Hajnalban Apa készült dolgozni, ma én vittem őket. Sietősen készülődtem, ruhákat válogattam, kakaót főztem, ébresztettem. Apának vasaltam. Ráadtam a srácokra a ruhát, orrokat mostam, pisiltettem, zuhanyoztam. Apa búcsúzkodott. De jaj, a szemétből eperlé kifolyt! “Ne menj oda!” -kiáltottam, persze a kispasi belelépett az előszoba kövére kifolyt lébe. Szaladok egy nagy zacskóval, beleteszem a szemetet. Búcsúzkodom.
Apa elment én pedig folytattam az öltözködést. Új zoknit kerestem, a kiscsajnak is kellett, odaadtam nekik.”Vegyétek fel!”- adtam ki az ukászt és itt kezdődött el a 35 perces vesszőfutásom…
Jövök-megyek, látom a gyerekeken nincs zokni. “Hahó, zoknit felvenni!” -szólok.
“Segííííííííííííts!”- kiabál vissza Peti.
“Majd segítek, de most készülődöm, légyszi vedd fel!”
5 perc is eltelt a gyerekek játszanak a gyerekszobába, zoknik az ágyon hevernek.
“ZOKNIIIIIIIIIIIIIII! Aki nem veszi fel a zokniját mezítláb jön!” – fenyegetek viccesen.
Semmi.
“ZOKNIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII! Mindenki ide jön és felveszi a zokniját!”- rohangálok fel-alá a lakásban. Pakolok el, pakolok össze, őrülten teszek-veszek.
Grétán már van zokni, Petin még nincs. Autót tologat. Habzik a szám.
“Peti vedd fel a zoknid, mert összeborzolom a szemöldököm!”
“De nem tudom.”
“De tudod!” – szekrényből kirántott ruhákat hajtogatok.
Autózik.
“Próbáld meg!”,
“Segíts!” – vasalom a nadrágom.
“Peti, egy pár zokniról van szó, vedd már fel!”
“Vvvvvvvvvvvvvvvvvveeeeeeeeeeeheeeeeeeeeee!” -sírja el magát Peti.
“Te ne kezdd! Vinnyogás nélkül vedd fel a zoknid!” – Gréti haját fésülöm.
“Vehehehehehehheeeeeeeee!”
“Peti, én ezt nem bírom, azonnal vedd fel a zoknid! 2 perc! Legalább próbáld meg, ha nem megy segítek!”
“Most segíts!”
“Csak azért sem! Most már felveszed, mert szétváglak!” – idézek a “15 legnagyobb hiba amit szülő mondhat” című tanulmányból.
“Elveszed az életkémet és nem leszek többet a kicsi fiad?” – összeroskad és zokog.
“Pöti, elég a drámából, mert világgá megyek!” – idézek a “Amit az anyák elronthatnak” című könyv 5. fejezet 3. bekezdéséből.
“Anyukám, imádlak, ne menj el! Veeeeeeeeeeeeeeeeeeehiiiiiiiiiiiiiieeeeeeeeeee!”
“Vedd fel azt a k.va zokniiiit!” – üvöltök teli torokból, – “Most már vedd fel, mert nem tudom mi lesz!” – Gréti elkezdi feladni a zoknit. Nincs 6 éves, de tudja a megoldást. Makacs anya ráordít: “Gréti el onnan! Peti fel tudja venni!”
“Nem tudoooom, segííts!”
“Most addig nem indulunk amíg fel nem vetted, – ránézek az órára, a büdös életbe, elkésem a vonatom, – márpedig, ha lekésem a vonatot én habot köpök!” -kiabálom.
Peti elkezdi felvenni, 2 percen belül hibátlanul rajta vannak a zoknik. Megenyhülök. “Na látod milyen ügyes vagy!” – megölelem. “Muszáj volt ekkora drámát csinálni? Nem lehet egyből szót fogadni?”
“De igen! Anyukám. Imádlak!”
“Én is imádlak,! – még mindig ölelgetem, puszilgatom, nyugtatom, Grétit is. “Nagyon fontos a szófogatás. Most nézzétek meg, kor a reggel itt állok, leizzadva, kiborulva, lefáradva és csak most kezdődik a nap.” -magyarázok, magyarázok, magyarázok, ők ölelgetnek, a vonat a fejemben zakatol…világgá.
“Na most mindenki ki az előszobába, felvenni a cipőt!”
“Igen Anya!” – vonulnak. Fésülködöm. “Ezt már szeretem! Köszönöm! Máris megyek én is.”
Kinézek, játszanak, egyiken sincs cipő.
Üvöltök. Borzasztóan érzem magam. Gréti féltőn átöleli Petit. Illusztráció a “Szülői agresszió a gyakorlatban” című könyvből. “Rettegő gyerekek, kiabáló anyával” a kép címe. Most már olyan lelkiismeret furdalásom van, majd megőrülök. De ki vagyok borulva és a tököm tele a szófogadatlanságból.
Robogok, adom fel Petire. Közben sziszegem a monológom. Kitolom őket az ajtón.
“Kicsi kő vagyok!” – szólal meg mindig a lépcső tetején Pöti. “Ej-haj kaszakő mi az apád …”-elharapom.
Bekötöm a srácokat indítok és az autó nem indul. Már nem borulok ki. Ingerülten fordítom a kulcsot. Beindul. Húzunk, gyorsított felvételben beadom a srácokat az oviba, mosolygok, integetek, futok, nyomom a gázt, leparkolok, futok, leizzadva, kiakadva felszállok a vonatra. Irány a meló.