Bevásárlóközpont, szombat, 1000 ember. Hazaindulunk, megállunk a liftnél. Pöti nyom egy lefele gombot. Nem világít. Várunk, semmi.
Pöti megint nyom egy lefelé gombot, Gréti is megnyomkodja. Gyerekek, várjunk kicsit, hátha működik, csak nem világít, ne nyomkodjátok. Semmi.
Gréti: “Nyomjuk meg felfelé is”, és megnyomja, mivel egyetértek. felfelé világít, állunk, semmi.
Kis gyerek, nagy kéz-fekete köröm. Odajön, nyomkodja a lefelé gombot. 5-ször. Semmi.
Anyja is nyomkodja. Megvan kitől örökölte a kezet. Őőőőő, nem csak a kezet. Ezek Nagyék!
Állunk.
Csini pipi, két gyerek. Jön, meglátja csak felfele világít a lift gomb. Végig néz minket, sajnál. “Szegény tudatlanok, ők is azt gondolják lent a lift és fel kell hívni a felfele gombbal. Szerencsére én nem csak szép vagyok…” -látszik az arcán, odanyúl, nyom, semmi. Nyomkod, mintha morzézna.
Én: “Nyugodtan nyomd meg még százszor, hátha neked sikerül, csak nekünk idiótáknak nem.”
Telitalálat, ideges lesz. Felfelé megy a lift, beugrik gyerekestül, mi maradunk. Nagykezűek összemorrannak:
Nagyné – Miért nem szálltunk be?
Nagy babakocsival – Mert felfelé ment.
Nagyné – Mi van, ha csak felfelé megy? Jön majd lefelé is velünk.
Nagy – Majd a következőbe.
Nagyné – Mi van, ha teli lesz?
Nagy jelentőségteljesen megtolja legkisebb nagykezűt – Mi akkor is beférünk.
Hátra nézek, mosolyognak. Mosolygok. Most kezdem én is kényelmetlenül érezni magam.
Lift jön. Felfele. Azanyád. Benyomakodunk. Megyünk fel, megyünk le. Végre. Mindenki elégedett, kedves, mosolyog.
