Balatonba mentem be úszni egy kicsit. Gyönyörű, sima volt a felszíne. A parton a vizes gyermekeim integettek, Apa szárítgatta őket, a vízben csak egy pancsoló család volt két pici lánnyal. A strand kihalt és békés volt. A halak ugrándoztak, a reggeli nap már melegen szórta fényét.
A vízben egy csodálatosra gyúrt fiú mártózott, a parton fonnyad barátnője csárdásozott. Kettőt jobbra, kettőt balra. Bekukkantott a vízbe, vissza lépett. Arcán szőke félelem.
Amikor búcsúztam a gyerekektől és halált megvető bátorsággal a 29 fokos Balatonba ereszkedtem a lépcsőről, majd jólesően elrugaszkodtam, mögöttem a szőkedék felbátorodva óvakodott befelé. “Jujj, jujj, ez hideg.” sziszegett és centiről centire merítette be löttyedt kis testecskéjét a vízbe. Atomtestű Anti bátorította.
Be is jutott 3 métert. Ekkorra én már leúsztam a két bója közti távolságot, orrom előtt egy csillogó testű hal ugrott. Gyönyörű volt. Rezzenéstelen víztükörből bukkant ki, és csobbant vissza.
– Ott! – sikított a lány.
– Csak egy hal. – válaszolt szelíden Kigyúrt Gyúrka
– Áááááááááááááá… jujjj! Félek! – prüntyögött Para Ica és belekapaszkodott a védő testbe.
A fiú karjaiba vette szerelmét és kivitte a partra. Elmentek.
Nagytestű, szupervíg, jófej család nézte őket. Ők már 20 perce pancsoltak a két édes kiscsajjal. Én is lassan készülődtem ki. Haladtam el mellettük.
– A haltól mentette meg a hős fiú. – kommentáltam az eseményeket.
– Ja, azt hittük ennyire szerelmesek! – kacsintott rám jófej anyuka.
– Ez nem kizárt. – válaszoltam. Nevettünk.
Ők tovább pancsoltak, mi pedig indultunk fel ebédet készíteni.
