Mert ÉN a hős és állatbarát anya, meg akarom mutatni a gyermekeimnek, hogy nem ölünk meg semmit szándékosan!
Fogom a dög nagy mezei poloskát és a függönyről próbálom beterelni egy befőttesüvegbe. Persze nem megy, mert ez a lény repülni is tud. Átkergetem a szobán, gyerekek nevetve nézik, de végül elkapom és egy papírt teszek a tetejére. Az erkély ajtót résnyire nyitom, a papírt elengedem, ekkor…
A poloska rászáll a kezemre. Sikítok, káromkodom, lerázom és becsapom az ajtót.

Gyanútlanul szemlélődő szomszédaim ennyit láthattak:
Nyílik az erkélyajtó, kiüvöltök integetve “b@meg” és becsapom.

A gyerekeim ismét tanultak valami nagyon hasznosat…

Mert elhatároztam, hogy mi sem fogunk itthon ülni a csodaszép időben, ha már Apa elment egy bicikli túrára a barátaival. Kinéztem a Hal és Vad kiállítást a Vajdahunyad várában és kora reggel elkezdtem készülni, készíteni a gyerekeket, de ők mindent megtettek, hogy hátráltassanak. Nem ettek, nem öltöztek, láthatatlan és látható bibiket gyógykezeltem…
A hajam kihullott, mire levezényeltem őket az autóhoz. A gyereküléseket átcibáltam Apa autójából az én autómba, ránéztem az órára és sírásra görbült a szám. A legnagyobb igyekezetem ellenére kettő órába került, míg a srácokat az ágytól az autóig tereltem.
Ekkor vettem észre, Gréti cangájának hátsó kereke lapos. Apánál a pumpa a Dunakanyarban…
Jár az agyam, hátul a csimoták nyüzsögnek. Megállok egy benzinkútnál. A gyerekeket az ülésükben, lehúzott ablakkal az autóban hagyom, 3 méterrel arrébb a pumpa. Amit képtelen vagyok a pici kerékhez illeszteni. Már fáj a kezem. Nem fér be. A srác felajánlja a segítségét, de az én kezem sem fér oda, nem egy férfikéz. Megoldom. Mire az autóhoz érek két kisírt szemű gyereket találok. Azt hitték elvesztem az alatt a három perc alatt. Dühös vagyok magamra, sajnálom őket, de nem mertem őket kikötni, balesetveszélyes, miközben nem tudok rájuk figyelni… áh mindegy. 10 mp alatt megnyugszanak, amikor látnak, de Gréta úgy leteremt, hogy leég a hajam. Igaza van. Rosszul vagyok.
Az úton senki nem volt, de a Felvonulási téren minden gyanús lett. Se parkolni…terelés-terelés… kavargok, tekerem a kormányt, káromkodok, feladom.
Végül a titkos parkoló helyemen van egy hely. Megállok, kiszedem a gyerkőcöket, bicikli, kismotor, babakocsi.
Ekkor hív vissza Apa. Kiabálok elkeseredetten a telefonba: “Nem hiszed el mekkorát szívok, nem hiszed el mekkorát szívok!” Elhiszi, de nem kíváncsi rá. Elbúcsúzik.
Pöti 10 egész méter után üvölteni kezd a kismotoron. Vegyem fel. Nem tudom, tele vagyok, mint a déli busz. “Vagy babakocsi, vagy kismotor, vagy séta.” -ismételgetem, miközben az lezárt Andrássy úti gyalogos forgatagban kb. 100-an néznek. Mi a szent szar van itt? Nézek körbe. Cseszd meg Kaskötő, belekerültem a népnemzeti lovasparádéba. Gyerekestűl, mindenestűl. Pöti kitartóan üvölt, immáron beszíjazva a babakocsiba. Próbál szabadulni, én meg próbálok Grétinek egy gombóc fagyit venni. Egy rettenet ijesztő idős néni vigasztalja Pötit aki ettől sikít, én a pénztárcám után kotrok… 1-1 gombóc fagyival a népnemzeti toi-toi sor előtt leülünk az utca szélére és eszünk. Nem vettem észre, hogy ott vannak a hátunk mögött, ott volt csak egy kis félreeső hely. A szag rádöbbent.
Pötit ölembe veszem dédelgetem. Megnyugszik. Nem tudom a kocsiba rakni, újra üvölt. Nyakamba veszem, üvölt. Ő az ölemben akar utazni. Megszakadok. Beteszem a kocsiba, tolom. Ott a cél a Vajdahunyad vára. Gréti egy kürtös kalácsért kuncsorog. 900 Ft. Megkapja. Haladunk!
– Itt nem lehet átmenni. Ide belépő kell. – Áll utunkba három biztonsági őr.
– És hogy tudunk átjutni?
– Vagy megkerülik az egész Hősök terét, vagy a múzeumot.
A vágta úgy van felépítve, hogy kívülről a világon semmit nem lehet látni.

Ránézek Grétire. “Most megyünk haza.” – én ezt meguntam. Gréti hálásan bólogat. “Elfáradtam Anya, menjünk.”
Még egy utolsó próbát teszek, megkerülöm a múzeumot. Hatalmas kört írunk le, mivel a Nemzet konyháját is meg kell kerülnünk. Tombolok belül, sírógörcsöm van. Etetem,-itatom a gyerekeket. “Anya nézd, ott buli van!” Gréti meglódul, tűzünk a körhinta felé. De csak egy… nem mondom meg mit találunk…

Próbálok hátulról a célhoz jutni, ekkor Gréti megtorpan. Egymásra nézünk. MOST tényleg megyünk haza. Megfordulunk és megyünk az autó felé. Pötit nem lehet rávenni sem sétára, sem motorozásra, pedig árnyas fák között sétálunk. Meglátja az autót, felélénkül, kikérezkedik. Pörög-forog, már a vezető ülésben ül, vezet, vált, vigyorog. Először, órák óta.
Gréti könyörög, hogy menjünk, fáradt. Beszíjazom őket és majdnem alvó állapotban szállítom a kapu elé.
Levetkőznek, kezet mosnak, és beugranak az ágyba. Aztán Pöti kiugrik és felpattan a taposó quadra és fel alá autózik a lakásban. Most. Itt bent. Ebédet adok nekik, nem esznek. Altatásnak futok neki háromszor, buliznak. Most itt ülök a konyhában, Pöti nyeklik-nyaklik, Gréti játszik én 2 órája próbálom vízszintesbe tenni őket és gyilkos hangulatom van.

Milyen érdekes, ha az ember nyitott, mindig belebotlik, valami szuperségbe. Ma nem főztem, a srácokat kifőzdébe vittem. Ebéd után még hagytam őket szaladgálni a játszón, ami a kifőzde mellett van, mert végre kisütött a nap. Nagy kertészkedés folyt és egy ember turkált a homokozóban, vizsgálta a fákat, bokrokat. Pár perc múlva már kedélyesen beszélgettünk. Agrármérnök, növényvédelmi szakember. A homokozóban cserebogár pajor után kutat, bejelentésre. Kérdezte mi találtunk-e. Nem, mondtam, de szívesen megnéznénk milyenek. Térült-fordult és hozott egy kávés pohárnyit. A gyerekeimmel nagy érdeklődéssel hallgattuk a rögtönzött kiselőadását. Évekig élnek békésen a föld alatt, egy kis darab gyökeret eszegetve, mielőtt kiszállnak. Nem szépek, de a szépség relatív, na meg minek lennének szépek, a föld alatt, ahol a vakond is vak… Viszont érdekesek.
Megint okosabbak lettünk, megint lett egy szuper élmény és nem kellett érte kajtatni. Csak egy barátságos mosoly, és ennyi.

A dolog úgy kezdődött, hogy Szilvi néni cirkusz kupont adott a gyerekeknek. 2 hete. Innentől Gréti minden áldott nap megkérdezte, mikor lesz a cirkusz. Ki is szúrta az építkezést és az előkészületeket már a hét közepén, amikor vásárolni mentünk. Innentől fogva naponta kétszer leellenőrizte a kupon meglétét és ha elfelejtette, akkor a legváratlanabb helyzetekben – pl. amikor a Mamáékhoz autóztunk, – elsírta magát, hogy “már nincs is meg a kupon, nem is tudunk menni…” hallgattuk a rinyát éjjel-nappal, megállás nélkül, nem kímélve szabad perceinket. Neki cirkusz KELL, ő cirkuszba akar menni!
Legyen. Átok rossz idő van a kutyának sincs kedve kimenni, összenéztünk reggel Apával, legyen cirkusz! Bőségesen megreggeliztettük a kis csapatot.
A műsor 11-kor kezdődik, ha időben odaérünk biztosan lesz jegy, nem lesz sor, aztán beugrunk a SPAR-ba vásárolni gyorsan, pár apróságot. Mindent elterveztünk. De a gyerekeket összevadászni művészet volt. Izzadtan indultunk neki a vasárnap délelőttnek.
A pocsolyák gondos kerülgetésével meg is érkeztünk, a kuponnak hála belefért a költségvetésbe a VIP jegy, mi boldogan indultunk a szupermarket felé, Gréti nem. Ő teli tüdőből üvöltött, hogy utál bevásárolni, ő most akar cirkuszba menni, hiába magyaráztuk, hogy van még 40 percünk semmi nem hatott, csak az, hogy megszólaltam: Akkor “Gréti most hazamegy, mert nem tud viselkedni.”
A bevásárlás gyors volt, flott volt, a gyerekek is élvezték, a cuccot az autóba raktuk és immár semmi nem tartott vissza minket a cirkusztól.
5 perccel az előadás kezdete előtt a sátor kongott. Mi persze az első sorba ültünk, a legjobb helyre, nagyon boldog voltam, de lelkem mélyén már megsajnáltam ezeket az embereket, akik vérverítékezni fognak negyedháznak.
– Mikor kezdődik már? – érdeklődött türelmetlenül Gréti.
– 5 perc. Nem soká. Látod milyen jó, hogy elmúlattuk az időt a vásárlással, most már nem is kell sokat várni.
– Mikor kezdődik már? Sok az az 5 perc, vagy kevés? – tudakolta Gréti türelmetlenül.
– Nos, ha 20 másodpercenként megkérdezed, sok, ha nem akkor picikét várunk és nemsoká.
– Mennyi az az öt perc? Megtanítasz elszámolni addig?
– Ó hogyne. Persze. Most azonnal. – jaj, csak kezdődne már. Ha megint megkérdezi, belenyomom a fejét valahová…

Tátám, sötétül a hely, világosodik a színpad, a gyerekek izgatottan figyelnek. Bejön egy idegesítő alak, mondja-mondja… konferál-konferál, engem spec. irritál, de mondjuk engem mi nem?!?

Végre a az első fellépő. Nő. Édesen totyogó kacsákat terelget. Nem nagy szám, de nagyon aranyos, Petike izgatottan tapsol. Gréti előrebiccentett fejjel, felfele néz. Arcán ott a méla közöny. Kacsák…

A második fellépő bohóc. Aranyos, ügyes, olyan semmilyen.
– Ez a bohóc nem vicces. – jegyzi meg Gréti. Jáj. Szerintem sem az, de ez inkább ügyességi mutatvány. Annak kicsit gyengusz, fröccsel elmenne…

Jön egy pohár egyensúlyozó nő. Zseniális. Pöti kimászik a kezemből átmászik Apához. Gréti lejjebb csúszik a széken.
– Mikor van már vége? – kérdi.
– Nem tetszik?
– DE! – erőltetett vigyor.

Erősen nagypapa korabeli egyensúlyozó művész brillírozik ezután. Apukát visz ki magával. Apuka nagyon jó fej, mi nagyon jól szórakozunk, a gyerekek-felnőttek nevetnek. Pöti felfedező útra indul, Gréti elfolyik a székben.
A töltött csirke légtornász nénire nem sok figyelmem jut, pedig nagyon ügyes. Kb. 20 év rutinjával pörög-forog a levegőben. Pöti is tornászik a sorok között, Gréti percenként kérdezi meg, mikor van vége a cirkusznak. Az agyam kezd lobbot kapni.

Megint jön a bohóc. Gyerekeket keres. Gréti fellelkesül és ugrik. CSAK Gréti. Szalad, végre eljött az ő ideje. Fülig ér a szája a copfja repdes.
A bohóc kezével int! Mutatja túl kicsi és visszakíséri. Gréti arcán egyszerre tükröződik méreg és megalázottság. Ő nem kicsi. A bohóc kínkeservvel keres két kislányt. Gréti duzzog. “A bohóc nem is tud beszélni, csak mutogat, vagymi!” Puffog az egész előadást utálja. Mellesleg simán alkalmas is lett volna a célra. Petike visszamászik hozzám tapsol, nevet, élvezi a műsort. Gréti leforrázottan csücsül.

Ez után kecskék és majmok jönnek. Cuki. Pöti édesen kommentálja: “Anyacica! Beeeeeeee! Beeeeeeeeee! Anyacica! Beeeeeeeee!”
Anyacica szerint ez mekk-mekk. Mindegy. Cuki? Cuki. Pöti tapsol. Gréti mindent utál.

A bicikli akrobata testvérek szenzációsak, de erről a mi gyerekeinknek más a véleményük. Pöti ismét kódorog, Gréti aludni készül.

Szünet.

A szünetben sétát teszünk a sátor körül, a gyerekek a táskám aljára kiszóródott keksz után érdeklődnek. A “koszos” válasz nem győzi meg őket, ropogtatnak. De jó, éhesek lesznek a műsor után, megeszik az ebédet. Nincs nyalóka.
Megnézzük a kacsákat, Gréti pisil, anya pisil, visszakódorgunk, leülünk, az előadás elkezdődik.
– Keksz! – jelenti be az igényét Pöti.
– Nincs, elfogyott.
– Váááááááááááááááááááááááááááááá! – teli torokból üvölt.

A bohóc-konferansziéból átvedlett zsonglőr fiú annyira ügyes, hogy én még ilyet nem láttam. És most sem fogom látni. Keksz darabkák és a cumi után kotrok a táskámban, előttem üvöltve áll Pöti. Darabonként szedegetek ki mindent a táskából. A keksz elfogyott, a cumit elhagytuk. A büdös viharba!

Valami megy odabent, mi megyünk a sátorból odaki. Üvöltő Pötivel a kezemben körbejárjuk a sátrat, cumi sehol.
Már majdnem fordulnék vissza, amikor két cirkuszos szólít meg. Megtalálták a cumit. Lemossák és hozzák. A köpcösebb férfi mosolyogva nyugtat. Most már minden rendben lesz, majd sebtiben elpanaszolja, az ő fia 5 éves és nem tudják elvenni tőle a cumit. Rövid szülői értekezletbe kezdünk, és arra a megállapításra jutunk, hogy nagyobbik gyerekeink cumival a szájukban fognak megházasodni, ha nem találunk ki valamit. Ötletünk egyikünknek sincs.
“Jaj, de kár, hogy nem látta a kicsi fiam pont akkora, mint ő, – mutat Pötire, – most ment be ebédelni, pont ilyen szöszke.” – jön utánunk a krapek és egy villanás múlva már fent is van a színpadon. Csüngő hasú malackákat terelget. Nagyon édesek. Pöti ringatja magát az ölemben és a kis lyukon néz, Gréti gyakorlatilag alszik.

Ismét jön az erőművész papa, ismét zseniális a száma, mögöttünk a gyerekek sikítozva röhögnek, Gréti utálattal néz hátra. Majd keresi elöl az érdekeset. Majd megvetően pillantgat ismét hátra. Rászólok. A gyerekek visítanak a röhögéstől, Gréti a bácsi testi épségéért kezd aggódni, – mellesleg erősen én is, – de ő annyira, hogy szorongva bújik az apjához. Pöti sír. Én próbálok elvonatkoztatni és csak nézni ezt az előadást, úgy ahogy van. Mert bizony jó. De valami erőset kéne inni, hogy lazuljak. Pöti kimászik a kezemből, világot látni indul, végre nézem a produkciót.

Az apró pici kutyusok szerencsére felkeltik Petikém érdeklődését, Grétinek már a szar is büdös. A bohóc ismét jön, de mint tudjuk ő ősellensége lett a csajomnak, lefitymálva bámul.

Az utolsó produkció lélegzetelállító, és próbálnám is élvezni, de Pöti fetreng, Gréti percenként kérdezi meg, hogy mikor lesz már vége és most már én is örülök, hogy ez az utolsó szám. Az idegtől csatakosra izzadva végre az oxigéndús levegőre érünk és a gyerekeket az autóba cipeljük.
Még a cirkusz kapujában összefoglalom a srácoknak a tanulságot: Nektek legközelebb akkor lesz cirkusz, amikor én csinálok.

Én itt nyomogatom a gombokat békésen, egyszer csak Gréti vészjóslóan megszólal. Egyre magasabbra emeli a hangját a mondat végére majdnem sikít:
– Anya, anya, gyere gyorsan, valami undorító úszik a kádban.
– Tud mozogni? – kérdezem rezignáltan.
– Nem mozog.
– Akkor nem bánt. Megyek azonnal. – kászálódom, morfondírozom, vajon milyen bogár eshetett bele a vízbe, amitől Gréti így megijedt. Biztos egy szerencsétlen molylepke. Beérek, óriási habos pancsi, benne két gyerek. Pöti békésen öntögeti a vizet, Gréti lábujjhegyen áll, falnak támaszkodik.
– Hol van?
– Ott.
Ott nincs semmi. Elhajtom a habot és egy óriási szardarabbal nézek farkasszemet. Kissé jobban elhajtom… nem szépítek, a víz tele van szarral. Szokásos Csilla-féle problémamegoldás következik:
– Víííííííííííííííííííííííííííííííííí! – tör ki belőlem az emésztő röhögés, térdem összeszorítom és nekitámaszkodom a kádnak, nehogy beleessek. – Víííííííííííííííííííí-híííííííííííííííííííííí- ííííííííííííííííííííí… – folytatom a probléma feldolgozását a fejemben.
Felmentő seregként Apa érkezik. Mi az, mi történt? Mi van a vízben? Ránézek:
– Vííííííííííííííííííííííííííí!
Gréta is nevet. Rezignáltan válaszol helyettem:
– Pöti beleszart.
– Akkor gyere már kijjebb, – szól nekem Apa, – hagy szedjem ki, és ne visíts, megijednek a gyerekek!
– Híííííííííííííííííííííííííííííííí. – lehelem ki hangosan a levegőt. Nem tudok kijönni a csepp helyről, beszorultam, sürgős megfulladhatnékom van. Ahogy lenni szokott. Kifelé préselődik a levegő, de venni nem tudom. Kétségbeesve kapkodok oxigén után, de nincs. Apa újból rám szól:
– Gyere ki, megrémíted a srácokat!
Kiesem az ajtón, a szennyes tartóba kapaszkodom. Visszanézek. Apa a bilivel halássza a darabokat. Ez nem fog így menni. Én láttam amit láttam. Szemem előtt a hab alatt megbújó rettenet. Apa halászik, én nem bírom tovább.
– Vííííííííííííííííí-ííííííííí-ííííííííííí-íííííííííííííííííí- áááááááááá- ííííííííííííííí! Híííííííííííííííííí!
Apa meglátta amit én láttam. Észrevettem a testbeszédén.
– Vííííííííííííííííííííííííííííííííí-hihihihihihiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! Nem fog úgy menni, híííííííííííííííííí, engedj oda híííííí-híííííííííí-híííííííííííííí. – Most már biztosan megfulladok, ha nem lépek a tettek mezejére és nem hűtöm le magamat.
Wc-be lépek, letekerek egy darab papírt, nekiállok én is halászni, de gyorsan meggondolom magam, mert a wc papír bizony gyorsan foszlik, nem akarok nagyobb gondot okozni. A cucc, – mit szépítsünk -, így is a markomban van.

Dobálom a bilibe, de megunom és kihúzom a dugót. Illetve a mi kádunkban nem dugó van, hanem egy felemelkedő sapka, az alatt folyik ki a víz. A bili tartalmával a wc-be megyek. Apa közben meglátja mit tettem!
– Most miért engeded le, az összes cucc be fog szorulni a perem alá! – mérgelődik.
– Nem -nem. – Kapom ki gyorsan a kis sapkát. Ott összegyűlik.
Ekkor szólal meg az eddig gondosan háttérbe húzódóan játszogató Pöti.
– Apa! Kaka van!
– Látjuk mindannyian kisfiam. – Én kimerem ami még ott maradt a lefolyónál, kiviszem, visszatérek.
Gréti is lenyugszik és játszani kezd a lefolyó vízzel. Egy átlátszó flakonba merít belőle és a lámpának tartja. Na ezt már Apa sem bírja ki röhögés nélkül.
– Ne játssz már a kakás vízzel, mi vagy te limnológus? – Na kész. Én eddig bírtam a komolyságot. Gréti még mindig a vízminőséget vizsgálja.
– Vííííííííííííííííííííííííííííííí!
– Gréti, öntsd már ki a vizet, nem vagy limnológus, öntsd már ki. – Gréti mint egy süket vízügyi szakember, állhatatosan kiönti és újra meríti a flakont.
– Vííííííííííííííííííííííííí! – konstatálom
– Gréti, ne légy gusztustalan! -csattan fel mérgesen Apa.
Ekkor elhagytam a csöppnyi panelfürdőszobát. Apát az ajtóból félretoltam és próbáltam visszahozni magamat a vészes oxigénhiányból. Viszem a ruhákat, Apa elkezd fürdetni.
– Jó Isten, ez mekkora! – dörren fel Apa, -Előkerült a vezérkaka darab a hab alól! – de én ekkor már oxigéndúsabb tájakra eveztem és hagyom Apát érvényesülni.
Konklúzió: Ha óriás habot csinálsz a pancsiba, esélytelen az összes szardarabot felfedezni alatta. Illetve ha egész nap termés nélküli a pelus, akkor az esti eredmény mindent felülmúlóan nagy.

Norbi barátunk kitalálta, bográcsozzunk egyet vasárnap. Ő hozza a kisfiát, a bográcsot és a lábat, no meg a fát, mi vigyük az alapanyagokat.
Amit én vállaltam az a tányérok, evőeszközök és fakanál.
Én mindent előkészítettem, felvágtam, míg Apa elment dolgozni. Vasárnap. Hajnalban…

Előző nap megbeszéltük, hogy a Határhegyi reptérre megyünk. Ott van tűzrakóhely, szép és közel is van.
Mint minden indulás előtt, megnéztem az időkép.hu-n a radart. Egész Magyarországon nem esik, CSAK a budai hegyekben. Persze. Nem mi lennénk.

Jelzem Norbinak, jelzem Apának. Nem sokat reagálnak. Apa ideges, leteszi a telefont, dolgozik. Norbi ideges, 10-re beszéltük meg az indulást, amiből garantáltan nem lesz semmi, mert már 9.30 van, és én csak a rossz
időt jelentettem be, meg azt, hogy Apa sehol.
10 óra. Idegbeteg vagyok. Az eső megállíthatatlanul ömlik OTT. CSAK OTT! Hívom Apát, ő már úton, majd megbeszéljük mi legyen. Hívom Norbit, Apa úton, találkozzunk 11.30-kor “pékbácsinál”.
Mire Apa belép az ajtón, a kék szatyorban minden gondosan összekészítve, gyerekek felöltöztetve, időjárás jelentés ápdétebb mint Sorbinorbi.

“Pékbácsihoz” egyszerre gördülünk óramutató pontossággal. Magunkhoz vesszük a mindennapi kenyerünket. Én ISMÉTELTEN JELZEM, mennyünk máshová, AKÁRHOVÁ MÁSHOVÁ MAGYARORSZÁGON, sehol máshol nem esik.

“Odamegyünk és majd meglátjuk!” – értelmezte szavaimat Norbi, Apa pedig már indult is.

20 perc múlva, a budai hegyekbe értünk, amikor ömleni kezdett az eső. Eddig bírtam és reggeli idegességem összes összegyűjtött frusztrációjával, sikítozva üvölteni kezdtem az autóba. Volt ott minden. A b.p-ba, hogy én hiába beszélek a két macsónak, én megmondtam, az én gyerekeim a vizes fűben nem fognak futkározni… blablabla…
István előbb kedvesen csendre intett. Aztán rám szólt. Olaj volt a tűzre. Már csak nem toporzékoltam a hisztériában.
Apa gyengéden lekoccintott, ordítsak Norbival. MI beszéltük meg, hogy oda megyünk. Ekkor gondoltam úgy, hogy előhúzok egy gépfegyvert és sorozatot lövök a plafonba, de sem fegyverem, sem plafonom nem volt.
Telefonáltam.
Norbi javasolta, álljunk meg egy kútnál, beszéljük meg. Apa olyan ideges volt, hogy bekanyarodott a nagy piros táblába. Én javasoljam találjanak ki valamit ők ketten, értetlen pasik.
Apa nagy nehezen kiszállt.
Egyeztették, hogy egy pi.a vagyok, és tartjuk magunkat az eredeti célhoz.
12.30
Az eső ömlik, meg a könnyem is. Próbálom összeszedni magam. Begördülünk a réthez, relatív szép idő, eső eláll.

Kikecmergünk, nekivágunk, cipelünk, megyünk, a tűzrakóhelyet betemették faágakkal, nem baj, majd itt… szúrtuk le a bográcslábakat. Az állvány törött volt. Három lábából egyik hegesztése már a múlté…
Frankó!
Norbi megmekgájverezte, az állvány áll. Még.
Amíg Istvánom a három gyereket terelgette, barátunk összeaprított fát, amiből én szakszerű apró máglyát raktam, máris égett, csodás.
Csakhogy a gyerekek nem bírtak magukkal. A tűz vonzása egyre több fegyelmezést követelt.
A lábak elbírták a bográcsot, nekiláttam a hozzávalókat belerakosgatni sorjában. De hol a fakanál? A konyhaasztalon… Banyeeeeeeeeeeeeek! A víz elöntött a fogaskerekek hangosan csattogtak a fejemben.
Hirtelen ötlettől vezérelve, már egy darab fával kevertem a rotyogó ételt.
Innentől meglehetősen el voltam foglalva a kajával, képtelen voltam még a gyerekeket is fegyelmezni.
Pöti felkapta az egyik alkoholmentes sört és már ivott is. Két csepp a szájába, a doboz tartalma a ruhájára. Mint egy sörtől ázott veréb. Apa ártatlan képpel bámult rám, most mit fog kapni. Kivégzem, vagy felnégyelem?
DE Anya már jóságos kedvében volt, Anyán már nem lehet kifogni. Gondosan csomagolt váltóruha irányába terelem Apát, aki szakszerűen átöltözteti a csimotát, jóvátéve, hogy 2 mp-re nem figyelt rá. 😀
Több ruhánk viszont nincs!

Mérlegelve a vizes füvet, a kullancsveszélyt a gyerekeket-felnőtteket befújtam, gyógypillantást vetettem a lenge tornacipőkre és a legközelebbi hegyre zavartam a kis csapatot.
“20 perc múlva kész a kaja, gyertek addigra vissza!” – ha a láb össze nem esik, a kaja ki nem ömlik…, integettem és nekiestem egy alkoholmentes sörnek.
Már a mező közepén jártak, mikor látom, hogy a vizet ottfelejtették. Szerencsére egy biciklistával utánuk tudtam küldeni.
Épp elérték a hegyet… amikor az eső esni kezdett. Már neeeeeeeeeeeeeeem érdekelt és viccnek sem volt jó, így a Jó Öreg elállította.
Egy elképesztő helyes korombeli futófiú kerülgette a bográcsot. “Kapsz belőle, ha kész!- szóltam oda, nemsoká jönnek a srácok, osztás van!” A fiú mosolygott, intett, hogy persze majd még jön vissza, majd odaszaladt egy gyönyörű nőhöz. Végignéztem magamon, copf, kismackó ruha, (10 éves agyonmosott polár-cipzáros felső), kopott farmer… és még a gyerekek is a hegyen… nem beszélve Mackó papáról… Áh… Nem is futok. Főzök…

A gyerekek a két apuval látótávolságba kerültek, szedném a kaját…
A merőkanál a fakanál mellett fekszik a konyhaasztalon…
A három gyerek és két apu egyre közelebb…
Csesszemegajeromos!!!
Előkaptam a gyerektálat és elkezdtem vele kimerni a forró ételt, végül a gyerektál alját őrülten törülgettem.
Megérkeztek.
A kirándulástól kimerülve és megéhezve zabálnak. Csöndben eszik mindenki, ülünk egy betongerendán. Persze nem figyeltem, Pöti a kifolyt paprikás lén ül… mindegy.
A tömeg akkora, mintha a hetes busz megállójában próbálnánk étkezni… szerencsére mindenki belének kongatnak a terjengő illatoktól… A futófiúénak is. Jön. Csillogó szemekkel. Persze, hogy a paprikás krumplinak szólt…

“Kérsz?”-kérdezem. Hitetlenkedve néz. “Gyere, kapsz!” Közelebb merészkedik, mint egy félszeg kóbor kiskutya. Nézek körbe, tányérunk kiszámolva, csak egy tiszta villánk van. “Gyere vegyél egy nagy szelet kenyeret, egyél a kondérból!” Invitálja Norbi.
“Ti valami hihetetlen jófejek vagytok!” – vigyorog a srác meglepetten.
“Gyere már, vegyél, egyél!” – szól rá még egyszer Norbi. “Gyere!” – mosolyog Apa.
A srác úgy evett, mint aki 10 éve nem evett egy jót. Mintha tényleg egy kivert kutyának adtunk volna táplálékot. Néha ránk nézett és mondta: “Jaj, nem szabad, jaj, elég volt, asszony otthon vár az étellel, előre ment.” – de amikor mi csak bátorítóan nevettünk rajta, tovább lapátolt. Méreg drága futóruhája szaftos lett.
“Asszony úgy is megöl, – ápolgattam a lelkét kedvesen, – legalább lakjál jól előtte.”
A pasi hálálkodva elszaladt.
Vajon milyen diétán élhet szegény ember? – morfondíroztunk félhangosan… “Ez a fiú előbb, még a hegyen volt… egy bombázóval.” – jegyezte meg Norbi.” Vajon hány kört futhatnak? – gondolkoztam el én…

Az ebéddel hamar megvoltunk. A gyerekek pisiltek-kakiltak, mi elástuk, aztán a tüzet is gondosan eltüntettem, összepakoltam és haza indultunk.
” Szuperül éreztem magamat, csodás délutánunk volt, bocsánat a hisztiért!”- cincogtam a kocsiban Apának. Ő mosolygott, és megfogta a kezem. A gyerekek pedig bealudtak.

+ 1
– Áááááááááááá, állj meg, állj meg azonnal! Kullancs van bennem! – sírok és a hónom alját bámulom. Megőrülök, nem kell még egy Lyme kór, félek, rettegek, mingyá’ meghalok. – Állj már meg! Vonítok.
– Nincs hol, bírj ki még egy percet! – kormányoz Apa, majd nem soká megáll. Kiszáll, átjön az oldalamra, nyitott ajtónál vizsgálja a hónom alját. Én halkan nyüszítek.
– Hülyegyerek! Bőrkinövés, nyugodj meg! – röhög.
– Köszi! Megmentetted az életemet! – lihegek megkönnyebbülve. – Te vagy a nap hőse Apa!
– Ja! – nevet.- Örülök!