“Peppa malacot kérünk!”, “Még egy Peppa malacot kérünk!” – hallom a vinnyogó kórust a szobából. Reggelit csinálok, 5 percenként rohangálok újabb Peppát kapcsolni. Papa malac és Peppa szobát fest.
Megetetem őket kidugom az orrom, orkán erejű szél. Ma sem megyünk sehová. Leülök olvasni. Persze Anna-Peti-Gergőt kér Pöti. Olvasok. A család költözik, és kifestik a lakást.
– Fessük ki mi is a lakást! – kiált fel Gréta. Pöti az utánozóművész, felélénkül és rohangászni kezd, közben üvölt:
– Fessük ki a lakást! Fessük ki a lakást!

Körbenézek, a szokásos atomtámadás utáni káosz van a lakásban. Lehet ez rosszabb??? Nem.
– Oké! Fessük ki a lakást! – mondom. A két gyerek lemerevedik. Erre nem számítottak. – Gyertek le a pincébe, hozzuk fel az eszközöket! – Hirtelen olyan kisangyalokká válnak, hogy kedvem lenne videózni. Rendezetten vonulnak az előszobába, veszik a cipőjüket. Izgatottan lépdelnek a pincébe. Ott persze megpillantják a rollert-kismotort.
– Lehet rollerezni-motorozni a folyosón, míg én előkeresem az eszközöket. – Mondom és fegyelmezetten kiszedik a járműveket, majd az örömtől hangoskodni kezdenek. Fel alá rocsóznak a folyosón. Lecsendesítem őket és kikaparom a rengetegből a holmikat.

Felcipelünk mindent, ami nem kell, azt kidobom. De úgy süvít a szél, hogy messzire viszi a szemetet, amit a kukába raktam bele nem is bírom elkapni. Futkározok egy szál pólóban, mint egy hülye, a gyerekek röhögnek rajtam az ajtó üvegén át.

Átöltöztetem a manókat, mindenki kap egy hengert, arrébb húzom a konyhaasztalt, elmondom a szabályokat és hajrá.
Nagy kedvvel festik a konyha falát.
Úgy 15 perc múlva látom az unalom jeleit. Na, ezt a festést is megnyertem. Kölköket a kisszobába terelem és a kihagyott helyeket átfestem a plafonig. Nos, foltos lett, persze, ha nagyon nézem, de szép fehér, tiszta. Olyan Peppás. 🙂 De ők csinálták!
Pöti nagy ügygonddal mosta el a hengereket, Gréti pedig ebéd közben végig a falat bámulta. 🙂

Mert persze Gréti nyúz-húz, jön a karácsony, díszítsük fel a lakást. Én nem vagyok az a díszítős fajta, ráadásul mit díszítsek? Az irgalmatlan kupi tetejére tegyek egy gyertyát és wuff… ???
De Gréti hajthatatlan gyötört. Karácsonyi fény az ablakba, díszítés az ablakba, a lakásba… Beadtam a derekam.

Tecsó utunkban a sprayes-díszes polcok felé vettük az irányt és őrülten válogattunk. Végül OBI-ba is benéztünk. Vettünk mindent ami “kellett”. Világítós ablakdíszt, jégkristály sprayt (olyan jól hangzott), hungarocell formákat.

Itthon izgatottan szereltük fel a kínai iparág két igazi, világító gyöngyszemét az ablakra. Ezek után Gréti hópelyheket rendelt, Apa dolgozni indult. Kínnal kutattam hópehely sablonok után a neten, egyet ki is vágtam papírból. Nézegettem szerencsétlent, majd méltó helyére a kukába helyeztem. Gréti a türelmetlenségtől tombolt, Pöti pedig azért visított, mert nem vele foglalkoztam.

O.K. Legyen inverz. Elővettem egy kifesthető hungarocell hópelyhet, kikaptam az OBI-s szatyorból a sprayt, ablakra helyeztem és fújtam. Nézem… MI ez??? Idegességemben a jégoldót sikerült előhúznom, amit a kocsihoz vettem… Gréti röhög. Pöti vinnyog, ő autózni szeretne.
Letörlöm az ablakot, a jégkristály spray felé nyúlok. Fújok. Miarosseb ez? Csak folyik-folyik, sehol egy kis jég, sehol semmi, mintha olajat fújnék az ablakra. Gréti sír. Nem baj, buzgón beterítjük a mintával a gyerekszoba két ablakát. Érdekesen néz ki. Ekkor a fejem már akkora, mint egy ház. Derékig kortok, a pincéből felcibált karácsonyos dobozba és előrántom a ki tudja mikor vásárolt hó sprayt, és győzedelmesen felmutatom, mint az amerikai filmekben az államügyész a bizonyítékot.

Futás Apa dolgozószobájába. A hópehely eltört, lesz angyalka motívum. Gréti újra lelkes. Pöti mindent gyűlöl már. Gréti az ablakhoz szorítja a formát, anya nyomja a sprayt, semmi. Besült. Egy tűvel próbálom kitisztítani, visszatérek. Gréti fogja a formát, anya céloz angyalka fejére, fúj! Egy hatalmas habot az angyalka arcára. (A tűvel elcsesztem a fújókát konstatálom…)
Gréti arcán először döbbenet, aztán kipukkad a röhögéstől. Én is. Gréti visít, a hasát fogja. Pöti berohan megnézni mi a szitu. Gréti a széken áll, és fogom, hogy ne essen le, hajlongunk a röhögéstől, a kezünk ernyed, angyalka beterít minket habbal.
Megszólalok, amikor van egy lélegzetvételnyi erőm: “Borotvahabos lett az angyal. Borotváljuk meg!”
Gréti majdnem leesik a székről. “Bepisileeeeeeeeeeeeek!”- kiabálja és visít a nevetéstől.

Amikor összekapartuk kicsit magunkat megegyezünk, hogy hagyjuk a dolgot. Visszamegyünk a gyerekszobába, ahol az ablakról eltűntek a hópehely díszítések. Gréti nem olyan szomorú, megígérem, másnap veszünk hósprayt.

Este fürdetéshez beszaladok a gyerekszobába pizsiért, ahol sötét van. A lámpák átragyognak az ablakon, az ablak jégvirágos, hópehely mintával. Gyönyörű.
“JÉGVIRÁG spray ez, nem jégkristály, miért nem ezt írták rá???”

Mégsem olyan rossz ez a karácsonyi díszítés móka. Apa hozott egy csomó mintát, kapta a munkahelyén, ezeket pár nap múlva kifestették a srácok és az előszoba falára ragasztottam őket, mert nagyon szépek lettek. A szarvastól konkrétan beájultam, nem is tudom egy 4 éves gyerek hogy tud ilyet festeni! Imádom! Csak ne pózolna a képeken állandóan… 😀 Gréti. Nem a szarvas… 😀

A napom szörnyű hosszú volt. Mindkét gyerek belázasodott, egész nap ordítottak valamiért, akartak és nem akartak, vinnyogtak, nem aludtak, kimerítő kínszenvedés volt az egész.
Apa hazajött, de akkor is én kellettem nekik. Nem volt egy pillanat nyugovásom.
Apa ölébe vette Grétit, én melléjük rogytam. Apa végignézett rajtam és megszólalt:
– Gréti! Anya ember! Érző emberi lény, nem kiszolgáló robot, még ha úgy is néz ki…. Ő, nem úgy gondoltam…

Előbb elküldtem a viharos csipába emberem, de végre nevettem egy jót…

“Nem szabad az étellel játszani!” -dörgöm kb. tizedszerre. “Tessék enni!” De Pötinél épül az uborka kukásautó, Gréti csak tologatja a szendvicsét (később kiderül, hőemelkedése van, nem éhes). Tobzódom. Apát kérem meg, hogy reggeliztesse tovább a gyerekeket, mielőtt délelőtti gyerekdarát csinálok. Elkezdem berakni a mosogatógépet, Apa osztja az ételt. Egyszer csak hallom érces hangon.
“Tíz, kilenc, nyolc… kettő, egy. Ignition. Bláááááááá… ” Hátranézek, épp indul a kolbász űrhajó, Apa kapitány irányításával. Ekkor döntöttem el, hogy kiugrok az ablakon, de előtte még kedvességet erőltetve érdeklődtem:
“Most épp mi történik?” Mire Apa. “Feladtam a nevelést, támogatom a kreativitást.” – közben már új kilövésre készülődnek.
“Majd jusson eszedbe Drágám, amikor kicsit kevesebb türelmed lesz az asztalnál, hogy kreatívak a gyerekek, nem rosszak.” – zárom le a témát és adom fel az egészet. Nem ugrom ki az ablakon sem. Eszem egy űrhajó szendvicset.

Mert megígértem Grétinek, hogy korábban érek érte. Igen ám, de Apa elvitte az autómat, amiben a babakocsi is volt, úgy kellett kalkulálnom, hogy Pötivel gyalog oldjam meg az utat a szakadó esőben.
Fel is ébredjen időben, oda is érjünk…
Aham, csakhogy a kisember sokkal korábban ébredt, méghozzá extra nyűgösen. Nem baj, majd cipelem. Mindent kiszámoltam, megbeszéltem vele, hogy a csatos hordozóban megyünk, felöltözni is sikerült, amikor is az ajtóban megmakacsolta magát. Őt nem hordozom, ő ernyővel jön. Márpedig ember legyen a talpán, aki egy kapálózó kétévest fel tud kötni a hátára. Nekem sem ment…. csak az időm…
Kitessékeltem a pasit az ajtón, a kapuban már az ernyőjéért kornyikált, amit alig bír el, és gyök kettővel kezdett kódorogni, az ernyőtől semmit nem látva az út közepén. 5 percig bírtam, ez alatt már eláztam, mert esélyem sem volt az én ernyőmet kinyitni. Tudtam, hogy vesztes a helyzet. Hátamon 10 percet kalkuláltam, eltelt 15 és még a ház előtt voltunk. Felkaptam a gyereket, az ernyőt, a másikat magam felé raktam és fél kézzel cipelve elkezdtem az ovi felé sietni. Pöti sikítva ordított. Ezt már nem bírták az idegeim, meg fél kézzel a súlyát sem, kitört belőlem az állat és elkezdtem mondani a magamét. Ettől a fiam kiakad, és azt üvöltötte: “Hagyd abba!” Amikor ráébredtem emberi nyomorultságomra, próbáltam vigasztalni a kisembert, de erőm már kezdett elhagyni a rohanásban. Gréti utálni fog.
Mit tesz a sors, egy anyuka, akivel már napok óta beszélni akarok nagyon fontos ügyben épp jön szembe. Most vagy soha, nekem már mindegy. 3 percre elkaptam, és megbeszéltük a megbeszélnivalót.
A víz csurgott rólam a kíntól, amit Pöti súlya és a többi cucc cipelése jelentett, de megérkeztünk. 4 óra 10 perc. Kinyitom a csoport ajtót, Gréti megvető tekintete szegeződik rám. Tudtam. Már csak hárman vannak. Utál.
“Kérlek ne haragudj, nagyon jöttünk!” – kérlelem, de olyan fejet vág, kijönni sem akar. Csalogatom, de durca. Majdnem sírok. Tényleg nagyon siettem, pár percen múlt csak, hogy nem a nagy tömeg előtt értem… Fáj a szívem, atom vizes vagyok, Gréti látványosan utál.
“Gyere már!”- kérlelem.
“Géti gyele”- könyörög Pöti.
“Csak most kezdtem bele a játékba!”- hajintja el kezéből a katicabogár babát és indul. – “Túl korán jöttél.”

Kb. ott haltam meg az ajtóban… A duzzogó gyereket kilapátoltam, felöltöztettem, és hazaindultunk immáron gyalog, ernyővel, gyök kettővel.
Itt határoztam el, hogy valami szuper programmal fejezzük be a napot, ami kitörüli a komplett őrületet.

Jó kis esti program volt. Krumplinyomda, aztán a nyomdázó szivacsokkal kádfestés, majd pancsi a színes vízben.: