Ma óriásit sétáltunk Grétivel. Cipelte a kicsikéjét a zebrát. Ő a kisfia. Pont a ház elé értünk, amikor felbukott és térdre esett. Gyorsan leguggoltam és átöleltem.
– Anya! Végem van! – sírta el magát. De olyan édesen mondta, hogy a “borzalom” ellenére elmosolyodtam.
– Azért csak nem kicsikém! – öleltem magamhoz a pityergő, fáradt kicsi drágámat.

– Anya, hallottad? A gyomrom. Korgott a gyomrom. – kiabál az előszobából.
……….

Fürdés közben Apa kérdi:
– Ez mi volt?!? Pezsgőfürdő?
– Gréti pukizott.  Óriásit pukizott. – és kacaaaaaaag…
……….
Spenót:
– Anya,  behozod a spenótot és megetetsz, mint egy kisbabát? – ül az ágyon és Minimaxot bámul. De olyan cukin kéri… :)) Hozom, etetem, tátogatja a száját, mint egy kismadár óriásira. Ahogy lenyelte jön a tömör utasítás:
– Még!