Ajaj, jó késő van már…. nézek rá az órára. Ma van Gréti tánc fellépése. Kávéért könyörög a lelkem. Apa megy. Csinálja. Beteg vagyok. Tele az orrom, a gyerekek ébredeznek, hallom a takony hegyeket. Kivakarom magam az ágyból ébresztem a skacokat, és a szédelgő gyerekek orrát buzgón mosom. Éledezem.
Újra ránézek az órára… döbbenet ül ki hátul a kisagyam felső szegletébe. A többibe még nem jut el… “Igyekezzetek! Elkésünk. ” -kb. ez az első emberi szavam ma reggel, és már pattanok is.
Hol a tánc cipő? Vizet. Zsepit rakjunk el. A lista szemeim előtt pipálódik sorban, mint a gép pörgök már.
“Üljetek le enni!!!!” – harsogom. Senki nem mozdul. Peti még mindig egy szál gatyában kisautót tologat.
“%=/(=(%+””?=(/%!+!!!!!!!!” – na ez már hat, asztalhoz szédelegnek.
Apa megy, keni a kenyereket, osztja a szendvicseket. Hol a gyógyszer. Ilyen náthával nincs fellépés. Töröm fel a tablettát, a kanalast tolom a szájukba. Nyitogatják mint a kismadarak. Amikor végeznek állnak fel. Gréti mossa a fogát, Peti megint eltűnik egy biszbasszal a kezében….
Keresek magamnak ruhát, leteszem az ágyra. Apa gatyában tesz-vesz. Még állítom alszik…
Petin még mindig nincs ruha. “APaaaaaaaaaaaaaaaaaa!!!!!!!!!!”
Apa szalad, rángatja rá a farmert. “Pulcsit mit adjak rá?”- kiabál át a szobán.
“Benyúlsz, kihúzod, ráadod, tudod hol van!” – ordítok a konyhából.
“A pelenkázószekrényben? Csak biztos ami biztos kérdem!” – zengedezik vissza Apa.
“Ott, mint az elmúlt 4 évben mindig.” – morgok az orrom alá és indulok utána. Nejlon, sárga, pöttyös, kegyetlen vágyölő, szoptatós hálóingem csak úgy lobog mögöttem, ahogy térülök-fordulok. Barátnőmtől kaptam 5 darabot (5 színben és méretben ahogy hízom, vagy fogyom, amikor Gréti jött, hogy legyen a kórházban meg utána…), kínai ipar műremeke….
Kitépem Apa kezéből a két rövidujjút, fordulok vissza a gyerekszobába, megyek a hosszúujjúval.
“Mégsem jó!” – néz csalódottan maga elé a nagy ember. Most nincs időm lelki életet élni. Adom kezébe a pulcsit.
“10 perc indulásig!” -ordítok a hálóingemben, még mindig.
Gréti már felöltözött magától. Az előszobában húzza a csizmáját. “A hajaaaaaaaaaaaad!” – sikoltozom. “Úgy néz ki, mint bolond lány seggén a szőr!”
Jön, nézem, az orra…. hajaj… kézenfogom, berángatom a fürdőszobába és mosom az orrát- arcát… Jóisten, de jó, hogy ezt észrevettem indulás előtt…
Fel kéne már öltöznöm, az egész család az előszobában van elkészülve, én az ágy szélén sárgában kikészülve.
“MI kell a gyerek hajába?” – sikongok tébolyultan.
“Nézem Drágám! Tündi feldiktálta.” – hallatszik Apa hangja, a telefonját keresi.
Hirtelen gyanús csend. Nagyon gyanús.
“Drágám! Melyik nap van a fellépés? Nem szombat?” – tétova hang ez már… “Vazze, keresem a jegyeket.” – Apa most már nagyon zavartan csoszog.
Most kéne kilépni az ajtón, hogy odaérjünk 3/4 9-re a művházba.
“Megvannak!” – Apa hangosan nevet! -“Drágám, nem ma van a fellépés, vasárnap!”
” ….” -elnevetem magam és bedőlök az ágyba szétesve, kócosan, még mindig a sárga kínai, nejlon hálóruhámban….
szarkasztikus kedvében van.
