Norbi barátunk kitalálta, bográcsozzunk egyet vasárnap. Ő hozza a kisfiát, a bográcsot és a lábat, no meg a fát, mi vigyük az alapanyagokat.
Amit én vállaltam az a tányérok, evőeszközök és fakanál.
Én mindent előkészítettem, felvágtam, míg Apa elment dolgozni. Vasárnap. Hajnalban…
Előző nap megbeszéltük, hogy a Határhegyi reptérre megyünk. Ott van tűzrakóhely, szép és közel is van.
Mint minden indulás előtt, megnéztem az időkép.hu-n a radart. Egész Magyarországon nem esik, CSAK a budai hegyekben. Persze. Nem mi lennénk.
Jelzem Norbinak, jelzem Apának. Nem sokat reagálnak. Apa ideges, leteszi a telefont, dolgozik. Norbi ideges, 10-re beszéltük meg az indulást, amiből garantáltan nem lesz semmi, mert már 9.30 van, és én csak a rossz
időt jelentettem be, meg azt, hogy Apa sehol.
10 óra. Idegbeteg vagyok. Az eső megállíthatatlanul ömlik OTT. CSAK OTT! Hívom Apát, ő már úton, majd megbeszéljük mi legyen. Hívom Norbit, Apa úton, találkozzunk 11.30-kor “pékbácsinál”.
Mire Apa belép az ajtón, a kék szatyorban minden gondosan összekészítve, gyerekek felöltöztetve, időjárás jelentés ápdétebb mint Sorbinorbi.
“Pékbácsihoz” egyszerre gördülünk óramutató pontossággal. Magunkhoz vesszük a mindennapi kenyerünket. Én ISMÉTELTEN JELZEM, mennyünk máshová, AKÁRHOVÁ MÁSHOVÁ MAGYARORSZÁGON, sehol máshol nem esik.
“Odamegyünk és majd meglátjuk!” – értelmezte szavaimat Norbi, Apa pedig már indult is.
20 perc múlva, a budai hegyekbe értünk, amikor ömleni kezdett az eső. Eddig bírtam és reggeli idegességem összes összegyűjtött frusztrációjával, sikítozva üvölteni kezdtem az autóba. Volt ott minden. A b.p-ba, hogy én hiába beszélek a két macsónak, én megmondtam, az én gyerekeim a vizes fűben nem fognak futkározni… blablabla…
István előbb kedvesen csendre intett. Aztán rám szólt. Olaj volt a tűzre. Már csak nem toporzékoltam a hisztériában.
Apa gyengéden lekoccintott, ordítsak Norbival. MI beszéltük meg, hogy oda megyünk. Ekkor gondoltam úgy, hogy előhúzok egy gépfegyvert és sorozatot lövök a plafonba, de sem fegyverem, sem plafonom nem volt.
Telefonáltam.
Norbi javasolta, álljunk meg egy kútnál, beszéljük meg. Apa olyan ideges volt, hogy bekanyarodott a nagy piros táblába. Én javasoljam találjanak ki valamit ők ketten, értetlen pasik.
Apa nagy nehezen kiszállt.
Egyeztették, hogy egy pi.a vagyok, és tartjuk magunkat az eredeti célhoz.
12.30
Az eső ömlik, meg a könnyem is. Próbálom összeszedni magam. Begördülünk a réthez, relatív szép idő, eső eláll.
Kikecmergünk, nekivágunk, cipelünk, megyünk, a tűzrakóhelyet betemették faágakkal, nem baj, majd itt… szúrtuk le a bográcslábakat. Az állvány törött volt. Három lábából egyik hegesztése már a múlté…
Frankó!
Norbi megmekgájverezte, az állvány áll. Még.
Amíg Istvánom a három gyereket terelgette, barátunk összeaprított fát, amiből én szakszerű apró máglyát raktam, máris égett, csodás.
Csakhogy a gyerekek nem bírtak magukkal. A tűz vonzása egyre több fegyelmezést követelt.
A lábak elbírták a bográcsot, nekiláttam a hozzávalókat belerakosgatni sorjában. De hol a fakanál? A konyhaasztalon… Banyeeeeeeeeeeeeek! A víz elöntött a fogaskerekek hangosan csattogtak a fejemben.
Hirtelen ötlettől vezérelve, már egy darab fával kevertem a rotyogó ételt.
Innentől meglehetősen el voltam foglalva a kajával, képtelen voltam még a gyerekeket is fegyelmezni.
Pöti felkapta az egyik alkoholmentes sört és már ivott is. Két csepp a szájába, a doboz tartalma a ruhájára. Mint egy sörtől ázott veréb. Apa ártatlan képpel bámult rám, most mit fog kapni. Kivégzem, vagy felnégyelem?
DE Anya már jóságos kedvében volt, Anyán már nem lehet kifogni. Gondosan csomagolt váltóruha irányába terelem Apát, aki szakszerűen átöltözteti a csimotát, jóvátéve, hogy 2 mp-re nem figyelt rá. 😀
Több ruhánk viszont nincs!
Mérlegelve a vizes füvet, a kullancsveszélyt a gyerekeket-felnőtteket befújtam, gyógypillantást vetettem a lenge tornacipőkre és a legközelebbi hegyre zavartam a kis csapatot.
“20 perc múlva kész a kaja, gyertek addigra vissza!” – ha a láb össze nem esik, a kaja ki nem ömlik…, integettem és nekiestem egy alkoholmentes sörnek.
Már a mező közepén jártak, mikor látom, hogy a vizet ottfelejtették. Szerencsére egy biciklistával utánuk tudtam küldeni.
Épp elérték a hegyet… amikor az eső esni kezdett. Már neeeeeeeeeeeeeeem érdekelt és viccnek sem volt jó, így a Jó Öreg elállította.
Egy elképesztő helyes korombeli futófiú kerülgette a bográcsot. “Kapsz belőle, ha kész!- szóltam oda, nemsoká jönnek a srácok, osztás van!” A fiú mosolygott, intett, hogy persze majd még jön vissza, majd odaszaladt egy gyönyörű nőhöz. Végignéztem magamon, copf, kismackó ruha, (10 éves agyonmosott polár-cipzáros felső), kopott farmer… és még a gyerekek is a hegyen… nem beszélve Mackó papáról… Áh… Nem is futok. Főzök…
A gyerekek a két apuval látótávolságba kerültek, szedném a kaját…
A merőkanál a fakanál mellett fekszik a konyhaasztalon…
A három gyerek és két apu egyre közelebb…
Csesszemegajeromos!!!
Előkaptam a gyerektálat és elkezdtem vele kimerni a forró ételt, végül a gyerektál alját őrülten törülgettem.
Megérkeztek.
A kirándulástól kimerülve és megéhezve zabálnak. Csöndben eszik mindenki, ülünk egy betongerendán. Persze nem figyeltem, Pöti a kifolyt paprikás lén ül… mindegy.
A tömeg akkora, mintha a hetes busz megállójában próbálnánk étkezni… szerencsére mindenki belének kongatnak a terjengő illatoktól… A futófiúénak is. Jön. Csillogó szemekkel. Persze, hogy a paprikás krumplinak szólt…
“Kérsz?”-kérdezem. Hitetlenkedve néz. “Gyere, kapsz!” Közelebb merészkedik, mint egy félszeg kóbor kiskutya. Nézek körbe, tányérunk kiszámolva, csak egy tiszta villánk van. “Gyere vegyél egy nagy szelet kenyeret, egyél a kondérból!” Invitálja Norbi.
“Ti valami hihetetlen jófejek vagytok!” – vigyorog a srác meglepetten.
“Gyere már, vegyél, egyél!” – szól rá még egyszer Norbi. “Gyere!” – mosolyog Apa.
A srác úgy evett, mint aki 10 éve nem evett egy jót. Mintha tényleg egy kivert kutyának adtunk volna táplálékot. Néha ránk nézett és mondta: “Jaj, nem szabad, jaj, elég volt, asszony otthon vár az étellel, előre ment.” – de amikor mi csak bátorítóan nevettünk rajta, tovább lapátolt. Méreg drága futóruhája szaftos lett.
“Asszony úgy is megöl, – ápolgattam a lelkét kedvesen, – legalább lakjál jól előtte.”
A pasi hálálkodva elszaladt.
Vajon milyen diétán élhet szegény ember? – morfondíroztunk félhangosan… “Ez a fiú előbb, még a hegyen volt… egy bombázóval.” – jegyezte meg Norbi.” Vajon hány kört futhatnak? – gondolkoztam el én…
Az ebéddel hamar megvoltunk. A gyerekek pisiltek-kakiltak, mi elástuk, aztán a tüzet is gondosan eltüntettem, összepakoltam és haza indultunk.
” Szuperül éreztem magamat, csodás délutánunk volt, bocsánat a hisztiért!”- cincogtam a kocsiban Apának. Ő mosolygott, és megfogta a kezem. A gyerekek pedig bealudtak.
+ 1
– Áááááááááááá, állj meg, állj meg azonnal! Kullancs van bennem! – sírok és a hónom alját bámulom. Megőrülök, nem kell még egy Lyme kór, félek, rettegek, mingyá’ meghalok. – Állj már meg! Vonítok.
– Nincs hol, bírj ki még egy percet! – kormányoz Apa, majd nem soká megáll. Kiszáll, átjön az oldalamra, nyitott ajtónál vizsgálja a hónom alját. Én halkan nyüszítek.
– Hülyegyerek! Bőrkinövés, nyugodj meg! – röhög.
– Köszi! Megmentetted az életemet! – lihegek megkönnyebbülve. – Te vagy a nap hőse Apa!
– Ja! – nevet.- Örülök!
