“Csodálatos családom van, imádom az életemet, nincs okom panaszra.”
Jól hangzik és mindent összevetve így is van, DE!
– Boldogan adtam életet a gyerekeimnek – de ettől még majdnem belehaltam, sokat szenvedtem. Fájdalmaim voltak és nagyon féltem.
– Nagy lelkesedéssel szoptatom a gyerekeimet, összesen több, mint 3 éve, – de ettől még fáj. Fájt az elején, majd megszakadtam, fáj, amióta fogat növesztett a gyerek és utálom, hogy közben imádja a bőröm vakargatni.
– Melegséggel a szívemben alszom az oldalamon a két gyönyörűségemmel, imádom, hogy hozzám bújnak,- de gyűlölök éjszaka 5-ször ébredni, szédelgek a fáradtságtól és gyilkos gondolataim vannak, amikor cumit keresgélek a sötétben, vagy a legszebb álmomban valaki fejbe rúg.
– Rajzolok, festek, vágok, csodálattal nézem, ahogy a gyerekeim csinálják és élvezik, – de ettől még nem szeretek kreatívkodni. A falhoz vágnám néha a ragasztót, annyira nincs türelmem hozzá.
– Teljes színészi odaadással mesélem az 5. mesét, este 10-kor a két virító csimotának – de legszívesebben valami jó vicces filmet is megnéznék egy pohár borral a kezemben, kettesben a párommal.
– Imádok együtt lenni a gyerekeimmel, játszóterezni, gyerekprogramozni, – de azért szívesen elmennék táncolni, bulizni, koncertre.
– Rajongok a családi programokért, – de akkor is néha szükségem lenne a magányra és még nagyobb szükségem lenne a párommal kettesben töltött időre.
– Büszke vagyok a páromra, hogy megteremti nekünk a békés-biztonságos létet, – de rettegek, hogy betegre hajtja magát, amikor hajnalban beesik az ágyba azon imádkozom, hogy csak egészséges legyen!
– Anyatigrisként ragaszkodom a gyerekeimhez, imádom, hogy olyan országban élünk, ahol elméletileg elfogadott, hogy az ember 3 évet otthon lehessen a gyerekével, – de kétségbeejtőnek találom, hogy nem tudom nagy biztonsággal másra hagyni néha a srácokat pár órára, mert sem anyagi sem más jól bejáratott intézményi lehetőségem nincs rá. (Összeteszem a két kezem, ha felveszik a gyereket a bölcsibe).
– Nagy rutinnal kezelem a betegségeket, ami az óvodából hazaömlik, – de elkeserítőnek tartom, hogy mások betegen viszik be a gyereküket, mert nincs más választásuk és én szívok, meg az egész családom miattuk.
– Örülök, hogy a doktornő megbízik a betegellátásomban, – de nem erre szerződtem. Nem ez a mesterségem. Senki nem segít sem engem sem másokat semmilyen képzéssel, hogy hogyan kell a kis beteg gyermekeket kezelni. Egyedül bújjuk anyák az internetet kétségbeesve.
– És ha már itt tartunk, a legjobb tudásom szerint nevelem a srácokat, – de senki nem tanítja a szülőket és próbálja felkészíteni a rájuk váró feladatra. Nincs alkalmassági vizsga. Az idiótának is lehet gyereke, találkozol is vele minden nap. Bezzeg, ha örökbe fogadnál, a bugyidba is beletúrnak… És bizony én is viselkedem idiótán, anyához méltatlanul néha… nem vagyok büszke rá és nem tudom visszaforgatni az órát, hogy meg nem csináltá tegyem.
– Könnyes szemmel nézem az anyaságról szóló megható reklámokat, – de ettől nem érzem magam jobban megbecsülve és kevésbé kimerülve.
– Jólesik, hogy mások is megosztják velem és mindenkivel, hogy nem könnyű, – de attól, hogy másnak is nehéz, vagy nehezebb, nekem nem lesz könnyebb.
Én ugyanaz a lány vagyok, mint 10 éve, csak immáron sokkal boldogabb. Csodálatos, hogy a hátam mögött szuszog épp a családom imádom őket. De irigy vagyok, én is aludnék, csak nem tudok már visszaaludni, mert fel kellett ébrednem cumit keresni… 😉
Kaskötő Csilla

Mi tagadás, olvashatatlan az írásom, illetve csak én tudom elolvasni. Tetéztem ezt ma azzal, hogy egy alig fogó tollal véstem fel Apának a gyógyszerek nevét, amiktől az enyhülést remélem.

– Vá’já’, adj egy másik tollat, mert különben cirmogni fogsz, ha nem tudod elolvasni a listát.
– Tényleg olvashatatlan az írásod! – mondta Apa, – Látszik, hogy orvosnak készültél. – néz rám…
– Aha!
– De csak a ronda írás maradt meg belőle.
– Aha. Figyu? Te tényleg az én dumámmal standupolsz itt a konyha közepén? – vontam össze játékosan a szemöldököm.
– Igen. Legalább erre nem mondod az, hogy sz@r a humorom. Vagy lehet, hogy erre is azt mondod? – nevet Apa.
– Sz@r. Lopott duma! – nevettem én is.

Ha nem szólnak be a gyerekek, megoldjuk mi magunk. 😀 😀 😀

Vasárnap késő délután. Esik az eső, besötétedett. Mit csináljunk? Tanácstalanság. Még van 2 óra a pancsiig, amúgy is pörögnek a gyerekek.
– Plázázzunk! – jött elő Apa a tuttival.
– Öltözzünk ki és ténferegjünk céltalanul egy plázában? – kérdeztem.
– Igen. Petike legalább szaladgál, és mi úgy sem csináltunk még soha ilyet. Nem is ismerjük a környék plázáit, pedig sok van.
– Oké. Melyikbe menjünk?
– Menjünk az Arénába.
– Csúcs! -ismét Apa ötlete mentette meg a napot. Ki is rittyentettük magunkat, nagy nehezen becsomagoltuk magunkat az autóba és elindultunk.
Kiszálltunk az autóból és várakozással tele, csillogó szemekkel vártuk a liftet, ami majd felvisz minket plázázni. Mint a faluból feljött család Pöstön. Mi itt lakunk, mégsem a mi stílusunk. De majd most jól kipróbáljuk!
Megérkeztünk. Kiszállunk a liftből.
– Bimm-bamm! – szól a hangosbemondó. – Tájékoztatjuk kedves vásárlóinkat, hogy este 7-kor minden üzletünk bezár. Viszont látásra!
Vazzzzzzzzz… Gyerekek. Futás vissza az autóhoz, különben megindul a nép és nem jutunk ki.
Gyerekeket sírva tuszkoltuk be az autóba. Ingerültek voltunk.
Gréta tetézte. Hátulról jól beszólogatott nekünk, de igaza volt, csak sz@rul jött na…
Melyik pláza van 8-ig nyitva? Árkád,- mondta a telefon. 8-ig.
Menjünk.
Addigra Pöti elaludt. Kimentünk, minden zárva. A fagyisnál vettünk fagyit, elnyaltuk.
Pöti az autóban ébredt. Meglátta a fagyi maradékát Grétinél. Hazáig ordított érte.

Így plázázunk mi! 😀

Na, mi sem vagyunk normálisak. A fürdés tegnap technikai okok miatt elmaradt, a gyerekek nyűgösen veszekednek ma reggel a kádban. Éhesek. Apa fegyelmezés helyett neki állt furulyán játszani, a fürdőszoba ajtóban, én csatlakoztam egy kis néptánccal. A gyerekek elfelejtettek tovább veszekedni és meredten bámultak. Hatásos… 😀