Eljött az az idő is, amikor a kisfiam kinőtt az “ebűűűű, hágiiiiiiiii, gűűűű” korszakából. Ma hevesen azt ismételgette a babakocsiban: “apa, apa, apa, baba, baba, baba, apa, baba”. Mondtam is Grétának, “Nézd már Petike megtanulta mondani, apa. Majd elmeséljük Apunak, milyen ügyes.”. A velem sétáló kismama furán nézett rám. De hát nem is beszél… Mondom azt mondta, hogy “apa” vagy nem mondta. :DDDD Aztán megnyugtattam, hogy helyén kezelem a dolgokat.

Éjjel földrengés volt és én utána sokáig nem tudtam visszaaludni, végül kijöttem a konyhába a laptophoz. Egyszer csak egy kis hangocska szól:
– Anyu!
Szaladok be Grétimhez. Ha kibújok mellőle, sokszor megijed, keres. X. szeparációs szorongásos időszak…
– Itt vagyok drágám, semmi baj, itt van anyu.- De ő mozdulatlanul fekszik, alszik.
– Anyu! – hallom újra, de immáron a bébiőrön keresztül is. Petike szólt. Megáll az eszem. 🙂 Bemegyek, kiveszem a kiságyból, két kézzel kapaszkodik, ölel, fejét fúrja a nyakamba. Szuszogása lassul, megnyugszik. Nem mondta újra, pedig úgy akartam hallani. 🙂

Boldog hófordulót kívánok, és imádlak: Anya.

Én kicsi szerelmem nem egyszerű falat, már most. Felteszem a pelenkázóra, onnan már csak az érdekli, hogyan tudja megszerezni a tárgyakat, amik a pelenkázólap mellett vannak. A csúszós pelenkázólapon egy speciális oldalra fordulós-biciklizős- kukackodós, technikával, fejét a célirányba kitekerve, mint egy nagy C betű igyekszik a kiszemelt tárgyért. Hangos “hő-hő”-vel biztatja magát.
Visszafogni lehetetlen, mert azonnal ordít.
Ha véletlenül mégis sikerül elmarni a kis bokáit és a magasba emelni, hogy kikakázzam, akkor artistát megszégyenítően a “C” betűt a levegőben formázza, és ugyanaz… fejét célirányba tartva kukacoló mozdulatokkal csúszik a cél felé.
Végeredmény: Akárhogy is próbálkozom, mindig csuklóig szaros leszek.