Tudtad, hogy akár a teljes család is ingyen mehet Magyarországon a legnevesebb múzeumokba? Kevesen tudják, de egy kormányrendelet szabályozza, hogy melyik múzeumot melyik hétvégén látogathatják ingyen a családosok.

Mert elhatároztam, hogy idén részt veszünk a lampionos felvonulásban, melynek végén találkozunk az igazi Mikulással…
Anyósom hívta fel a figyelmem a csodálatos lehetőségre, itt a szomszédban, de sajnos ők nem tudtak elkísérni, Apa pedig vállalati mikuláson volt vidéken. Így egyik haverunkkal és kisfiával indultunk neki a nagy kalandnak.
A bazi nagy dugóban, már a kihangosított telefonban összevitáztunk, pedig haverságunk 2 éve alatt ez nem nagyon sikerült. Kissé ingerülten érkeztünk a kiindulási helyre, ahol ezer ember fogadott, kilométeres sor a lampionvásárláshoz, aminek elejére furakodva informálódtunk, hogy van még 5 db lampionjuk. Ennek eredménye: Fülsüketítő ordítás. Én az ezer forintos lampionért adtam volna ekkor kettőt is, de nem tudtam, Gréta vigasztalhatatlanul üvöltött, barát kisfia pipa volt, Pöti pityogott. Mindegy. Induljunk el legalább Jolipukihoz, őt lássuk. A felvonulást megelőzve elsétáltunk a gyerekekkel a kijelölt csodálatos európai színvonalú játszótérig, amin meglepődve tapasztaltuk, hogy nincs közvilágítás!!! A sötétben botorkáló több száz ember szorította csemetéje kezét, és igyekezett a színpad közelébe. Ekkor veszítettük el egymást az apukával és kisfiával. Feltoltam a kölyköket egy dombra, ami elég távol volt az egymást préselő tömegtől, de úgy ítéltem, 109 centis lányomnak is van esélye látni. Volt is, míg egy anyuka be nem állt a 6 összegyűrődő kisgyerek elé, amely csoportba Grétát betoltam. Gréta ismét ordítani kezdett. Az egyik mellettem álló anyuka megpróbált lejjebb furakodni és megkérni a nőt, húzódjon már lejjebb! Akkor ő nem látja a Mikulást- volt a válasz. Empatikus hozzáállás.
Nyakamban Pöti, Jolipukinak még fél órája volt az érkezéshez, a színpadon két rettenetesen idétlen huszonéves krampusz bénázott, Pöti a nyakamban mantrázni kezdett: “KI! KI! KI!”. Eldobtam az agyam. Megyünk haza, lesz@rom a Mikulást… Erre Gréti még jobban visítani kezdett. Ekkor érkezett meg a lampionos felvonulás, akik az utca sarkánál tovább nem jutottak el, nem hogy be a helyszínre, ami ekkor már tömve volt. A menekülést itt ítéltem meg lehetetlennek és a helyzetet életveszélyesnek. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Grétit felállítottam a hátam mögött egy kis korlátra, és kértem, hogy kapaszkodjon a hátamba. Végre látott és a vinnyogást is abbahagyta. Csak a program végén vettem észre, (mivel mozdulni alig tudtam), hogy egy anyuka végig ölelve tartotta a kislányomat. Ezúton is hálás köszönetem érte!
Az idő poroszkált, a tömeg valahogy benyomult a játszótérre, az idegeim cikáztak. Pontosan érkezett Jolipuki, próbáltam jókedvet erőltetni magamra és hangosan éltettem: “Pu-ki! Pu-ki! Pu-ki!”, végre a gyerekeim is elmosolyodtak.
Puki bácsi az égvilágon semmit nem csinált, egy gombóc néni mondott pár szót, majd elé lehetett járulni. A domb elindult! “Márpedig mi odajutunk a Mikuláshoz gyerekem!” Tolta lefelé a mellettem addig békében, korláton ülő hölgy a gyerekét. “Ez addig el nem megy innen.”
Gréti elkezdett húzni, ő is oda akar menni. Ekkor kijött a szemem, mint a csigának és mondtam AZT MÁR NEM!
Jolipukihoz jobb oldalról mentek fel a színpadra a gyerekek és bal oldalon engedték őket le. ESÉLYÜK SEM VOLT, hogy visszajussanak a szülőjükhöz. Itt hagytam el a teret. A gyerekek még a sötétben óriáscsúszdázni akartak. Csak kis árnyakat láttunk, de legalább apukával megtaláltuk egymást és próbáltuk lapátolni össze a három atomra gerjedt gyereket. Persze a a kisfiú elveszett a sötétben, amíg barát Apuka Pötit küldte le a csúszdán. Csak 2 perc múlva körvonalazódott, addigra kiborultunk. A három üvöltő gyereket kitéptük a játszóról. Azonnal enni kínáltam őket így hamar jobb kedvük lett. Nekik. Mi ketten erősen próbáltunk emberek maradni és a felpörgött kölköket idegességünkben nem ledarálni. Mire hazaértem, már csak inni akartam, valami erőset, de ugye nem iszom, így maradt a meleg tea és az esti rutin.
Persze a nap jól végződött, mert a pancsi után végre megjött a Mikulás, ami nagyon nagy örömöt okozott a srácoknak. Én pedig hagytam, hogy irgalmatlan mennyiségű csokit egyenek, hisz én is arra vágytam…

Épp két hete (se) volt, amikor végre elkezdtek a levelek színesedni. Mi betegen sétáltunk, a két tüdőgyulladásos gyerekkel, kezükben kis kosár, szedegettük a leveleket-bogyókat. Mert ősz van. Hazahoztuk, lepréseltük, képeket ragasztottunk, festegettük, kiszárítottuk. Atom őszi kreatívok voltunk. Mire megszáradtak a művek tél lett. A rosszul ragasztott levelek kezdik elhagyni eredeti helyüket a hűtőre ragasztott képről, a szobában az ablakdíszekről, leesésükkel mintegy ezer darabra törve terítik be minden nap az életterünket.
Gréti végre megkezdi az óvodát, amikor 2 éves Pöti gellert kap épp gyurmázás közben. “Anyacicu karácsonyit csináljunk” Azaz karácsonyi díszeket.
Rendben van, sebtében összerittyentek egy só-liszt gyurmát, már sodorja is ki. “Anyucicu, kiszúrom.”
Keresgélek a mintás formák között, egy csillag alakút találok és egy hóembereset. “Csillagot!”, hangzik a választás, amit használ is bőszen, én pedig ahogy készül el, rakom be a sütőbe.
Gréti hazajön, nézegeti. Ő ki akarja festeni. Keresgélek jó minőségű festéket, találok is pirosat, sárgát. Pöti, mint a gép, ipari méretekben kezd el festeni. Míg Gréti 1 db csillaggal pepecsel, egymás után készülnek el a… várjunk csak… Megfestett a kölyök 10 db vörös csillagot… Banyek. Szemeim előtt lebeg a karácsonyfánk, tiltott önkényuralmi jelképekkel díszítve. Párttagkönyvet nem csinálunk? Na, mit tegyek?
“Nem jó ez így gyerekek, nem elég színes. Mindegyiknek kell kapnia egy kis sárga beütést.”
Gréti felnéz. “Milyen mindegyiknek? Ő még csak azzal az egy darabbal babrál. “Mind megfestettétek?” -ámul el. “Nem én, Pöti. Én csak fogtam.”- mutattam csuklóig piros kezemre.
Pötinek nagyon tetszik az ötlet, hogy sárgázzuk meg, már mártogat is hevesen, és fest.
Megsárgáztuk, elégedettek vagyunk. Most már vállalható díszeink lettek. Azonnal új kreatívság után kiáltottak. De ez a következő történet.
Íme a mű egy része:

A gyerekeim őrjöngve unatkoznak a tengernyi játékkupac közepén és mindkettő azt akarja, hogy én játsszak velük. A lakás olyan, mint az univerzum ősrobbanás után, egyedül az elkészült kelkáposzta főzelék bűzlik magabiztosan a tűzhelyen.
Lebetegedtem. Végül csak sikerült elkapnom a cuccot. Mellgyulladásom is lett. Vicces így 4 év non-stop szoptatás után.
Azt hiszem bevezetem a délelőtti alkohol fogyasztás szokását, de gondolkozom még a remeteségbe vonuláson, az érvágás is jó ötletnek tűnik… de a wc is csábító a kulccsal benne… zárható… 😀 😀 😀

Na igen. Van egy nagy segítségem. Apacicu. Míg én itt a neten Dumanyulkodtam, aztán kiteregettem, aztán ruhákat keresgéltem, ágyat húztam, Apa magára vállalta az esti rutint.

A gyerekeket egyesével lezuhanyozta, fogat mosott nekik, majd az ágyra rakta bebugyolálva… hm… hűlni… Ekkor besegítve öltöztettem, majd visszavonultam teendőimhez. A gépnél ülve hallom a visítást. Apa relaxálásképp a gyerekeket tanítja szaltózni az ágyon. Érdeklődöm a legújabb módszer után, ha beválik a 20 perces “szaltó de lepedő” figura, esetleg alkalmazom.
Miután megfelelően relaxálódtak, sikítozós fogócska következik. Fél 10. Diszkréten szólok, hogy lehet lecsitulni kéne, az célravezetőbb, ekkor Apa könyvet fog a kezébe és mesélni kezd Arkagyin Rajkin stílusban.
https://www.youtube.com/watch?v=023QW2GVkYY
Én próbálom nem összepisilni magam a röhögéstől, a gyerekek 5 perc után sírva fakadnak. Ekkor bemegyek és olvasok a srácoknak.
Kijövök fogat mosni, de már hallom is, hogy Apa kapcsolja be a tv-t, a skacok mellette kuporognak. Forma 1, az forma 1. Ahhoz pattogatott kukorica dukál.
“Anyacicu pattogatott kukoricát csinálj!” -utasít Pöti. Csinálok.
“D-vitamint kaptak a gyerekek?”- odahajintom, Apa ügyesen leszereli. Csimoták automatikusan hanyatt dobják magukat. Pöti a kukorica közepébe. Repül a frissen húzott ágyneműn. Szemem sem rebben. Fél 11. Ugyanmá’… 😀

– Imádom, hogy olyan anya vagyok, hogy a gyerekeim úgy szeretnek aludni, hogy szorosan hozzám bújnak és simogatnak. – Egész éjjel nem tudok mozdulni, ha megmozdulok a helyem szűkül, mert közelebb bújnak és csak macerálnak-macerálnak… ahol érnek.
– Imádom, hogy az az anya vagyok, aki a legfinomabb ételeket főzi a gyerekeinek jóízűen eszik. – Ezért állandóan követlenek, még ezt még azt, még ide még oda, pattogok, mint a nikkelbolha. Ha valamit akarnak addig mantrázzák, amíg meg nem kapják. Paranoiás téveszméim vannak az ismételgetett szavaktól.
– Imádom, hogy a gyerekeim szeretnek velem játszani. – De a nap végére már falra mászom a Barbiektól, a vonatoktól, a kukásautótól és egyáltalán nincs kedvem még egy óriási birkózáshoz. Sem sikítozva kergetőzéshez. És amikor végre vízszintesbe rakom magam, akkor csinálhatok “kakut”, ami sátor a takarómból a lábammal… ahová alvás helyett lehet bebujkálni….
– Imádom, hogy a gyerekeim szeretik egymást és állandóan keresik egymás társaságát és ugratják egymás. – Míg minden ugratásnak vinnyogás lesz a vége… én meg kiborulva ordítok már este.
– Imádom, hogy van tejem. – De két év szoptatás/ gyerek ELÉG!!! Úgy érzem magam mint egy véradó központ.
– Imádom-imádom-imádom, hogy imádnak. – de estére úgy vágyom 5 perc nyúzásmentes csendre, mint egy sivatagi szomjazó egy csepp vízre. De mire ágyba kerülnek… beájulok…

Minden nagyon jó, a gyerekeim csodálatosak, sokat nevetünk és rajongok a családomért. DE most épp a Holdra vágyom, EGYEDÜL, csendben, vagy ordító zenére rázva-énekelve, legalább 1 napra. A 24 órás kiszolgálószemélyzet az idegeit és a beleit fonogatja a maradék szabadidejében. És ír. Miközben Pöti az ölembe mászik, letépi rólam a ruhát, csöcsöl, aztán ordít, amikor már nem bírom tovább és lerakom…

–

Pláza parkolóházából igyekszem kifelé . Előttem 50-60-as nagymama hajt be nagy magabiztossággal a “behajtani tilos”-ba, majd fordul rám életveszélyesen. Magam elé engedem. Hátul két unoka. Mennék már ki a kapun, a csinos nagyi rosszul áll meg, lehúzza az ablakot, de nem tudja berakni a jegyet. Aztán ki akar szállni, odavágja az ajtót az oszlophoz. Arrébb áll. Kiszuszakolja magát, berakja a jegyet, semmi. Előveszi a pénztárcáját. Az első arcradírt a körmeimmel ekkor követem el. Keresi hol kell bedobni a pénzt. Nem találja. Jön hátra. Lehajtom az ablakot.
“Hol kell itt fizetni?” Elmagyarázom. Otthagyja az autót és elindul…
Na ekkor kezdtem üvölteni:
“Tessék visszamenni rettenet gyorsan az autóhoz és arrébb állni!” Mögöttünk tetemes sor, a pasik már curikkolnak fordulnak meg, én nem tudok, moccanni sem. Próbálok óvatosan hátratolatni, intek merre menjen. Nem. Idétlenül oldalra áll, kiszáll, két unoka otthagy, elindul az automata felé. Én végre szabadulok. Kifeléééééééé!!!