Kinek ismerős az érzés? Kicsit megijedtem, mert túl dicsérték nekem az óvónők a gyerekeimet. Én perfekcionista vagyok az összes előnyével és árnyoldalával együtt. Perfekcionista szülő gyerekének lenni nem egyszerű. Én olyan eminens voltam az óvodában és az általános iskolában, hogy már én is rosszul voltam magamtól. (Bár soha nem tanultam, a színötöshöz nekem nem kellett, nyilván az iskola szintje mindig középre húzza az elvárt teljesítményt. A kötelező olvasmányokat is gyűlöltem és verseket tanulni sem volt az erősségem. Én csak figyeltem órán. Nagyon.) Most rákerestem a témára és találtam egy jó cikket, Miklya Luzsányi Mónikától:
Ha a gyereke kitűnő, netán szaktanári dicséretekkel teletűzdelt év végi bizonyítványt hoz haza, minden szülő kihúzza magát, és büszkén tekint csemetéjére. Azt már ritkábban nézzük meg, hogy a gyerek miért is teljesít ilyen jól az iskolában.
A gyerekek általában nagyon várják, hogy iskolások lehessenek. Számukra ez az első lépés a felnőttek világa felé: a betűk, a számok titkát csak a „nagyok” ismerik, és e titok nélkül bizony nehezen boldogul az ember a mai világban. Az iskolakezdést azonban nemcsak a gyerekek, hanem a szülők többsége is nagy izgalommal várja. Mert az iskola a megméretések helye, előre jelzi, hogy a csemete miként állja majd meg a helyét a nagyvilágban. És hát kinek a gyereke a legszebb, a legügyesebb, a legtehetségesebb, ha nem az enyém? Evidens, hogy tiszta ötös lesz a bizonyítványa, doktorija lesz, felsőfokon beszél majd több nyelvet, csak úgy mellékesen bekerül az olimpiai csapatba, vagy megnyeri az Innovációs Nagydíjat.
Persze ez nem mindig jön be, hiszen Benőkéről hamar kiderül, hogy diszlexiás, szóval örüljünk, ha magyarul megtanul rendesen írni-olvasni, Mirike szegény elesik a saját lábában a futóversenyen, és úgy úszik, mint a nyeletlen balta, Dominikának pedig nemhogy a Nagy Ötlet, hanem egy épkézláb gondolat sem jut eszébe. Persze vannak olyan gyerekek is, akiknek mindez „csuklóból megy”. Vagy ha nem, hát „kiverik belőlük”.
Belső értékek
Minden osztályban vannak úgynevezett eminensek, akiknek mindig kész van a házi feladata, akik már akkor fejből tudják a Toldi első énekét, amikor feladják, és nemcsak négy versszakkal, hanem mind a tizennéggyel. Akiknek nem okoz gondot a logaritmus-számítás és többismeretlenes egyenlet, akik ugyanolyan jók kémiából, biológiából, mint magyarból vagy töriből. Ezekre a gyerekekre könnyen rányomják az „eminens” bélyegét, pedig valójában ők képtelenek másként teljesíteni.
A pszichológusok szerint a gyerekek iskolai perfekcionizmusát, tökéletes teljesítményre való törekvését egyaránt meghatározhatják a belső és a külső tényezők. A gyerekekben él egy egészséges érdeklődés a világ dolgai, a tudományok, a művészetek iránt, s nagyon sokuknak valóban örömet okoz az új és új ismeretek megszerzése. Ahogy nem „eminens” a járást vagy lépcsőmászást gyakorló kisbaba, amikor újra és újra nekigyürkőzik a feladatnak, ugyanígy nem eminensek ezek a színötös gyerekek sem, mert csak belső késztetéseiknek, igényeiknek akarnak megfelelni. Ez az igényszint az évek, évtizedek alatt folyamatosan növekszik, amihez hozzájárul a lelkiismeretességük is.
Az ilyen típusú gyerekekben könnyen kialakul egy belső önjutalmazó rendszer: érdekel, amit tanulok, ez örömet szerez, ráadásul meg is dicsérnek érte, így dupla az öröm, tehát következő alkalommal megpróbálok még jobban teljesíteni. A tökéletes teljesítményre való törekvés belső elvárássá, a gyerek énképének részévé válik. Fontos számára, hogy jól teljesít, és valódi lelkiismeret-furdalást, krízist okoz neki egy-egy gyengébb jegy, hiszen ő saját magát nem ilyennek ismerte.
Bár a pszichológusok véleménye különböző a belső motívumokból kiinduló perfekcionizmus hatásait illetően, abban mindannyian megegyeznek, hogy a (túl) jól teljesítő gyermekek nem feltétlenül boldogok, és ennek oka éppen a belső igényszint folyamatos emelkedése. Sok esetben ugyanis saját maguknak is túl magasra teszik fel a lécet, vagy nem képesek elfogadni, hogy vannak gyenge oldalaik. Folyamatosan rettegnek a kudarctól, pontosabban attól, amit ők kudarcnak vélnek: mondjuk egy négyes dolgozattól, vagy attól, hogy nem kerülnek a dobogó legmagasabb fokára a sportversenyen.
Ezen a ponton azonban igen sokat segíthet a szülő, a pedagógus azzal, hogy a gyermekben megerősíti: nem az eredményeiért, hanem saját magáért szeretjük. Hogy akkor is fontos nekünk, ha nem teljesít tökéletesen, ha hibázik. Nagyon fontos megtanítani a saját belső késztetéséből maximalista gyereket arra, hogy a kisebb sikereknek is tudjon örülni. Hogy felfogja: az ezüst- vagy bronzérem ragyoghat fényesebben az aranynál, ha ő mindent megtett érte. Sőt, a ranglista tizedik helyére kerülni is érték.
Szülői elvárások hálójában
Az iskolai maximumra való törekvés másik eredőjeként elsősorban a szülőket szokták megnevezni. Perfekcionista szülőknek óhatatlanul is könnyen lesz perfekcionista gyereke. Itt a gyereket nem nagyon érdekli az adott dolog, amit csinál, valójában a szülő ambícióit kell beteljesítenie. A gyerek ebben az esetben nem a saját tudásvágyának vagy lelkiismeretének akar megfelelni, hanem a szülők (sokszor irreálisan magas) elvárásainak.
A perfekcionista szülők általában merev szabályokat vagy szabályrendszert állítanak a gyerek elé, amit rigid következetességgel be is tartatnak. A családot diktatórikus vezetés jellemzi, gyakori a testi-lelki agresszió, az érzelmi zsarolás. A család börtönhangulatát a családfő meg is ideologizálja azzal, hogy mindez a gyerek jövendőbeli érdekeit szolgálja.
Tipikus példája ennek David Helfgott világhírű ausztrál zongoraművész sorsa, aki nemrégiben Budapesten is koncertezett. Életét a Shine! (Ragyogj!) című filmből ismerhette meg a világ.
A filmben az apát alakító Armin Mueller-Stahl tökéletesen hozza a perfekcionista szülő minden jellemvonását, aki folyamatosan kettős kötésben tartja a fiát (Noah Taylor, majd Geoffrey Rush). Szeretetét, a gyermek iránti gondoskodását fennen hangoztatja, de valójában a koncentrációs táborok kápóinak kegyetlenségével hajszolja gyermekét a zongoraművészi pályára, csak azért, mert ő maga nem lehetett zenész. A gyerek elé olyan követelményeket állít, amelyeket életkori sajátosságai miatt egyszerűen képtelen meglépni. Ennek a folyamatos terrornak az eredményeként David regresszív tüneteket produkál: zárkózott, másokkal kapcsolatot teremteni képtelen, függő személyiséggé válik, aki még felnőtt korában sem tud önmagáról gondoskodni.
Helfgottot az apai perfekcionizmus szó szerint az őrületbe kergette: egy zongoraverseny során túl nehéz darabot választott, és idegrendszere felmondta a szolgálatot. Az Angol Királyi Akadémia egyik legtehetségesebb növendéke elmegyógyintézetbe került, s hosszú évtizedekig ott is élt. Zongorához sem ülhetett, s egészen addig nem stabilizálódott az állapota, amíg meg nem kapta a számára szükséges elfogadó szeretetet. Míg Helfgott papa maximalizmusa derékba törte a fia karrierjét, addig felesége elvárások nélküli szeretete visszavezette a beteg művészt a pódiumra, s meghozta neki a világsikert.
Forrás itt: http://www.parokia.hu/kozosseg/cikk/902/
