Mert elhatároztam, hogy idén részt veszünk a lampionos felvonulásban, melynek végén találkozunk az igazi Mikulással…
Anyósom hívta fel a figyelmem a csodálatos lehetőségre, itt a szomszédban, de sajnos ők nem tudtak elkísérni, Apa pedig vállalati mikuláson volt vidéken. Így egyik haverunkkal és kisfiával indultunk neki a nagy kalandnak.
A bazi nagy dugóban, már a kihangosított telefonban összevitáztunk, pedig haverságunk 2 éve alatt ez nem nagyon sikerült. Kissé ingerülten érkeztünk a kiindulási helyre, ahol ezer ember fogadott, kilométeres sor a lampionvásárláshoz, aminek elejére furakodva informálódtunk, hogy van még 5 db lampionjuk. Ennek eredménye: Fülsüketítő ordítás. Én az ezer forintos lampionért adtam volna ekkor kettőt is, de nem tudtam, Gréta vigasztalhatatlanul üvöltött, barát kisfia pipa volt, Pöti pityogott. Mindegy. Induljunk el legalább Jolipukihoz, őt lássuk. A felvonulást megelőzve elsétáltunk a gyerekekkel a kijelölt csodálatos európai színvonalú játszótérig, amin meglepődve tapasztaltuk, hogy nincs közvilágítás!!! A sötétben botorkáló több száz ember szorította csemetéje kezét, és igyekezett a színpad közelébe. Ekkor veszítettük el egymást az apukával és kisfiával. Feltoltam a kölyköket egy dombra, ami elég távol volt az egymást préselő tömegtől, de úgy ítéltem, 109 centis lányomnak is van esélye látni. Volt is, míg egy anyuka be nem állt a 6 összegyűrődő kisgyerek elé, amely csoportba Grétát betoltam. Gréta ismét ordítani kezdett. Az egyik mellettem álló anyuka megpróbált lejjebb furakodni és megkérni a nőt, húzódjon már lejjebb! Akkor ő nem látja a Mikulást- volt a válasz. Empatikus hozzáállás.
Nyakamban Pöti, Jolipukinak még fél órája volt az érkezéshez, a színpadon két rettenetesen idétlen huszonéves krampusz bénázott, Pöti a nyakamban mantrázni kezdett: “KI! KI! KI!”. Eldobtam az agyam. Megyünk haza, lesz@rom a Mikulást… Erre Gréti még jobban visítani kezdett. Ekkor érkezett meg a lampionos felvonulás, akik az utca sarkánál tovább nem jutottak el, nem hogy be a helyszínre, ami ekkor már tömve volt. A menekülést itt ítéltem meg lehetetlennek és a helyzetet életveszélyesnek. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Grétit felállítottam a hátam mögött egy kis korlátra, és kértem, hogy kapaszkodjon a hátamba. Végre látott és a vinnyogást is abbahagyta. Csak a program végén vettem észre, (mivel mozdulni alig tudtam), hogy egy anyuka végig ölelve tartotta a kislányomat. Ezúton is hálás köszönetem érte!
Az idő poroszkált, a tömeg valahogy benyomult a játszótérre, az idegeim cikáztak. Pontosan érkezett Jolipuki, próbáltam jókedvet erőltetni magamra és hangosan éltettem: “Pu-ki! Pu-ki! Pu-ki!”, végre a gyerekeim is elmosolyodtak.
Puki bácsi az égvilágon semmit nem csinált, egy gombóc néni mondott pár szót, majd elé lehetett járulni. A domb elindult! “Márpedig mi odajutunk a Mikuláshoz gyerekem!” Tolta lefelé a mellettem addig békében, korláton ülő hölgy a gyerekét. “Ez addig el nem megy innen.”
Gréti elkezdett húzni, ő is oda akar menni. Ekkor kijött a szemem, mint a csigának és mondtam AZT MÁR NEM!
Jolipukihoz jobb oldalról mentek fel a színpadra a gyerekek és bal oldalon engedték őket le. ESÉLYÜK SEM VOLT, hogy visszajussanak a szülőjükhöz. Itt hagytam el a teret. A gyerekek még a sötétben óriáscsúszdázni akartak. Csak kis árnyakat láttunk, de legalább apukával megtaláltuk egymást és próbáltuk lapátolni össze a három atomra gerjedt gyereket. Persze a a kisfiú elveszett a sötétben, amíg barát Apuka Pötit küldte le a csúszdán. Csak 2 perc múlva körvonalazódott, addigra kiborultunk. A három üvöltő gyereket kitéptük a játszóról. Azonnal enni kínáltam őket így hamar jobb kedvük lett. Nekik. Mi ketten erősen próbáltunk emberek maradni és a felpörgött kölköket idegességünkben nem ledarálni. Mire hazaértem, már csak inni akartam, valami erőset, de ugye nem iszom, így maradt a meleg tea és az esti rutin.
Persze a nap jól végződött, mert a pancsi után végre megjött a Mikulás, ami nagyon nagy örömöt okozott a srácoknak. Én pedig hagytam, hogy irgalmatlan mennyiségű csokit egyenek, hisz én is arra vágytam…
