Mert megígértem Grétinek, hogy korábban érek érte. Igen ám, de Apa elvitte az autómat, amiben a babakocsi is volt, úgy kellett kalkulálnom, hogy Pötivel gyalog oldjam meg az utat a szakadó esőben.
Fel is ébredjen időben, oda is érjünk…
Aham, csakhogy a kisember sokkal korábban ébredt, méghozzá extra nyűgösen. Nem baj, majd cipelem. Mindent kiszámoltam, megbeszéltem vele, hogy a csatos hordozóban megyünk, felöltözni is sikerült, amikor is az ajtóban megmakacsolta magát. Őt nem hordozom, ő ernyővel jön. Márpedig ember legyen a talpán, aki egy kapálózó kétévest fel tud kötni a hátára. Nekem sem ment…. csak az időm…
Kitessékeltem a pasit az ajtón, a kapuban már az ernyőjéért kornyikált, amit alig bír el, és gyök kettővel kezdett kódorogni, az ernyőtől semmit nem látva az út közepén. 5 percig bírtam, ez alatt már eláztam, mert esélyem sem volt az én ernyőmet kinyitni. Tudtam, hogy vesztes a helyzet. Hátamon 10 percet kalkuláltam, eltelt 15 és még a ház előtt voltunk. Felkaptam a gyereket, az ernyőt, a másikat magam felé raktam és fél kézzel cipelve elkezdtem az ovi felé sietni. Pöti sikítva ordított. Ezt már nem bírták az idegeim, meg fél kézzel a súlyát sem, kitört belőlem az állat és elkezdtem mondani a magamét. Ettől a fiam kiakad, és azt üvöltötte: “Hagyd abba!” Amikor ráébredtem emberi nyomorultságomra, próbáltam vigasztalni a kisembert, de erőm már kezdett elhagyni a rohanásban. Gréti utálni fog.
Mit tesz a sors, egy anyuka, akivel már napok óta beszélni akarok nagyon fontos ügyben épp jön szembe. Most vagy soha, nekem már mindegy. 3 percre elkaptam, és megbeszéltük a megbeszélnivalót.
A víz csurgott rólam a kíntól, amit Pöti súlya és a többi cucc cipelése jelentett, de megérkeztünk. 4 óra 10 perc. Kinyitom a csoport ajtót, Gréti megvető tekintete szegeződik rám. Tudtam. Már csak hárman vannak. Utál.
“Kérlek ne haragudj, nagyon jöttünk!” – kérlelem, de olyan fejet vág, kijönni sem akar. Csalogatom, de durca. Majdnem sírok. Tényleg nagyon siettem, pár percen múlt csak, hogy nem a nagy tömeg előtt értem… Fáj a szívem, atom vizes vagyok, Gréti látványosan utál.
“Gyere már!”- kérlelem.
“Géti gyele”- könyörög Pöti.
“Csak most kezdtem bele a játékba!”- hajintja el kezéből a katicabogár babát és indul. – “Túl korán jöttél.”

Kb. ott haltam meg az ajtóban… A duzzogó gyereket kilapátoltam, felöltöztettem, és hazaindultunk immáron gyalog, ernyővel, gyök kettővel.
Itt határoztam el, hogy valami szuper programmal fejezzük be a napot, ami kitörüli a komplett őrületet.

Jó kis esti program volt. Krumplinyomda, aztán a nyomdázó szivacsokkal kádfestés, majd pancsi a színes vízben.:

Tudtad, hogy akár a teljes család is ingyen mehet Magyarországon a legnevesebb múzeumokba? Kevesen tudják, de egy kormányrendelet szabályozza, hogy melyik múzeumot melyik hétvégén látogathatják ingyen a családosok.

Mert elhatároztam, hogy idén részt veszünk a lampionos felvonulásban, melynek végén találkozunk az igazi Mikulással…
Anyósom hívta fel a figyelmem a csodálatos lehetőségre, itt a szomszédban, de sajnos ők nem tudtak elkísérni, Apa pedig vállalati mikuláson volt vidéken. Így egyik haverunkkal és kisfiával indultunk neki a nagy kalandnak.
A bazi nagy dugóban, már a kihangosított telefonban összevitáztunk, pedig haverságunk 2 éve alatt ez nem nagyon sikerült. Kissé ingerülten érkeztünk a kiindulási helyre, ahol ezer ember fogadott, kilométeres sor a lampionvásárláshoz, aminek elejére furakodva informálódtunk, hogy van még 5 db lampionjuk. Ennek eredménye: Fülsüketítő ordítás. Én az ezer forintos lampionért adtam volna ekkor kettőt is, de nem tudtam, Gréta vigasztalhatatlanul üvöltött, barát kisfia pipa volt, Pöti pityogott. Mindegy. Induljunk el legalább Jolipukihoz, őt lássuk. A felvonulást megelőzve elsétáltunk a gyerekekkel a kijelölt csodálatos európai színvonalú játszótérig, amin meglepődve tapasztaltuk, hogy nincs közvilágítás!!! A sötétben botorkáló több száz ember szorította csemetéje kezét, és igyekezett a színpad közelébe. Ekkor veszítettük el egymást az apukával és kisfiával. Feltoltam a kölyköket egy dombra, ami elég távol volt az egymást préselő tömegtől, de úgy ítéltem, 109 centis lányomnak is van esélye látni. Volt is, míg egy anyuka be nem állt a 6 összegyűrődő kisgyerek elé, amely csoportba Grétát betoltam. Gréta ismét ordítani kezdett. Az egyik mellettem álló anyuka megpróbált lejjebb furakodni és megkérni a nőt, húzódjon már lejjebb! Akkor ő nem látja a Mikulást- volt a válasz. Empatikus hozzáállás.
Nyakamban Pöti, Jolipukinak még fél órája volt az érkezéshez, a színpadon két rettenetesen idétlen huszonéves krampusz bénázott, Pöti a nyakamban mantrázni kezdett: “KI! KI! KI!”. Eldobtam az agyam. Megyünk haza, lesz@rom a Mikulást… Erre Gréti még jobban visítani kezdett. Ekkor érkezett meg a lampionos felvonulás, akik az utca sarkánál tovább nem jutottak el, nem hogy be a helyszínre, ami ekkor már tömve volt. A menekülést itt ítéltem meg lehetetlennek és a helyzetet életveszélyesnek. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Grétit felállítottam a hátam mögött egy kis korlátra, és kértem, hogy kapaszkodjon a hátamba. Végre látott és a vinnyogást is abbahagyta. Csak a program végén vettem észre, (mivel mozdulni alig tudtam), hogy egy anyuka végig ölelve tartotta a kislányomat. Ezúton is hálás köszönetem érte!
Az idő poroszkált, a tömeg valahogy benyomult a játszótérre, az idegeim cikáztak. Pontosan érkezett Jolipuki, próbáltam jókedvet erőltetni magamra és hangosan éltettem: “Pu-ki! Pu-ki! Pu-ki!”, végre a gyerekeim is elmosolyodtak.
Puki bácsi az égvilágon semmit nem csinált, egy gombóc néni mondott pár szót, majd elé lehetett járulni. A domb elindult! “Márpedig mi odajutunk a Mikuláshoz gyerekem!” Tolta lefelé a mellettem addig békében, korláton ülő hölgy a gyerekét. “Ez addig el nem megy innen.”
Gréti elkezdett húzni, ő is oda akar menni. Ekkor kijött a szemem, mint a csigának és mondtam AZT MÁR NEM!
Jolipukihoz jobb oldalról mentek fel a színpadra a gyerekek és bal oldalon engedték őket le. ESÉLYÜK SEM VOLT, hogy visszajussanak a szülőjükhöz. Itt hagytam el a teret. A gyerekek még a sötétben óriáscsúszdázni akartak. Csak kis árnyakat láttunk, de legalább apukával megtaláltuk egymást és próbáltuk lapátolni össze a három atomra gerjedt gyereket. Persze a a kisfiú elveszett a sötétben, amíg barát Apuka Pötit küldte le a csúszdán. Csak 2 perc múlva körvonalazódott, addigra kiborultunk. A három üvöltő gyereket kitéptük a játszóról. Azonnal enni kínáltam őket így hamar jobb kedvük lett. Nekik. Mi ketten erősen próbáltunk emberek maradni és a felpörgött kölköket idegességünkben nem ledarálni. Mire hazaértem, már csak inni akartam, valami erőset, de ugye nem iszom, így maradt a meleg tea és az esti rutin.
Persze a nap jól végződött, mert a pancsi után végre megjött a Mikulás, ami nagyon nagy örömöt okozott a srácoknak. Én pedig hagytam, hogy irgalmatlan mennyiségű csokit egyenek, hisz én is arra vágytam…