Egy depressziós nap csodás befejezéssel.
Senki nem úgy képzeli a 2 hét nyári szabadságát, hogy az egyik héten olyan hideg van, hogy pingvinek repülnek a fecskék helyett az égen és a gyerekei betegek. Az elmúlt pár napban a kedvünk Apával a béka segge alá költözött és bármit találtunk ki, ott is maradt. Pedig nagyon igyekeztünk, de minden ötlet igazán izzadságszagú volt, a folyamatos gyerekszirénázás pedig kivette az utolsó erőnket is. Csütörtökön eljutott arra a pontra, hogy együtt sírtunk az esővel és már látni sem akartuk egymás búbánatos képét. Pöti meggyógyult, Gréti is határozottan jobban van, rajtam is csak egy napot rugózott a vírus, így legalább addig, míg az ebédet csináltam és takarítottam kizavartam őket gumicsizmázni az esőbe.
Persze szuper döntés volt és még egy igazi érdekességet is láttunk. (én az ablakból). Ez a repülő egy híres eset szereplője volt. Hajtómű nélkül levitorlázott, személyi sérülés nélkül.
Bővebben erről itt:
Ferihegyen az azori szigetekre sikeresen levitorlázó Airbus
Mire hazaértek, kicsit mindenki erőre kapott, az ebéd istenire sikerült és nagyot aludtak a gyerekek. Sajnos mire felébredtek, elmúlt 5 óra, és a kedvünk ismét visszazuhant olyan mélyre, ahol már csak a metró jár.
Metró… Menjünk metrózni! Kiabálta Petike. (Ez olyan APG-s mondat, ugye? ) Hihihihi. Nem is így volt. “Menjünk metrózni, mert a gyerekek olyan régóta szeretnének csavarogni.” – ötleteltem, mire mindenki felélénkült. 2 óra alatt el is készültünk… … … … … …
A bevásárlóközpontban leparkoltunk és már száguldottunk is a metró felé.
Izgatottan lestek ki a gyerekek az ablakon és mi is csodálkozva néztük a Kálvin téren az átjárót. Ott, még mi sem voltunk.
Az új metró erősen hajaz a londonira. Mindig elfog minket a nosztalgia és olyan finom életérzés. Amikor még ketten csavarogtunk a világban. Kiszemeltünk egy Wizzair utat, lefoglaltuk a leglehetetlenebb időpontokban a legnevetségesebb árért, (7-10 ezer Ft volt 1 jegy) becsomagoltuk a szendvicseket, és kézen fogva barangoltunk ott, ahova épp a gép vitt. Volt, hogy reptéren aludtunk…
Szóval elmetróztunk a Gellért térig. Ott a gyerekek keresték a gyönyörű szökőkutat, de magyar módra, ami nem működik, azzal legalább nincs baj… üresen találtuk.
“MUNZI-zzunk!”- Apa ötlete felvillanyozta Grétit, rögtön el is kezdtünk keresgélni, de Pötit csak a sziklatemplom érdekelte.
Felmentünk és óvatosan be is kukkantottunk. Mint a kisgyerekek, akik rosszat csinálnak lopakodtunk be némán az (itt álljanak meg a turisták) tábla mögé, majd gyorsan kiiszkoltunk.
A Szabadság-hídról egyszerre láttuk a naplementét és a csodás teliholdat. A Hold épp kissé közelebb van a Földhöz, és így ebben a hónapban kettő telihold van. Ezt a jelenséget kék holdnak nevezik.
A híd közepén sok fiatal ült a pilléren. Persze, hogy a srácokat is felültettük.
Pöti annyira megtetszett két fiatalnak, hogy sörrel kínálták. Mondtam “vigyázat, ne, mert megissza!”, és már beszélgettünk is. Kiderült pilótának tanulnak… kicsi a világ… Apa eredeti szakmája. Ebből egy hatalmas nevetgélős beszélgetés lett, közben lement a nap. Gréti nem bánta, a nyálát kissé sem diszkréten csorgatta az egyik fiúra. “Ennek a fiúnak a mosolya olyan, hogy kapitány lesz belőle!”- jegyeztem meg később Apának. Nagyon nevetett. Pötit már csak a vacsora érdekelte. Be is tolt egy fél grillezett csirkemelles hambit, krumplival és fagyival. 🙂
A hazautat már fülig érő szájjal tettük meg, a pancsi elmaradt és habár már 11 elmúlt a gyerekeket csak “erővel” lehetett lefektetni.
“Minden jó, ha jó a vége, ez a nap csodás volt.”- foglaltam össze a helyzetet, rettenetesen giccsesen, de még mindenki helyeselt, aztán mélyen aludtunk. 😀