Ma hekket sütöttem és jóízűen zabálták a gyerekek. Bontogattam szét, alaposan az ujjammal szétnyomogattam a falatokat, hogy biztosan ne legyen benne szálka, majd egy kis kupacba gyűjtöttem, ahonnan Gréti csemegézett. De ő nem érte be ennyivel. Minden egyes falat előtt megkérdezte:
– Ebben van szálka?
– Nincs. – bekapta.
– És ebben van szálka?
– Nincs. Egyikben sincs, amit odaadtam neked, oké?
– Oké. És ebben van szálka?
– Nem nincs. Megtennéd, hogy nem kérdezed meg többet?
– Persze, csak akartam tudni. És ebben van szálka? – emelte fel a következő darabot.
– Áááááááááááááá, nincs benne. Nincs ebben sem, ebben, sem ebben, megnyugodtál?
– Igen. És ebben sincs?
– Nem abban sincs. – megette.
– Ebben sincs biztos?
– Én megőrülök.
– Jó, de biztos nincs benne szálka?
– Niiiiiiiiiiiiiiiiincs! Ááááááááááá, ne kérdezd már meg.
– Oké, csak tudni akarom. Akkor ebben van szálka?
– Nincs.- Megette.
– És ebben van szálka?
– Nincs. – Megette.
Megadtam magam. Amíg jól nem lakott rezignáltan feleltem minden szálka irányú kérdésére…

– Anya, amikor még nem voltam, akkor is ott voltam a pocakodban, ugye? Aztán bementünk a kórházba, megkértük a doktorbácsit, hogy vegyen ki. Kivett és megkértük, hogy lemossanak, és lefürdettek, aztán felöltöztettek és már kész is!
– És már kész is! – nyugtáztam.

– Ne pancsolj a dinnyében, vizes leszel.
– Anya, ez nem víz ez lé. Bár a víz is lé… – gondolkodott el Grétikém…

Gréta pakol. Játékait gondosan teszi helyre. Apa körbenéz.
– Gréta! Mi lesz azzal a szegény vakondokkal még ott? – kérdez rá a földön heverő kisvakond kesztyűbábra.
– Az csak egy vakond.- igazítja ki Gréti, miközben elteszi a helyére.

– Gréti imádott felfújható lován – vagy mijén – lovagolt, ugrált végig a lakáson délután. Kezében a felfújható tapsoló egyik fele. Ő volt a lovag. Petike vágyakozva nézte. Kérlelni kezdtem Grétit, hogy adja oda picikét Petyának, de ő hevesen tiltakozott. “Enyém!” kiabálta. Bevetettem , az ekkor használatos fegyverem:
– Az én ágyam is az enyém, mégis alhatsz benne, mert jószívű vagyok. Te is légy jószívű, picikét hagy lovagoljon Petike, aztán visszaadjuk.
Kelletlenül lekászálódott a lóról, szembe állt vele, megfogta óvatosan átölelte a két fülét, kissé takarva. Lehajolt hozzá szemébe nézett, megsimogatta az arcát és a fülébe súgta:
– Nyugi-nyugi! Nem lesz semmi baj!

– Gréti, minden szem tészta maradjon a tányérodban! – utasítom gyermekemet, amikor én eleve helytelen dolgot teszek. Bevittem a tv elé a vacsit.
– Oké anya! Ha kiesik egy picike darabka tészta az ágyra, akkor majd azt mondom, “bocsánat”. – vág jógyerek fejet Gréti…

Össze-vissza keresgélem a lottószelvényt, sehol nem találom. Gréta topog a hátam mögött. Egyre ingerültebb vagyok, végül megtalálom Apa kisgépjének a tokjában… véletlen.
– Anya, gyere már, mit csinálsz? – nógat Gréti
– Megyek már, csak apád elbagatelizálta a lottót, most találtam meg, megyünk feladni.
– Anya! Az azt jelenti, hogy elbaszarintotta?
– Őőőőőőőőő… azt. – hihihihihihi, juuuuuuuuuuuj… hihihihi

Ikeába menekültünk a forróság elől a gyerekekkel. Ott találkoztunk a bölcsis barátokkal. Gréti nagyon jól érezte magát. Szuper nagyot játszottunk, eladó néni volt a berendezett boltban, de vendégeskedtünk is, majd találkoztunk a srácokkal. Gréti és Petike jóízűen bezabáltak. Indultunk haza, de Ildi, a kislányok anyukája visszaszaledt az ottfelejtett dolgokért:
– Dancsó anyuka! Dancsó anyuka! Hová mész? – kiabálta utána Gréti
…
Haverok nevét nehezen jegyzem. Múltkor Olivér édesanyjáé sem jutott eszembe, pedig ezer éve tudom. Grétával beszélgettünk és tanácstalanul néztünk össze, hirtelen egyikünknek sem jutott eszébe. Mondtam neki, ha legközelebb találkozunk, óvatosan derítse már ki (ha addig nem jut eszembe). Tiszta ciki… Nagyon segítőkészen beleegyezett. Egy nap, amikor homokoztunk, kiabál oda nekem messziről, Olivér anyukája mellől.
– Erika!
– Tessék kislányom?
– Olivér anyukáját Erikának hívják!
– Okééééééééééé!!!!!!!!!!

– Petya! Petya! Petyuka! Édesem! Nem oda! – cincog Gréti Petyának. Megzabálom! (Petyukát ő kreálta. Mindent becéz, még a becézést is!)