A vonatom várom, és mint mindig ilyenkor reggel felhívom Anyukámat beszélgetni. Leülök a padra, mondom a magamét. Nem alszom, a gyerekekkel mizu…
Mellém ül egy hölgy. Nem mondhatom, hogy idős néni, mert egy kifogástalan megjelenésű, belőtt hajú, csinos, csaj. Csak előbb született.
Ismerős köhögés. A hölgy elkezd mellettem köhögni, pont úgy, mint én. Nyúlok bele a cukorkás táskámba, ahol cukor nélküli cukorkák, izlandi zuzmó, víz, asztma pipa, meg még vagy 10 dolog van fulladásos köhögésre… Kikapok egy cukorkát és nyújtom oda neki. Azonnal elveszi, hálás tekintet, szopogatja, fuldoklik. Pont, mint én.
Jön a vonat.
Elköszönök Anyukámtól, leteszem a telefont. A hölgy megszólít: “Köszönöm! Tudod, nem vagyok beteg, csak köhögök. Olyan asztmás jellegű.” Gyorsan befejezi. Arcán zavart mosoly. Jaj bammeg, ő is magyarázkodik. De ismerős. Nem fertőzök, csak fuldoklok… de keserves magyarázkodással telik az életem nekem is…
“TUDOM!” – válaszolom megnyugtatva, és felszállok a vonatra. A szívem kiugrik az izgatottságtól.
Leülünk egymással szembe. Egymás szemébe nézünk végre. A tökéletesen belőtt frizura alatt csillogó kék szempár izgatottan figyel engem. A csodálatos tűzvörös mestermunka lógós-mikroköves fülbevaló izgatottan fityeg a fülében, apró szikrákat szórva.
– Indigó! – mondja.
– Tessék?
– Téged indigóval másoltak rólam. Bocsánat, hallottam a beszélgetést. Ugyanaz a probléma, ugyanaz a humor. Én sem alszom, én is kipróbálom ugyanazokat a megoldásokat…- kicsit hadarva kezdi el a beszélgetést, nehogy valami lemaradjon. – Ugyan olyan vagy, mint én, csak én kicsit öregebb kiadású vagyok.
– Csak egy kicsit. – mosolygok. – Én nem soká 42 éves leszek.
– 73 leszek. – itt meglepődöm. – Ez nem olyan kicsi.
– Mondtam, hogy kicsi! – nevetünk.
Már úgy beszélgetünk, hogy tudjuk, van 10 percünk az érkezésig. Hadarva- kapkodva mindent egyszerre.
Ő neki is van egy köteg negatív lelete. Őt is mindenki hülyének nézi, hogy nem tud mit kezdeni a köhögésével. A munkahelyén ciki.
Ő neki is a negyvenes éveiben jött elő. X professzor kezelte. Részt vett egy olasz gyógyszerkísérletben is. Azóta csak nagy stresszre jön ki. Elment a párja, azóta megint köhög. Mintha egy üvegmosó kefe lenne a torkában, vagy egy sün aki ki akar szabadulni. Helyesel. Aztán jegyzetelünk én most mit használok. Mi enyhít. Izlandi zuzmó… gyomor gyógyszer…
Összehajolunk, írok, olvassa…
Próbálunk hirtelen mindenről beszélgetni. Beszél a párja haláláról, a lányáról, mindent sietve. Megérkezünk. Bemutatkozunk, elköszönünk. Leszáll a vonatról, mögötte én. Jaj, de fáj, hogy elmegy. Sietős léptekkel rohan a munkába. Én is.
Ott megy akiről indigóval másoltak. Örülök, hogy egészséges. Gyönyörű. Fáj, ahogy az elvesztett párja miatt magányos. Köhög. Futva közlekedik. Ragyogó szemmel, hahotázva nevet. Már akkor elkezdett hiányozni, amikor még beszélgettünk.
