Ha a napirendet összedöntjük
Már 2-án szerettem volna kihasználni egy nagyáruház hirdetését, miszerint textil kiárusítást tart. Tudjátok én nagyon spórolós vagyok, ruhát ritkán veszek, de Grétinek nagyon kellett egy szép pizsi.
Közbenjártam Apánál az ügy érdekében, de ő reggel 7-kor leült a gép elé és este csak azért állt fel mellőle, hogy egy értekezletre bemenjen a munkahelyére, így a vásárlás elmaradt.
Apát másnap is a gép mellett találtam, amikor hajnalban felébredtem, de jelezte, most szakít időt a vásárlásra. Telt-múlt az idő, már 10 óra, már 11… ebéd idő… indulásra készen vagyunk. Most mit tegyek? A gyerekeket etetni és altatni kell, de Apa vagy most, vagy soha nem ér rá. Induljunk.
A nyűglődés már a kocsiban megkezdődött. Éhesek, szomjasak, de nálam se kaja, se pia.
Megérkeztünk, addigra Peti elaludt… frankó.
Apa karjaiba vette az alvó fiúcskát, Grétivel egy kis gyors éttermi kaja után néztünk. Néhány szem krumplival egy csirkecombbal és egy adag löttyel felszerelkezve, Grétivel a bevásárló kocsi fedélzetén vágtunk bele a rettenetbe. Én toltam Grétit a kocsiban, Apa ölelgette az alvó fiókát. Nem voltunk túl hatékonyak. Végül Apa ötlete alapján nagy kabátommal megágyaztam a bevásárlókocsiba és alvó Petit beleraktuk.
Ekkor már nem kicsit szidtam magam a helyzet abszurditásán, hisz százszor megfogadtam, a gyerekek napirendjét sosem rúgom fel, és ezt kőkeményen tartom is… én mohó… bolond kiárusítás… itt tolom a kocsiban az alvó gyereket, húzok egy nehezen mozgó kosarat és morgok…
Az iszonyatos árak láttán ment fel bennem a pumpa, a komfortérzetem a béka segge alá esett. Peti felébredt. Ordított. Éhes. Komplett csőd vagyok. Gondoltam. Vettünk neki is sült krumplit. Hagy egyen ez a gyerek is valami rettenetet… rettenetes is volt, üvöltött is tovább… még sehol nem tartottunk.
A trappista sajt 2100 Ft… menjünk innnnnnnnnnnneeeeeeeeeen!!!
Pelenka. Jaj de jó, van árleszállítás a kedvenc olcsó pelusomnál. Feltankolunk akkor hónapokra. Tankolnánk… Mert 4-es méret az nincs. Nem soká sírni fogok, érzem.
Még a ruhákig nem jutottunk el, de a tűrőképességeink határán rég túl voltunk. Ezer ember, kupleráj…
A két gyerek nyűglődött, velünk egyetemben.
Ruhák. Mennyi??? Hol van az a bazi nagy leszállítás???
– Anya! Ezt a cipőt kérem!- mutat Gréti egy ronda lakkcipőre, – ebben akarok oviba menni.
– Szó sem lehet róla kislányom! Feltöri a lábad, kényelmetlen.
– De igen! Ez kell nekem! – és üvölt. Követelőzik. Hisztériázik. Hozza utánam. Mintha nem is az én okos kislányom lenne. Magyarázok gőzerővel, de semmi. Végül egy eladóhoz fordulok, aki minket bámul, miközben bontogatja az új árukat és rakja a polcra.
– Ugye ez nem ovis cipő, feltöri a lábat.- nézek rá nyomatékkal.
– Bizony ám! Ez nagyon, de mutatok én ovis cipőt, – megcsillan a remény, – gyere utánam,- szól Grétihez. Követjük. – Itt vannak az ovis cipők, igaz, hogy mamusznak vannak írva… – mutatja. Vége a reménynek. Gréta arcán megjelenik a “mamusz” szó hallatán egy undi grimasz.
– EZ MAMUSZ! – üvölti, – nem ovis cipő, nekem nem kell, nekem az kell! –
Leguggolok, ölelgetem.
– Megyünk haza nem soká, kincsem, fáradt vagy. Gyere induljunk. Fogom a kezét. Kirántja, tombol.
Otthagyom. Ilyen még nem volt. Fáradt, nyűgös én meg citálom a hülye árleszállítás miatt. Garantáltan nem vagyok normális.
Üvöltve követ!
– Ezt nem bírom tovább! – mondom neki nyugodtan. – Az én kislányom nem így viselkedik, te nem vagy a gyerekem, keress egy másik anyukát! – tolom be a legbrutálisabb hiba dumát.
– Nem akarok másik anyukát! – sikít, – Félek a másik anyukámtól!!! – Ordít, sír, mindenki minket néz.
Ráeszmélek a baromságomra, lehajolok, felveszem, dédelgetem. Megnyugszik.
A ruhákhoz érünk.
– Ezt a csajos ruhát kérem! – mutat egy ordenáré csiricsáré tüllszoknyás fosra. Már nincs kedvem vitatkozni, terelem, Hello Kittys nadrág, 50%, ő mérete, hurrá! Megnyugszik. Én már nem bírom. Pizsama 4000. Soha! Akkor sem! Ha soha nem lesz pizsamája sem! Fogom a fejem. Végre találok egy szép kis pizsit, belemegyek a 2000 Ft-ba pamut, csak legyen már!
– Keressük meg a fiúkat. Mennyünk haza!!!
Éhesek vagyunk. Fizetünk. Együnk valamit. Görög, jó lesz az. Nem drága és nagyon finom. Szerencsére. A nap fénypontja. Mindenki jól lakik. Petike kéredzkedik az ölembe. Oda veszem, etetni próbálom még, de ő elkezdi tépni a ruhám és üvölt:- Cicicicicicicicicicici! – Hurrá megint mindenki minket néz. Induljunk haza.
– Kell pisilni? – kérdezem Grétát. A válasz nem, felöltöztetjük a két gyereket. Kabát, sapka.
– Pisilni kell! – kiabál Gréta, ahogy meglátja a wc-t.
Én meg megőrülök. Levetkőzöm, levetkőztetem, beviszem. Undorító minden. Kitapétázom a Wc-t, ráültetem. 3 csepp. Anyád szemit!
– Jaj, megnyomod a hasam megint! -ordít előre, ahogy a magas csaphoz emelem… Már nem reagálok. Rezignáltan csinálom a dolgom és újból elhatározom, hogy soha többet nem borítom fel a gyerekek napirendjét!