Sziasztok. Nagy ijedelem, hajnalban futott a doktornő a beutalóval a kórházba, Petikének szörnyű a vérképe, irány a hematológia.
2 órát töltöttem a gyerekkel a kórházban, ebből több, mint másfél a várakozás volt. Szerencsére a vizsgálatok után – illetve már a vérlelet alapján, – a doktornő megnyugtatott , hogy amit látunk semmi más, mint egy második gyerek vérképe, akinek a tesó hazahozza az oviból a sok vírust, és ez így van rendjén. Kezelést nem igényel. Azonnal hívtam Apát, a nagyszülőket és mindenkit megnyugtattam. De eltelt egy fél nap, mire belőlem kezdett ember lenni, a rémület után.

Felállt, egyedül, támaszték nélkül!!!
Jeleli: Vonat, pillangó, apa, elég.
Kapaszkodva lépeget, tárgyak mellett jár.
Kanállal eszik.
Puszit ad!

Sziasztok. ma nálunk voltak a Partimanók és Somfai Kati fotós. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen képek lettek, a hangulat szenzációs volt. A gyerekek majd kiugrottak a bőrükből, olyan szuper volt a hangulat. Volt lufi hajtogatás, csillámos tetkó, pelenkatorta, nevettünk sokat. Csak én fáradtam el nagyon, de a gyerekek még ezért is kárpótoltak. Majd 1 órája játszanak magukban, Petike énekel. “Hinta, hiiiiinta…”. Ilyen még nem is volt soha. 

Pötit karjaiban hozta be Apa. Elaludt a sétában. Gyengéden lerakta az ágyra, kibontotta a ruháját. Gréti itthon játszott velem. Beteg. Nagyokat ásít, lassan kész a kaja. Kaja után alvás. Apa sandán néz rám. “Áh, nincs nekünk olyan szerencsénk!”, mondom oda lemondóan. Apa mosolyog. “Gréti ebéd!” Megebédelünk. Gréti majd belealszik a tányérjába. Apa egyre sandábban néz. Én erősen koncentrálok. “Köszönöm az ebédet!” pattan fel Gréti, cumiját szájába veszi. “Megyek aludni.” Háháááááááááááá!!! Lehet!
Eltelik 10 perc. “Nem tudok aludni!” -kiabál. “Csssssst, alszik a kisbaba! Megyek odabújok.” Nem, Apa!” kiabál. Apa nem megy. Dolga van, én megyek. Bújok. Bújok. Erősen koncentrálok, ne aludjak be. Jaj, majdnem. Jaaaaj, de fáradt vagyok… Gréti nagy szemekkel néz. “Tessék aludni!” Befordul, majd vissza. Lefejeli a szám. “Ááááááá!” kiáltok fel, majd körbenézek. Alszik a kispasi, nem ébredt fel.  Eltelik 40 perc. Keljünk fel, ebből nem lesz alvás. Apa lemondóan tekint rám. Nem, ő alszik, visszafekszik. Apa menjen mellé. Apa megy. Elellik 20 perc. “Áááááááááuuuoooooáááá!” felébred a kispasi. Ingerültek vagyunk. Keljünk fel. Gréta dől-borul a fáradtságtól. “Nem megyünk sehová délután, ha nem alszol, mert bolond leszel!” -mondom én. “Mész be a szobádba aludni egyedül!” -fenyegetőzik Apa. Semmilyen hatással nem vagyunk rájuk. Eltelik még egy óra nyűglődéssel. Gréta bebújik mellém, kispasi a naggyal játszik. Már majdnem sikerült. Elaludnom. Nekem. Gréta nagy szemekkel néz. 3 óra. Na jól van, adjuk fel. Induljunk valamerre. Elmegyek zuhanyozni. A forró vizet öntöm magamra. Aztán felkapkodom a ruháim, és felnyitom a laptopot. “Mit szólnátok a Bazilika kilátójához?”. Sipirc. Öltöztetünk, autóba ugrunk. Gyorsan odaérünk, nagy nehezen találunk egy parkolót, megállunk. Hátranézünk. Mindkét gyerek alszik. “Na akkor most akciózunk! Van függöny az autón?” – kérdezi Apa. “Ott egy bokor!” -viccelek én. Nevetünk.
“Kocsikázzunk? Van szíved felébreszteni őket?” – kérdezi komolyan Apa.
“Van! Sráááááááááááááááácok, ébresztőőőőőőőőőőőőőő, megérkeztüüüüünk!!!!”

– Simogat,
– int,
– terel,
– vigyáz,
– de a félig csócsált falatot kiköpni is bele a legjobb…