Amúgy csodaszép napom volt ma. Kivéve, hogy az első és nagyon fontos meetingemen bekapcsolták a légkondit, amit nem bírok és végigfuldokoltam. Ej de szép idő vár rám az irodában, ha nem sikerül pontot tenni ennek az allergia-vagymiafractól köhögök mizéria végére…

Mert persze, hogy Pöti nem fogad szót. Mert persze, hogy nem öltözik, mert persze, hogy ragaszkodik, hogy mindig legyen valami a kezébe, amitől öltöztetni sem lehet. Most éppen egy óriási csigaház.
– Tedd le Pöti, szeretnénk öltözni, indulni.
– Nem! Viszem.
– Tedd le, koszos, hagyjuk itthon.
– Nem! Megmosom.
– Ne mosd meg. Öltözzünk.
– De megmosom! – és rohan a nagy csigaházzal a kezében, húzza ki a fellépőt, nyitja a csapot és már mossa is gondosan. Nagyon nevetünk, mind a hárman, de nem merjük mutatni, elvégre ez nem helyes viselkedés.
Egyszer csak rémülten kérlel.
– Gyere segíts, nem megy le! – Apa szalad, röhög, öklendezik.
– Pöti, ez nem fog lemenni. – A lefolyóban a néhai csiga maradványa csücsül összeaszalódva. Pöti folyatja rá a vizet és nagyon próbálja leöblíteni, mindhiába.
– Szedd ki! – mondom Apának.
– Én hozzá nem nyúlok! – inti oda némán nekem  a hős Apa. – Kisfiam, hozz egy darab wc papírt és halászd ki.
Grétivel és Apával cinkosul, némán röhögünk, Pöti próbálja levadászni a kézmosóból a csigamúmiát wc papírral a kezében, Apa diszkréten rosszul van.
Végül nagy nehezen sikerül cuki Pötinek, és csippentve egyensúlyoz a wc felé. Bénázik, majdnem kiejti a kezéből, a család felhorkan. De nem.
A csiga múmia a wc-ben landol és végre elindulhatunk.