Jaj Gréti, vidd már arrébb a lábad, megrúgtál! – gondolom és odanyúlok. Félálomban megfogok egy talpacskát és próbálom arrébb tolni. Bumm! Megint megfogom, de nem tudom arrébb tolni. Gréééééééééééééti, de kitartó vagy. Ébredezem. Bumm! Az anyád szemit! Most már kezdek magamhoz térni, kezembe veszem a talpacskát, felébredek. Ahhhhhhhhha. Jó reggelt anya, ez a láb belül van. Illetve értelmezés kérdése. Belül, de olyan erővel lóg ki, hogy az egész kis talp, ujjaktól a sarokig türemkedik ki a pocakomból.
Szerző: Dumanyu
Nagymama és nagypapa
„Nagypapa és nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt többet nagypapához.
Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de nagymama továbbra sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött hallgatásából.
Végül is nagypapa hozzáfogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban.
Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:
– Mi az ördögöt keresel ? — kérdezte dühösen.
– Istennek legyen hála, megtaláltam! — mondta nagypapa hamiskás mosollyal.
– A hangodat!“
(Anthony de Mello)
Esti mese kérdés
– Apa, léteznek boszorkányok?
– Nos, te elég nagy boszorkány vagy kislányom.
– Nem. Én Gréti vagyok.
Helymeghatározás
– Gréti, megyek, kimosom a kádat. Csinálok pancsit.
– Jó, én addig itt leszek. – mondta és a kis asztalkájánál falatozta az őszibarackot.
Megnyugodtam
Gréti mai:
Anya, már nem sírok, csak csorog a szemem.
Mit árul?
Kézenfogva párommal döcögök a 9 hónaposok libikóka járásával – vagy az egyik láb ér le vagy a másik, ekkor a test hol jobbra, hol balra döccen, mint az inga – az orvosomhoz befelé a kórházba, kezemben a friss CTG-vel. A kapuban két rendkívül ápolt, jólöltözött, – a legjobb szabású olcsó szürke csíkos öltönyt viselő – férfi állt, kezükben egy-egy mappával. Egy nagyon fiatal szőke Kisherceg fürtös, és rezes bőrű kopaszra nyírt barátja. Rezes bőrű barátunk hozzánk lépett bizalomkeltő mosollyal, – ami azonnali gyanakvást váltott ki belőlünk,- és rekedtes ám kissé félreérthetetlen eredetű akcentusú hangján kedvesen megszólított minket. „Szép jó napot kívánok! Cégünk a WHO megbízásából felmérést készít, – szerelmem nagyot szorított a kezemen, – pár kérdésre szeretnénk választ.”
WHO mi meg jó napot kívánok a falvédőről jöttünk le- gondoltam és az arcomra feltettem a „bevettem” mosolyt.
Na, ezek vajon melyik cégtől jöttek és mit akarnak eladni? – ébredt fel bennem a kíváncsiság és a felragasztott arckifejezésemmel, kedvesen válaszoltam. „Tessék parancsolni, feltenni!”
„Van- e a családban visszér, blablaba, blablablabla, allergia…”
„Van! Ekcémás vagyok!” – szakítottam ezzel véglegesen meg a kérdéseit, ugyanis bekarikázott valamit és a többi, papíron felsorolt kérdés – ami lefedte az összes lehetőséget, amire már muszáj azt mondani, „ez van”, – nem érdekelte.
„Köszönöm szépen! Kaphatok egy telefonszámot, amivel be tudjuk azonosítani?” – leplezve a röhögő görcsöm, lediktáltam a számom. Érdekes lenne, ha igazoltatásnál a rendőr a mobilszámom kérné „beazonosításul”.
Elbúcsúztunk és beléptünk a kórházba.
„Ezek mit árulnak szerinted? Te is kíváncsi vagy?”- kérdeztem a párom. „Nagyon! Ezt a hegyi dumát, alig bírtam ki komolysággal.”- válaszoltam.
Másnap, csörög a telefonom. A hangot ezer közül is felismerném.
„Jó napot kívánok! Ön tegnap válaszolt a kérdésünkre, ezért szeretnénk önt megajándékozni, két ajándékkal, amik már az ön nevén vannak… Az egyik egy ajándékcsomag, a másik egy nagyon kedvező üdülési lehetőség…”
„Kedves uram, mit kell ezért tennem? Milyen előadást kell végighallgatnom? Mit adnak el?”-kérdeztem.
„Blabla, blablablabla, blabla, ZEPTER, balblabla, a végén átnyújtjuk önnek a névre szóló ajándékcsomagot, balblabla…”
„Köszönöm a megkeresést, nem élnénk vele.”
Magyar nyelv, de nehéz!
– Anya olyat kérek! – mutatott vacsora közben Gréti az asztalon lévő zöldséges kiskosár felé.
– Retket?
– Anya, ez RETK?
Reggeli nátha.
Gréti ébredezik. Köhög.
– Anyu! Légyszi. Kérek Lándzsás útifű szirupot!
– Neked is jó reggelt Kicsikém! Máris, csak kiszippantom a nózit. -Mondom, és kiszippantom orrszívó porszívóval. Semmi nem jön. Megtöltök egy kiszuperált gyógyszertári orrcseppes műanyag flakont sós-langyos vízzel, átmosom az orrát.
– Anya! kapok levegőt! – Szuper. Bekenem a kis mellkasát-hátát Jegesmedve olajjal. Imádja. A Baby Loofot gyűlöli. Gyorsan csinálok egy banán turmixot, hagyom, hogy iszogassa. – Anyu kérek lándzsás útifüvet! – Na, most már van valami a gyomorban, adok neki. – Már nem is köhögök! Mehetek bölcsibe?
– Cirmosom, ez annak a függvénye, mit találok még abban az orrban. – Mondom, leszívom megint az orrát (nem sok jön) és előkészítem a Nasipur orrmosót. Rövid tiltakozás után Gréti szépen kimossa az orrát a csapnál. Előre hajol kicsit, kis kezével tartja az orrmosót. (Persze én is.) Majd szól.
– Készen vagyok Anyu! – és leugrik a fellépőről. Kifújja az orrát, szuszog. -Anyuci! Kiabál nevetve! Jól vagyok! Nem vagyok beteg! Anyucika! Annyira szeretlek, meggyógyítottál! – Öleli a lábam, puszilgat. Leülök a földre, szorítom a kis testét. Na, egy orrmosásnak sem volt még ekkora sikere… :)))
Gyorsan leszívom a víz maradékát, kapja a Nasivin sprayt.
– Most már gyere, öltözzünk fel, még pizsiben vagy.
– Nem most állok! – mondja és beáll az orrszívó mellé. (Hú, de nagyon akar valaki bölcsibe menni.)
– Megint leszívjam? – kérdezem.
– Igen, akkor meggyógyulok. – Áll és hagyja, hogy alaposan kitakarítsam az orrát. Nem sok jön, de a Nasivin áldásos hatása már látszik. – Anyucika! – ölel át. – Már nagyon jól vagyok.
Én már kezdek fáradni… Ő látványosan javul. Nincs nagy náthája, az orra sem folyik, de reggelre nem túl komfortosan érzi magát. A javulás látványos. Érzi. Csudajó kedve kerekedik. Indulhat a nap. (Egy órás orrvacakolás után, hibátlanul szelelő tiszta nózival.)
Dac korszak sztori…
– Anya, átmehetek?- kérdezi a járda szélére érve Gréti!
– Nem, szállj le a motorodról!
– De körbenéztem!
-Tudom, ügyes vagy. Szállj le a motorodról, fogd meg a kezem, átmegyünk.
– Ááááááááááááááááááááááiááááááááááááááá! – sikít és lóg a kezemen.
– Szólj, ha megnyugodtál, akkor körülnézünk és átmehetünk.
– Ííííííííííááááááááááááááááááááááiiiiiiiiiiiiiii!
– Cirmos, szólj, ha abbahagytad, megnyugodtál és mehetünk.
– Hüpp-hüpp, Anya megnyugodtam. Mehetünk.
– Oké, nézz körbe!
– Nem jön autó, mehetünk! – Mondta és szépen átsétáltunk.
(Reni kérésére kiegészítés: Ez a történet séta elején volt, ekkor még az angyali türelmem tartotta magát. Csak másfél órával később és jópár akcióval ezután szakadt el a cérnám. )
A víz!
– Anya, idebújhatok hozzád?
– Persze.
– Átölelsz?
– Persze.
– Anya!
– Igen?
– Elfelejtettél friss vizet hozni, nincs friss víz! Hozol egy pohár vizecskét? – pattan fel és mutat az asztalra a pohár hűlt helyére. De én épp elhelyezkedtem aludni…
– Jaj Gréti, hát miért nem szóltál, hogy elfelejtettem?
– Most szólok.
– Jááááááááj…