Nem politizálok. Nem ítélkezek. Csak leírom a történetet:
Ma a Közlekedési Múzeumban jártunk. Bár nem egészen egészségesek még a gyerekek, de eddig bírtuk a bezártságot. Ilyen hidegben, nem lehet kimenni még velük.
Odabent a szokásos kedves nagyik és papik a teremőrök. Amióta oda járunk a párommal, mindig ugyanazok. Idősek, parókásak, kedvesek, lelkesek. Mintha nagyszülőzni járnánk oda. Mindig van pár kedves szavuk hozzánk, és amióta vannak gyerekeink, a gyerekekhez is. Szeretjük ezt a múzeumot. (is). Már ezerszer megcsodáltuk a Szent Jupátot és még mindig ámulattal tölt el minket, hogy ez a kis hajó kikötött Sydneyben.
A séta után a ruhatárban a néni a kisbabát nézegette, kedveskedett, majd megkérdezte, van-e e-mail címünk. „Neked ehhez még van lelkierőd?”- kérdezte tőle a másik. Itt kezdődött a beszélgetésünk:
„- Van, hagy örüljön Gábor, amikor holnap megnézi a dobozt! – válaszolta a néni.
– Engem ez már nem érdekel. – borongott a másik néni.
– Mi történt? – ráncoltam a szemöldököm.
– Vége. Mindegyikünket kirúgtak. Nekem már csak 6 napom van itt. – Mutatja a kezén a nagymama. – 15 éve dolgozom itt, amióta nyugdíjas vagyok. Mert hát ki tud megélni 50 ezer forint nyugdíjból, amikor 38 ezer a rezsi? – hajtotta le elkeseredve a fejét. – Kellett hozzá ez a 80 ezer, amit itt kerestem. De nagyon szerettem itt lenni.
– De hát miért rúgták ki magukat?
– Nem tudta drága? A kormányrendelet miatt. Nem kaphat nyugdíjat, aki dolgozik. Most jöttek a fiatalok. Be is tanítottam őket. Az első kör már elment. Nem bírták csak pár hétig. De már most van, akit múlt héten betanítottam és azt mondta jövő héten kilép. Nem szeretik ezt, amit csinálnak, na meg ki tud megélni 80 ezer forintból aranyos. A fiataloknak ez nem elég. Ők többet akarnak.
– Nem tudtam. Őszintén sajnálom. – indultunk.
– Viszont látásra! – mondta a néni. – Azaz Isten áldja magukat.
– Csókolom.”