Ikeában találkoztunk ismét Vikiékkel. A gyerekek majszolták a hot dogot, itták az üdítőt, én próbáltam társalogni Vikiszülőkkel. Kevesebb sikerrel a gyerekek mindig adtak elfoglaltságot.
Egyszer csak Gréti, halálra rémült arccal, kikerekedett szemmel elkezd vérfagyasztóan sikítozni. Közben remeg.
– Ááááááááá, ááááááááááá, Anya, áááááááááááá!!! Anya! Segítség! Íiiiiiiiiiiii! -iszonyat az arcán, remeg a szája.
– Mi van Gréti?
– Ííííííííí, áááááááááááá, Anya, egy szörnyeteg! Egy szörnyeteg! – sikít! – Oldalra nézek és egy törpe hölgy sétált el mellettünk. (Csöppet sem örömteli ábrázattal.)
– Hííííííííííííííííííííííííííí! – kezdtem a megoldást, a szokásos térdszorítással. Ültem. – Híííííííííííííííí! – csak most Istenem, kérlek most ne pisiljem össze magam az Ikea közepén! – Hííííííííííííííííííííííííííííáááááááááááíííííííííííííííí! – estem be az asztal alá, miközben levegőért kapkodtam, és hallottam még fél füllel a rémülettől sikító gyermekem. Valahogy meg kéne nyugtatnom. Közben a törpe hölgy szerencsésen leült egy asztallal arrébb, amitől Gréti még jobban sikított. Valahogy nekem is illene rendezni a soraim…
– Áááááááááááááááááááááíííííííííí! – sikított a rémülettől Gréta.
– Híííííííííííííííííííííííí, hííííííííííííííí, hííííííí, – kapkodtam a levegőt, – Semmi baj kislányom. Hííííííííííííí, semmi baj, nyugodj meg! – Szégyen! Szégyen! Szégyen. Háromszoros szégyen! Hogy nekem miért mindig a legsz@rabb szituban kell nevetőgörcsöt kapni. Hogy hogyan tudnám egy kicsit ezt elkerülni. Szegény kisgyerekem. Szegény törpe néni. Szegény én.
– Víííííííííííííííííííí, híííííííííííííí! – Valahogy ki kéne jönni belőle. Vikiapuka segített a szituban. Gréti mellé állt bátorítóan, magyarázott neki. Végül én is levegőhöz jutottam.
– Semmi baj Grétikém, ő csak egy törpe néni. – kapartam össze magam, próbáltam láthatatlan lenni. Csak sikerült nekem is megnyugodnom és végül a gyereknek is szépen elmagyarázni, hogy nem vagyunk egyformák és az élet így színes, így kerek.
