Múlt hét végén rövid kirándulás kisbarátokkal, alma és szendvicseszegetéssel:
Ma Capa, bulátával. 😀 😀 😀 A kiállítás féláras ha gyerekkel mész. Nem tudtuk, az ingyenes programra mentünk eredetileg, de nagyon örültünk!
Szerző: Dumanyu
Petike jelelve (is) olvas
Tegnap este Gréti elutasította a meseolvasást. Peti odament a polchoz, levett egy nagy könyvet és cipelte-cibálta be az ágyba. Kinyitotta és nagy lelkesedéssel mesélt belőle. Ő lapozott és ő mesélt. Ahol csigát látott, “csiga-biga told ki”-hoz hasonlót énekelt. A vonatra mondta, hogy “si-si ” és mutatta a babajelbeszédes jelét. Az órát meglátva mondta, hogy “tikk-takk”, elkezdett ülve jobbra-balra dülöngélni és várta, hogy énekeljem a “jár a toronyórát”. A kutyákat heves kézjellel és “áu-áu”-val üdvözölte, míg a boci “bú” volt. Jaj, de imádom ezt a kort.
Ja és ráadásul tegnap hangos “szia”-val köszöntötte egy kis társát a játszón, délután pedig épített egy három emeletes tornyot és közölte “kész”. Ezt az életkort kicsit húznám még… Mindegy milyen kemény a fogzás és szeparációs szorongás miatt…
Reggel is olvasással kezdtek:
Fárasztó dolog a múzeumozás
A múzeumozás nagyon kimerítő, főleg ha sokat lehet szaladgálni. Ma a Capa kiállítást néztük meg. 
Tavasz az ablakunkban
A gyerekek nagy örömére vettünk pár cserép virághagymát, amiből aztán egy hét múlva ilyen szép virágok lettek. Én itt az ablaknál szoktam csücsülni, Petike közben az ablakban áll, én egyik kezemmel erősen fogom. Tegnap belemerültem egy cikkbe, amit Peti zavart meg. “Tetté, tetté!” Nem reagáltam így újra mondta: “Tetté!Tetté!”. Mit akar adni nekem ez a gyerek? Odafordulok és majd megpukkadtam a röhögéstől. Az egyik cserép virágot megragadta a grabancánál fogva és úgy nyújtotta nekem. A cserép lógott a levegőben. 😀
Hurkapálca
Grétivel és Petivel főzőcskézőst játszottunk. Kipakoltunk mindent a dobozból, eszközöket, tálakat, edénykéket, száraz tésztát, gyurma ételeket, amiket legutóbb formáztunk és elkezdtünk főzni. Mindenféle étel készült, de Gréti valami különlegeset akart, ezért keresett valamit. De nem tudta megmondani mit:
– Anya, hová tetted azt a kis hurkát?
– Hurkát? – kotortam és előszedtem egy IKEÁ-s kolbászt.
– Nem ezt! Azt amit eltettél, mielőtt főztünk. – Nézek rá értetlenül, ő magyaráz tovább.- Azt a szálasat. A hurkát, aminek van szála. – már nagyon ingerült. Én majd kiesek a fejemen, hogy megértsem.-
Azt az egyenes vonalat! – már majdnem kiabál.
– Jaaaaaaaa! A hurkapálcát?
– Azt, a hurkapálcát! -örült meg, hogy végre megértettem. Oda is adtam neki.
A “pálca” szóval volt baja, de egész jól megoldotta, nem?
Smink
Gréti úgy kikente magát a sminkkészletével, mint egy bohóc. Így akart kimenni az utcára. Kértem, hogy törölje le, de zokogásban tört ki. Vigasztalhatatlan volt, én próbáltam meggyőzni, hogy a szájfény maradhat, csak az arcát kezdje el letörölni, de ő hisztériázott rendületlenül. Egyszer csak váltott és hüppögve odaállt elém. Jelentőségteljes, drámai hangon szólalt meg:
“Anyukám, ha te úgy gondolod, hogy letöröljem mindet, akkor én letörlöm mindet!”
A végletek embere… de kitől örökölte?!?
Altatás
– Anya, nem tudok aludni.
– Miért?
– Nyilvánvaló, én nem vagyok fáradt.
– Aham. Nyilvánvaló.
Spagetti:
Tegnapi milánói spagetti ebédem kommentje Grétitől:
– Na, anyukám, ilyenre gondoltam.
Ha a napirendet összedöntjük
Ha a napirendet összedöntjük
Már 2-án szerettem volna kihasználni egy nagyáruház hirdetését, miszerint textil kiárusítást tart. Tudjátok én nagyon spórolós vagyok, ruhát ritkán veszek, de Grétinek nagyon kellett egy szép pizsi.
Közbenjártam Apánál az ügy érdekében, de ő reggel 7-kor leült a gép elé és este csak azért állt fel mellőle, hogy egy értekezletre bemenjen a munkahelyére, így a vásárlás elmaradt.
Apát másnap is a gép mellett találtam, amikor hajnalban felébredtem, de jelezte, most szakít időt a vásárlásra. Telt-múlt az idő, már 10 óra, már 11… ebéd idő… indulásra készen vagyunk. Most mit tegyek? A gyerekeket etetni és altatni kell, de Apa vagy most, vagy soha nem ér rá. Induljunk.
A nyűglődés már a kocsiban megkezdődött. Éhesek, szomjasak, de nálam se kaja, se pia.
Megérkeztünk, addigra Peti elaludt… frankó.
Apa karjaiba vette az alvó fiúcskát, Grétivel egy kis gyors éttermi kaja után néztünk. Néhány szem krumplival egy csirkecombbal és egy adag löttyel felszerelkezve, Grétivel a bevásárló kocsi fedélzetén vágtunk bele a rettenetbe. Én toltam Grétit a kocsiban, Apa ölelgette az alvó fiókát. Nem voltunk túl hatékonyak. Végül Apa ötlete alapján nagy kabátommal megágyaztam a bevásárlókocsiba és alvó Petit beleraktuk.
Ekkor már nem kicsit szidtam magam a helyzet abszurditásán, hisz százszor megfogadtam, a gyerekek napirendjét sosem rúgom fel, és ezt kőkeményen tartom is… én mohó… bolond kiárusítás… itt tolom a kocsiban az alvó gyereket, húzok egy nehezen mozgó kosarat és morgok…
Az iszonyatos árak láttán ment fel bennem a pumpa, a komfortérzetem a béka segge alá esett. Peti felébredt. Ordított. Éhes. Komplett csőd vagyok. Gondoltam. Vettünk neki is sült krumplit. Hagy egyen ez a gyerek is valami rettenetet… rettenetes is volt, üvöltött is tovább… még sehol nem tartottunk.
A trappista sajt 2100 Ft… menjünk innnnnnnnnnnneeeeeeeeeen!!!
Pelenka. Jaj de jó, van árleszállítás a kedvenc olcsó pelusomnál. Feltankolunk akkor hónapokra. Tankolnánk… Mert 4-es méret az nincs. Nem soká sírni fogok, érzem.
Még a ruhákig nem jutottunk el, de a tűrőképességeink határán rég túl voltunk. Ezer ember, kupleráj…
A két gyerek nyűglődött, velünk egyetemben.
Ruhák. Mennyi??? Hol van az a bazi nagy leszállítás???
– Anya! Ezt a cipőt kérem!- mutat Gréti egy ronda lakkcipőre, – ebben akarok oviba menni.
– Szó sem lehet róla kislányom! Feltöri a lábad, kényelmetlen.
– De igen! Ez kell nekem! – és üvölt. Követelőzik. Hisztériázik. Hozza utánam. Mintha nem is az én okos kislányom lenne. Magyarázok gőzerővel, de semmi. Végül egy eladóhoz fordulok, aki minket bámul, miközben bontogatja az új árukat és rakja a polcra.
– Ugye ez nem ovis cipő, feltöri a lábat.- nézek rá nyomatékkal.
– Bizony ám! Ez nagyon, de mutatok én ovis cipőt, – megcsillan a remény, – gyere utánam,- szól Grétihez. Követjük. – Itt vannak az ovis cipők, igaz, hogy mamusznak vannak írva… – mutatja. Vége a reménynek. Gréta arcán megjelenik a “mamusz” szó hallatán egy undi grimasz.
– EZ MAMUSZ! – üvölti, – nem ovis cipő, nekem nem kell, nekem az kell! –
Leguggolok, ölelgetem.
– Megyünk haza nem soká, kincsem, fáradt vagy. Gyere induljunk. Fogom a kezét. Kirántja, tombol.
Otthagyom. Ilyen még nem volt. Fáradt, nyűgös én meg citálom a hülye árleszállítás miatt. Garantáltan nem vagyok normális.
Üvöltve követ!
– Ezt nem bírom tovább! – mondom neki nyugodtan. – Az én kislányom nem így viselkedik, te nem vagy a gyerekem, keress egy másik anyukát! – tolom be a legbrutálisabb hiba dumát.
– Nem akarok másik anyukát! – sikít, – Félek a másik anyukámtól!!! – Ordít, sír, mindenki minket néz.
Ráeszmélek a baromságomra, lehajolok, felveszem, dédelgetem. Megnyugszik.
A ruhákhoz érünk.
– Ezt a csajos ruhát kérem! – mutat egy ordenáré csiricsáré tüllszoknyás fosra. Már nincs kedvem vitatkozni, terelem, Hello Kittys nadrág, 50%, ő mérete, hurrá! Megnyugszik. Én már nem bírom. Pizsama 4000. Soha! Akkor sem! Ha soha nem lesz pizsamája sem! Fogom a fejem. Végre találok egy szép kis pizsit, belemegyek a 2000 Ft-ba pamut, csak legyen már!
– Keressük meg a fiúkat. Mennyünk haza!!!
Éhesek vagyunk. Fizetünk. Együnk valamit. Görög, jó lesz az. Nem drága és nagyon finom. Szerencsére. A nap fénypontja. Mindenki jól lakik. Petike kéredzkedik az ölembe. Oda veszem, etetni próbálom még, de ő elkezdi tépni a ruhám és üvölt:- Cicicicicicicicicicici! – Hurrá megint mindenki minket néz. Induljunk haza.
– Kell pisilni? – kérdezem Grétát. A válasz nem, felöltöztetjük a két gyereket. Kabát, sapka.
– Pisilni kell! – kiabál Gréta, ahogy meglátja a wc-t.
Én meg megőrülök. Levetkőzöm, levetkőztetem, beviszem. Undorító minden. Kitapétázom a Wc-t, ráültetem. 3 csepp. Anyád szemit!
– Jaj, megnyomod a hasam megint! -ordít előre, ahogy a magas csaphoz emelem… Már nem reagálok. Rezignáltan csinálom a dolgom és újból elhatározom, hogy soha többet nem borítom fel a gyerekek napirendjét!
Éhen hal
” -Kérek egy kis mekit!- csipog az autó hátsó ülésén Gréti. – Kérek egy kis me-kit! -ismétli. – Ott egy meki! – Nem szólunk semmit. Egyáltalán nem akarunk meki kaját enni.
– Kérek egy kis mekit! – ismétli. – Éhen haljak? – kérdi jelentőségteljesen. Nincs válasz, csendben röhögünk. – Jó! Megpróbálok éhen halni. – Kis csönd. Vár. Mi alig bírunk magunkkal elöl, úgy nevetünk. – Nem sikerült! -jelenti be szomorúan.
– Nagyszerű, válaszolok, már aggódtunk. 🙂