájulok…
Minden nagyon jó, a gyerekeim csodálatosak, sokat nevetünk és rajongok a családomért. DE most épp a Holdra vágyom, EGYEDÜL, csendben, vagy ordító zenére rázva-énekelve, legalább 1 napra. A 24 órás kiszolgálószemélyzet az idegeit és a beleit fonogatja a maradék szabadidejében. És ír. Miközben Pöti az ölembe mászik, letépi rólam a ruhát, csöcsöl, aztán ordít, amikor már nem bírom tovább és lerakom…
–