Petike azok után, hogy hibátlanul tapsolni kezdett 4-én mutatta kicsi kezeivel először az első jelet. Könyv. Ma meg elkezdett kúszni.
De az egyik legédesebb akciója, hogy tudja mi jön a mondókázásban. Csücsül a térdemen, höcögtetem:
“Gyékény-gyákány, jön a Gyuri bátyám, tököt visz a hátán.
Ha elfáradt leteszi, (itt le kell dönteni a babát),
Hogyha éhes, megeszi, megeszi, megeszi. (Itt pedig “meg kell enni a hasát”.)

De ő már tudja. Ha kimondom “leteszi”, hátradobja magát, és már kacag is gurgulázva. Szétzabálom!

Amúgy vannak már ilyen betanult dolgai. Például, jó ideje, ha az ölemben ültetem, akkor csúszdázni akar a lábamon. Belekapaszkodik az ujjamba, kis popóját löki előre, amíg elér a térdemig, és hanyatt vetve ledobja róla magát. Ilyenkor persze, hogy kinyújtom a lában, nehogy derékba törjem és már csúszik is a földig nevetve.

Most már elértünk ahhoz, hogy szépen eszik és gyönyörűen iszik pohárból. Jó étvágyú kis figura.

Persze gőzerővel jelen van az akarat is már. Egész nap akar. De hát ez kell a fejődéshez. Csak bírjam szusszal. 🙂

A hétvége nagyon ideális volt egy kis igazi pocsolya vadászatra. Petike a hátamon aludta végig, míg Gréti Peppa malackodott…

A hétvégén a ligetben voltunk. Szuper jól éreztük magunkat. Petike megéhezett, egy szobor tövében bújtam meg és szoptattam meg… a kutyák mind körém gyűltek megnézni… 🙂 Úgy vetette rám magát az éhes gyermek, hogy dőlt a tej mindkét cicimből. Csuklott-fuldokolt, közben tekergette a kis fejét, hátha lát is valamit… a végén úgy néztem ki… ihajjj! Próbáltam nedves törlőkendővel helyrehozni a helyrehozhatatlant, amitől csak még szörnyűbben néztem ki.
– Inkább menjünk haza! – javasoltam szorongva, de Apa beterelt minket egy kerthelyiségbe meginni egy üdítőt.
– Drágám! Mikor szoksz már le arról, hogy érdekeljen mások mit gondolnak rólad. Érezd jól magad!

És valóban. Kihúztam magam, és megittam a szörpikémet, közben megszáradtam és tovább sétáltunk. Tényleg nagyon jól éreztük magunkat. Kár lett volna hazarohanni.