Tegnap ismét kirándulást szerveztünk a saját városunkban, és olyan helyeken jártunk, ahol még eddig soha. Feltérképeztünk egy szuper kalandparkot is, ahonnan Apa nem tudott minket elvonszolni. Azonnal rohantunk a bejárathoz, ahogy megláttuk, de sajnos Grétinek 110 cm-esnek kell lennie ahhoz, hogy menjen, én meg így nem akartam bemenni, hogy fájdítsam az amúgy is bánatos kis szívét. Csak néztük-néztük vágyakozva a bekötött, mászó embereket. Gréti már mindent kitalált, hogy bejusson. Könyörgött, sírt, szépen kért… Aztán megértette. Még kicsi. Én pedig megértettem, hogy nem szabad önző módon egyedül bemenni. Aztán maradt csak a vágyakozás. Majd Gréti előállt a mentő ötlettel:
– Tudod mit Anya? Menjünk be mindketten, majd viszel a hátadon.

Úgy elkezdtünk nevetni… DE ha egyszer 110 cm lesz… Addig meg Apa megígérte, hogy két szoptatás között egyszer vigyáz Petikére, míg én mászok…