Tisztelt Kaskötő Csilla,

sajnálattal olvastam észrevételét kollégánk viselkedésével kapcsolatban.
Értetlenül állunk mi is a dolog, előtt.
Kollégánk valóban rosszul tájékoztatta Önt az adott szituációban.
Ilyen esetekben ( nem az Öné volt az első és nem is az utolsó ), amennyiben szabad, a lenti különtermünket szoktuk felajánlani a szoptatós anyukáknak, hogy ott nyugodt körülmények között meg tudják etetni a kisbabát.
Előfordul néha, hogy a teremben rendezvény van, ilyenkor valóban csak a fenti, női WC-ben van mód szoptatásra.
Kolléganőnk nemrég óta dolgozik az étteremben, ezért nem tudta, hova kell pontosan irányítani Önöket.

Az Ön ért kellemetlenség miatt a szíves elnézést szeretném kérni, remélem ez nem akadályozza meg Önöket, hogy legközelebb is meglátogassák éttermünket.

Üdvözlettel:

S….László
Recepcióvezető

Kedves László!

Köszönöm a gyors reakcióját.
Kedves férfi kollégái flottul és kedvesen oldották meg kínos helyzetemet.
Bevallom őszintén eléggé elkeseredtem a levelén, kétgyerekes anyuka lévén kérem engedjen meg egy jó tanácsot. Nem az első és nem is az utolsó, hogy étteremben ettünk, picike babával. Női mosdó opcióként soha fel sem merült. Teljes telt-ház esetén etettem én már egyenesen a tulajdonos személyes irodájában is, ami maga ajánlott fel, igen exkluzív étteremben is. Etettem üres boxban, háttal. Szoptattam sarokasztalnál, de soha senki nem ajánlott fel még végső megoldásként sem wc-t. A női mosdó kisbaba táplálkozására teljesen alkalmatlan. Az előtér a pelenkázásra megfelel, de egy mosdóban sincs (még a sajátomban sem ) olyan feltétel, ahol akár én táplálékot fogyasszak, akár egy pici baba, aki fokozottan érzékeny a fertőzésekre.

Kérem a fentiek szíves megfontolását, jó egészséget kívánok, és ha lesz gyermeke, minden szituációban megfelelő helyszínt kívánok az etetéséhez.

Üdvözlettel:
Kaskötő Csilla

Ünnepnap volt ma, Apa meglepett minket egy ebéddel. Az alábbi levelet hazajövetelünkkor írtam:

Tisztelt Tulajdonos! Mai nap voltunk az éttermükben. Minden kitűnő volt. Az ételek, a vendéglátás, kifogástalan. Nagyon jól éreztük magunkat. Kivéve egy valamit. Egy sötét hajú, feketébe öltözött papírt bújó hölgytől érdeklődtem, hol tudom megszoptatni a kisbabám. Ő a wc-t ajánlotta. Én kijelentettem, hogy a wc-ben nem fogok szoptatni, kértem, hogy segítsen. Ő ismételten a wc-t ajánlotta, mint csendes, nyugodt hely. Én ismételten elutasítottam. Ő erre idegesen, mindenképp meg akart győzni, mondván, hogy ott van a pelenkázó is. Immáron ingerülten közöltem vele, hogy márpedig a wc-ben nem fogok kisbabát etetni. Csak jólneveltségem tartott vissza, hogy ne kiabáljak hangosan: “Ön szokott a wc-ben étkezni? Nyugodt hely! Akkor a pici baba miért enne a szar szagban?!?”, de nem tettem. Kategorikusan követeltem, a segítségét. Ő egy pincérhez fordult, aki nagyon kedvesen egy 50 nm-es nyugodt és csendes különterembe irányított, ahol valóban meg tudtam szoptatni a csecsemőmet, többször is. Egy fiatalember, aki az ajtónál segédkezett még aggódva meg is jegyezte, lehet, kicsit hűvös lesz a kisbabának.
Kérem! Gondoljanak a kismamákra és világosítsa fel a személyzetet, hogy a kisbaba is ember. Nem szeret wc-n enni!
Köszönöm!

Anya nem “kakával gurigázik” ám! (Imádott exfőnököm mondása babásítva.) Ha játék, csak teljes erőbedobással! Égjen a zsír! 😀

Nos jól világba dicsértem szerelmetes lányom, aki ezt délutáni rettenettel hálálta meg… 😀
Hogy finoman írjam: atomra szívatott.
Kezdődött ott, hogy minden áron játszani akart velem, de én szopiztattam.. türelmét kértem, leraktam a kisfiút és krumplinyomdát faragtam, festéket kevertem, nagyon lelkes lányomnak. Mikor mindent összekészítettem, nyomott kettőt, tapicskolt egyet, aztán sikítógörcsöt kapott, hogy koszos a keze, aztán megmostuk, aztán kiborult, hogy festékes lett a ruhája, át kellett öltöztetni, aztán bekapcsolta a tv-t…. és ez így folytatódott.
Felálltam mellőle, mert nem akartam tv-t nézni és a kisbaba is sírt, kimentem a konyhába, kiabált: “Te elhagytál, itt hagytál, gyere velem játszani.” Mikor mindent eldobva mentem játszani, bekapcsolta a tv-t. És így tovább. Közben Petike tombolt, mert csak leraktam “játsszál fiam, a kislányommal is kell foglalkoznom…”…
Kb. 5 óra volt, mikor már kiborulva tomboltam a folyamatot erőlködéstől. Apa persze dolgozott. Aztán 6-kor összenyalábolta az ordító kis csapatot és kiragadott minket szorult helyzetünkből. Bár Gréta elhatározta, hogy a nap maradékában nem fogad szót…
Szerencsére az este nagy röhögéssel telt, de nem aludtak el a srácok negyed 11-ig… mi pedig a végünket jártuk…

Ma csodálatos segítségem volt ismét, Gréta. Miután segített kipakolni a mosogatógépet, teljesen magától a helyükre tette az evőeszközöket. A széken állva rendezte a fiókba,- míg én a fostos kisbabával voltam elfoglalva,- majd az üres kosarat visszarakta a gépbe, mire visszaértem a konyhába. Még arra volt figyelme, hogy ami koszosan maradt, azt ne rakja be.
Ezek után kiszedte a mosógépet, – félig, mert addig éri el,- a ruhákat gondosan kirázogatta. Álltam mellette, vigyáztam rá persze, nehogy leessen a fellépőről.
Ebédre túrós derelyét akartam csinálni, de megvétózta és túrófánkot kért, amit becsülettel ki is kevert. De előtte minta-kuktaként keverte a rántást, – persze hidegen 😀 – törte a tojást, verte fel, mert tojásleves volt a kívánalma.
Alaposan, és szépen dolgozott. Mindent hibátlanul, minimális irányítással elkészített. Én egyik ámulatból a másikba estem. De mindeközben még arra is volt figyelme, hogy a kisfiú éppen szétdobált játékait összeszedje jövet-menet, arról nem is beszélve, hogy tökéletes rendet hagyott maga után a saját játékai között is.
A kimerítő munka végén belapátolt egy nagy tányér levest és egy emberes adag fánkot, lekvárral.

Nem térek magamhoz. Egyrészt nagyon büszke vagyok, másrészt csodálom őt. Csak 3 éves lesz a nyáron… és mondja a receptet… veszi elő a hozzávalókat… élére-elvágólag rakja a dolgokat megy, csinálja, akarja. Bár én lennék ilyen… :DDD